Mivel a múlt hét elég nyüzsgős volt, az agypörgést kénytelen voltam ellensúlyozni valamivel. Ezért Jane Austen már többször olvasott Persuasion című regényére esett a választás. Nem csak azért, mert angolul lassabban olvasok, hanem mert ó-angolul még lassabban, és a történet maga is olyan lassú, amilyen egy számviteli ügyintéző és egy csiga szerelemgyereke csak lehetne. Hátha ettől majd lenyugszom. Végülis a foglalkozás elérte célját, bár általában az ilyen lassú sztorik idegesítenek. Itt most direkt a lassulás volt a cél, úgyhogy annyira nem bántam a dolgot, de más körülmények között ezt ne próbáljátok ki otthon.

A sztori röviden annyi, hogy főhősünk, Anne egy a kor mércéje szerinti vénlány (27 éves...) ismét találkozik nagy szerelmével, Wentworth kapitánnyal, akit nyolc évvel korábban kikosarazott, ti. a fickónak mint kezdő tengerésznek sem vagyona, sem különösebb kilátásai nem voltak. Most új környezetben találkoznak, a nő csak hervadt az évek alatt, a fickó bezzeg a napóleoni háborúkban kőgazdag lett. És akkor kezdődik a csűrcsavar, aminek a vége, hogy 300 oldallal később csak kiderül, még mindig egymásért repes a kicsi szívük és ásó, kapa, nagyharang.

Ez eddig OK. A gond nem is ott van, hogy ez egy társadalmi regény, vagyis a teapartik, kirándulások, esküvői hírek meg piknikek teszik ki a regény 98 %-át, ezeket megszoktuk, végül is Austen ezért jó - társadalmi és korrajzot fest. A szereplők többé-kevésbé jól sikerültek, kellő részletességgel kidolgozottak, élvezhetők, néha idegesítőek, néha túl sokat beszélnek, néha csaponganak, ahogy a történet kívánja. A probléma az alaphelyzettel van: az rendben van, hogy a férfiak néha nagyon hülyék tudnak lenni (a nők is, persze), de azért az nehezen magyarázható, hogy egy háborúból frissen hazatért hajóskapitány annyi határozottsággal nem rendelkezik, hogy odaálljon a nő elé és megmondja neki, hogy figyu, még mindig odavagyok érted és már pénzem is van, esetleg most már hozzám jössz? És akkor nincs ez a sok fölösleges kör, hogy "juj, akkor rám nézett, és vajon azt gondolta-e közben, hogy..." meg a többi maszlag. Egyszerűen nem életszerű ez a sok szenvelgés, meg a végén a nagy romantikusan bombasztikus érzelemgazdag lánykérő levél, ami annyira gejl volt, amilyen még Abélard sem írt volna, ami pedig nagy szó. Nem, ilyen férfi nincs. (Az már a másik része a dolognak, hogy valószínűleg olyan férfi sincs, aki nyolc évig csak ábrándozik a csajról, ahelyett, hogy csinálna valamit. Közben meg művelt, olvasott, udvarias, minden körülmények között korrekt és még egy csomó olyan, amilyen az életben - rossz tulajdonságok nélkül - nem jelenik meg senkiben. Nekem ez így túl romantikus.)

A hősnőt én egy kicsit színtelennek találtam, folyton csak szenvedett a családja hülyeségeitől, azért néha igazán tehetett volna egy-két ellenvetést, hogy ne tapossák bele folyton a szőnyegbe, de nem, ő mindent eltűrt, ha kellett, ha nem. Meg persze sóhajtozott a nagy szerelme után, szintén anélkül, hogy bármit is tett volna azért, hogy visszaszerezze. No comment.

A stílus szüttyögős, és ennyi körmondatot már régen láttam egy helyen, viszont fejleszti a szókincset, ez tagadhatatlan. The good guys are 'agreeable', the shocking news brings 'vexation', and if someone is surprised by something, one says: I am all astonished! Very sophisticated, indeed. :)

Összességében szórakoztató a könyv a maga lassú... nagyon lassú... nagyon-nagyon lassú módján, de azért aki cselekményt is szeretne, az inkább filmen nézze, vagy válasszon valami mást helyette. Jobban jár. Maradjunk annyiban, hogy nem ezért szeretjük Austent.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.