Néha bedőlök a marketing trükköknek, és megveszek olyan könyveket, amiket kihype-ol a könyvesbolt a legelöl lévő polcra, hogy biztosan bestsellerek legyenek. Megint így jártam.

Priya Parmar írt egy könyvet Virginia Woolfról, de úgy, hogy közben úgy próbálja eladni, mintha a nővéréről, Vanessáról írt volna (Vanessa and Her Sister). Ami elég képmutató dolog. Mivel Virginia Woolf teljesen elmebeteg volt és így vagy ennek ellenére vagy épp ezért, egész jó író, mindig érdemes egy újabb vele foglalkozó könyvet elolvasni. (Kivéve a múltkori pszichoanalízisest, na, az rémes volt...) Így naplóregényben viszont ütött az egész család elmebaja, de rendesen.

A két nővér egy patchwork családban nőtt fel, szüleik több házasságából származó gyerekek egy fedél alatt nevelkedtek, akiket ez az egymáshoz kötözöttség és a szülők, valamint anyjuk-helyett-anyjuk Stella nővérük idő előtti halála elég rendesen terhelt lelkileg. Volt itt depresszió, excentrikus kitörések, hisztéria, vérfertőző molesztálás meg ami még csak egy perverz északi krimiírónak eszébe juthatna, szóval szerintem valószínűleg egyikük sem volt teljesen normális.

Mindazonáltal mint angol úrigyerekek, tartották magukat bizonyos sztenderdekhez, és megpróbáltak normális életet élni. Amit aztán megfűszereztek arisztokrata, művész és félvilági barátokkal és egy bohém (züllött?) életformával. Magasröptű beszélgetések a művészet szerepéről, párhuzamosan mellette vulgáris pletykák a buzi barátok legújabb kalandjairól. Szürreális no comment világ.

Ebben a közegben Virginia nem is akar normális maradni, ő a szűz művésznő, aki testvéreihez, mindenekelőtt az idő előtt elhunyt Thobyhoz és Vanessához való kényszeres ragaszkodásával egészségtelenül tapad a többiekhez, miközben mindent elkövet, hogy kellemetlen személyiségével és egzaltált kitöréseivel elidegenítse őket magától. Vanessa a normalitást próbálja inkább követni, az ő lázadása kimerül néhány káromkodásban és abban, hogy viktoriánus úrinő létére szereti a szexet. Művész ő is, de ezt nem dörgöli a többiek orra alá, egyszerűen csak jól fest és sikeres benne. Amit persze Virginia nem bír elviselni, mert szerinte a festés az irodalomhoz képest másodrendű, és amúgy is ő szeret lenni a középpontban.

A regény nagyrészt kettőjük viszonyát boncolgatja, elég megjósolható módon még némi cicaharc is megy köztük egy értéktelen férfi (Vanessa férje) kegyeiért, akit pechére elbűvöl a sógornője intellektusa. (Szex nincs, de a megcsalás attól még megcsalás, hiszen "minden fejben dől el".) A házasság tönkrement, a kár jóvátehetetlen. Később ugyan Virginia is férjhez megy Leonard Woolfhoz és "boldogan élnek", de ez a korábban általa okozott sebeken már nem változtat.

Van benne valami mártíromság, ahogyan Vanessa kezeli a helyzetet, hiszen Virginia az ő testvére, aki a szegény, beteg leány viktoriánus toposzát testesíti meg, és adja az érzékeny széplelket is, és Vanessa gondoskodni akar róla és szeretni őt, annak ellenére, hogy legszívesebben felpofozná az aljas kegyetlenkedéseiért, amiket művel maga körül. Valahol sajnálatra méltó, ahogy mégsem tud megszabadulni tőle, mert minduntalan ott van a nyomában. Nem egészséges ez a kapcsolat, hiszen Virginia rá akar telepedni, és elvárja, hogy Vanessa minden szeszélyét kiszolgálja. Hogy közben Nessa hogy érez vagy mit akar, az nem érdekel senkit. Félelmetes az elnyomása.

A könyvben persze felvonulnak a Bloomsbury-kör más tagjai is, de az egész inkább erőltetett kulisszagyártás szerintem, mintsem igazi szereplőmozgatás. Az író meglepőnek és érdekesnek hihette a sok rövid fejezetet, levelet, táviratot, képeslapot, amiket beszúrt, de igazából ezek csak a szem elkápráztatását szolgálták, nem pedig a cselekmény jobb kibontakoztatását. Mert az nem volt. Az egész regény egy megakadt lemezre hasonlított, ahol ugyan a regényidő több évet ölel fel, a szereplők mégsem haladnak sehova. Nincs fejlődés, nem történik semmi, csak kínozzák egymást a szereplők, és azt sem túl érdekesen teszik. A szerző sem érzelmeket közölni, sem párbeszédet írni, sem feszültséget teremteni nem tud. Egyszerűen érdektelenségbe fullad az egész regény. Rég olvastam ilyen rosszul megírt könyvet, pedig az alapötlet nem rossz.

Nem kell mindenkinek írni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.