Karen Blixen Volt egy farmom Afrikában című kötetét olvastam most, és újra megállapítottam, hogy ezekben az északi népekben van valami nagyon vonzó. Valahogy másképp látják a dolgokat és ez nagyon érdekes tud lenni az élet minden területén.

A könyv voltaképpen egy afféle napló és memoár azokról az időkről, amikor az író férjével egy farmot vett és vezetett Kelet-Afrikában, az angol gyarmaton. A férjet furcsa mód egyetlen helyen sem említi a könyvben, ami valahol érhető az életrajzát olvasva. (Ha az én férjem csalna meg mindenkivel és fertőzne meg szifilisszel, valószínűleg ennél továbbmentem volna és ott puffantom le a rohadékot a sivatagban, hogy a hiénák hordják szét a csontjait.) Adott viszont egy kávéültetvény, farmmal, földekkel, bennszülött bérlőkkel, háziszolgákkal, gyarmati tisztviselőkkel, a "társasághoz tartozó" fehér látogatókkal és mindenféle színes dologgal.

És ott van egy alapvetően szemérmes, régimódi európai nő, akinek mindezt egységbe kellene fognia. Úgy tűnik, nagyrészt sikerül neki, mert jóban van a szomszédokkal, a bérlőkkel, a hivatalnokokkal és úgy általában mindenkivel. Igyekszik rendesen vezetni a farmot, újításokkal megkönnyíteni a munkások és még a munkában résztvevő állatok életét is. Az ő élete azonban valahogy háttérbe szorul, csak egyfajta másodlagos rétegként rajzolódik ki a napló bejegyzéseiből.

Mert ír ő mindenről. A különféle bennszülött törzsek szokásairól, vallásáról, jelleméről, házasodási szokásairól. Állatokról, amiket látott, levadászott vagy megfigyelt a szavannán. A britek politikájáról, amit a bennszülöttekkel szemben képviseltek (pl. a maszájok helyzetéről). A technikai újdonságokról, amelyek úgy szivárognak be a törzsi életbe, mint isteni csodák és legalább annyira megrémítik a feketéket. A háborúról, ami még ide is elér. Barátokról, akik szafarikat vagy farmokat vezetnek. Barátokról, akik meghalnak az összetört szívüktől. Barátokról, akik nem találják a helyüket a világban.

Annyi mindenről van szó, hogy egészen belefeledkezik az ember a sok kis anekdotába. Aztán a könyv végére jöttem csak rá, hogy sokkal több lehetett az a történetből, amit az író elhallgatott. Hogy hogyan élt, amikor nem volt mellette senki, csak a szolgái? Milyen érzés lehetett, amikor a férje megcsalta és szétköltöztek? Voltak-e olyan barátai, akik igazán értették, milyen ember ő? Miért nem írta le, hogy szerette Denyst, és nem csak a sétarepülések miatt örült neki, ha látta? Egyáltalán: hol van Karen, a nő ebből a történetből? Miért bújt el?

Ahogy most a blogoláshoz olvastam az életrajzát, egyre inkább úgy tűnik, hogy Karen elbújt és nem is akart teljesen előjönni. Annak ellenére, hogy még száz év távlatából is egy nagyon érdekes, sokszínű jellemnek látszik. Nagyon tetszett ez a könyv, lebilincselő volt és újraolvasásra érdemes.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.