Vigyázz, milyen könyvet veszel a kezedbe, bármi lehet belőle. Gil McNeil A dívák nem kötnek (nagyon hülye) című regényét kölcsönbe kaptam, szerencsére. Pénzt ne adjon érte senki.

A sztori egy frissen megözvegyült, két kisgyereket nevelő anyuka, Jo története, aki férje halála után kénytelen nagymamája fonalboltját megvenni egy tengerparti kisvárosban és ott berendezni a családja további életét. A nagyi eszméletlen jó arc, kicsit régimódi, de nagy szövege van és folyton nyüzsög. Külön érdekes volt, hogy inkább ment földközi-tengeri hajókázásra az új barátjával, minthogy a hisztérikus lányánál rendezett családi karácsonyon részt vegyen. Érdekes nagyik vannak.

Jo ennél sokkal szürkébb, folyton csak nyavalyog és próbálja kitalálni, hogy ki is ő valójában, de szerintem fogalma sincs. A főiskola után hozzáment az évfolyamtársához, akiről aztán kiderült, hogy férjként és apaként is csapnivaló, majd halála előtt közvetlenül kiderült, hogy már régóta megcsalja egy másik nővel és válni akar. De mivel meghalt, anyu fenn akarja tartani a gyerekek előtt a "milyen csodálatos apukátok volt" látszatot. és hazudik a két fiának folyamatosan. Amibe majdnem beleroppan, de azért csinálja. Miért művelnek ilyeneket az emberek? Pláne a gyerekeikkel, akiket állítólag szeretnek? Sose fogom megérteni. A két kisfiú persze idegesítő kis ördögfióka, akik olyan neveletlenek, amennyire csak lehet, persze ilyen minták mellett nem is csoda.

Szóval ebben a káoszban kell boldogulni, ahol a fonalbolt egy boldog kis sziget, a munka pedig kikapcsolódás Jónak. Kötőklubot szervez, ahol azonban az én ízlésemnek kicsit sok a cukormáz, mki szeret mkit, megoldják a problémákat, csajoskodnak meg sütit esznek, hányinger. Az élet nem ilyen.

A legjobb karakter szerintem Ellen volt, a legjobb barátnő, aki úgy istenigazából meg tudta mondani a tutit, anélkül, hogy bárkit is megbántott volna vele. Mindig helyén volt az esze, de humorral tudta felfogni a dolgokat. Jónak többször kellett volna hallgatnia rá.

A regény kb. felétől azonban a sok érdektelen mellékszál kezdett teljesen szétfutni, a "kis színesnek" betervezett karakterek dolgai átvették az irányítást a cselekmény fölött és egyáltalán semmi íve nem maradt a sztorinak. Az utolsó kétszáz oldalon úgy szenvedtem végig magam, mert nem volt semmi, ami igazán érdekelt volna a mellékszereplők kis életére vonatkozóan. Nem volt koherens a történet.

Kár érte, mert lehetett volna egy egészen kedves sztori is, ha nem nyüzsögnek benne ennyire az emberek. Így sajnos egyáltalán nem lehetett közel kerülni egyetlen szereplőhöz sem, a főhősnő pedig kifejezetten szerencsétlen és béna maradt egész végig, én nem tudtam megkedvelni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.