Rákattantam az északi szerzőkre. Olyan introvertáltan elgondolkodtatók, sötétek és abszurdak. Csak imádni lehet őket vagy távol maradni tőlük. Középút nincs. Tetszik az a filozofikus hangnem, amivel az élet legegyszerűbb kérdéseit is megközelítik, és a hétköznapi valóságok ábrázolása mögött mindig ott van valami mélyebb és időtlenebb tartalom, amit remekül megragadnak.

Linn Ullmann Szemem fénye című regénye is ilyen volt. Reggel fejeztem be, de még most is teljesen "mindfuck" érzésem van tőle, egyszerűen sokkolóan eredeti és nyugtalanító, annak ellenére, hogy szinte végig teljesen hétköznapi dolgokról ír.

Az események egy nyaralófaluban játszódnak, ahová egy házaspár (Siri és Jon) a lányaikkal (Alma és Liv) járnak nyaranta. A villa, ahol időznek, Siri anyjáé, Jennyé. A házaspár egy nyáron felfogadja a tinilány Millét, hogy segítsen vigyázni a gyerekekre, mert Siri egy étterem vezetésével, Jon pedig írással foglalkozik. Egy nap Mille nyom nélkül eltűnik, maradványait pedig két évvel később találja meg néhány gyerek. Eddig a történet. De amit az írónő még felfűz rá, az valami fantasztikus.

A szereplők érzelmi világa, visszaemlékezései, gondolatai játsszák a főszerepet, nem pedig a ténylegesen a valóságban zajló cselekmények. Megtudjuk a szereplő múltját, konfliktusaikat, egymáshoz való viszonyukat, azt, hogy hogyan állnak hozzá az élethez vagy egymáshoz. Hogyan változnak. Vagy hogyan maradnak egyes hibáikban kibírhatatlanok és változatlanok.

Jenny a kíméletlenségével, Siri a kétségbeesett ragaszkodásával a normalitáshoz, Jon az "alkotói válsággal", ami valójában inkább életuntságot takar, Alma a saját kis lázadó világával, amibe nem férnek bele a szabályok.

Főbb és mellékesebb szereplők vonulgatnak fel-alá a regényben, téren és időn át. Vissza-visszatérünk a múltba, többször és több szempontból is végigéljük pl. Mille eltűnésének éjszakáját. Ahogy lassan kiderül, hogy ki mit művelt akkor és miért. A legszörnyűbb az volt, amikor kiderült, hogy valaki megmenthette volna a lányt, de nem tette. Mert részeg volt. Vagy nemtörődöm. Vagy mert csak. Iszonyú az ember.

Van valami balladisztikus az elbeszélés módjában, a vissza-visszatérésekben, a felvillanó képekben és az elhallgatásokban, amik izgalmassá és kalandossá teszik az olvasást. Lassan rétegződnek egymásra az egyes szereplők nézőpontjából megvilágított részletek, és csak a vége felé áll össze valami egésszé a regény szétfolyó cselekménye. Ez az egész pedig egy ijesztő egész. Hiába rendeződnek látszólag a kapcsolatok a halálok ellenére, a sok magukkal cipelt, és csak a végén kimondott titok nem tett jót a családnak. Főleg, hogy bizonyos titkok ráadásul rejtve is maradtak. Talán jobb is így. Nem kell mindent tudni. De a végkicsengés mégis valami olyasmi, hogy saját kényelmünk/boldogságunk/élvezetünk kedvéért, vagy puszta unalomból/kegyetlenségből/hanyagságból elképesztő mértékben tudjuk tönkretenni vagy megkeseríteni egymás életét. Néha a legjobb szándékkal. És itt most főleg a mindennapi apróságok az ijesztőek, mint amikor Siri szülinapi partit rendez az anyjának, pedig az megmondja, hogy utálja és nem kér belőle. De csakazértis alapon megcsinálja. Mert a szülinapot meg kell ünnepelni. Mert kitalálunk valamit, amit jónak gondolunk és tűzön-vízen át megcsináljuk, még ha bántjuk is vele azt, aki közel áll hozzánk. Ha így teszünk a közel lévőkkel, akkor hogy viselkedünk az idegenekkel? Rémisztő.

Az egész könyv nyugtalanító és birizgálja az agyamat. Nagyon sok rétegű, nagyon csavaros, már most tudom, hogy többször olvasós fajta.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.