Menjünk el dance-elni!!!! Ettől nagyon belejött a boogie a lábamba! :D

Ugron Zsolna (milyen név ez már, kérem?) és Meskó Zsolt Szerelemféltők című, nehezen meghatározható műfajú könyvét még valami 2+1 akcióban szereztem be, de megérte. Modern mese szerelemről, XXI. századi életről meg némileg a hagyományokról meg a magyar létről is.

Anna, a nő  és B., a férfi tíz évig nem találkoztak, most pedig levelezni kezdenek egymással, hogy ki mit művelt az elmúlt években, hova, kihez és miért sodródtak stb. Tudjuk, hogy volt közös szerelmes múltjuk, de erről nem sok derül ki, inkább csak az, hogy a külön utak ellenére magukkal vittek ezt-azt a szívükben a másikból, ami olykor előfordul. Van szakmájuk, de nem ez a lényeges, hanem az, hogy mindketten írnak. Nagyon pontos szerkezetű a könyv: 12 rész, 12 hónap, januártól januárig tartanak az események. Felváltva jönnek a levelek, és mindegyik mellé írnak egy-egy novellát is, életről, szerelemről, halálról, ami épp eszükbe jut. Minden fejezetet egy székely népdal vezet be, amelyek a maguk egyszerű, de jól eltalált szavaival sokszor jobban visszaadja a "miért csaltál meg?", "már nem szeretlek", "mihez kezdjek most?" és egyéb élethelyzeteket, mint a 10-20 oldalas novellák. Azért ez sokat mond. És minden egyes novella Annákról és B-kről szól, a végén már csak úgy nyüzsögnek, és nehéz nem azt látni, hogy itt most Anna a NŐ, B. pedig a FÉRFI archetípusa. Jó és rossz, vidám és kétségbeejtő helyzetekben, néha ismétlődve, néha újítva, néha ilyen műfajban, néha olyanban.

Nincs igazi sztori, mert voltaképpen jól szervezett novellagyűjteményről van szó, gyengébb és erősebb sztorikkal. Néha olyan lapos a történet, mintha a Nők Lapjából emelték volna át az olvasói levelek közül, de néha a semmiből olyan jó mondatok jönnek elő, amelyekre érdemes figyelni, pl. amikor B. üvölt a postai alkalmazottal, mert nem adja ki a levelét, és mikor B. távozik, a postásnő bezárja az ablakot, zokog egy sort, majd elhatározza, hogy elválik a férjétől, mert az a mocskos disznó nem veszi emberszámba sem. Nem azért érdekes ez, mert a postásoknak is lehet (mint bárki másnak) rossz házassága, hanem a szövegkörnyezetből annyira nem ez következik, hogy megállíthatatlanul jön a wtf életérzés.

Az itt-ott felfedezett langyosabb történetek ellenére határozottan jó a könyv, érdemes elolvasni. Már annak, akit érdekelnek az emberek belülről. :)

Én: Megtámadott a kenyér és kts-t okozott! Nézd, bibis lett az ujjam.

Tesó: A kenyér...? No comment.

A fényképpel váló pár egyszerűen EPIC. :)

Munkanapon, fényes délben, a semmittevésben kéjelegve majszolni a vaníliás croissant-t és szürcsölni mellé a kávét, jó könyvvel a térdemen... hmmmmmm... yesss! Pöpec kávéház a főfalu zsidónegyedében (tóra oktatás, kóser húsbár és judaista szuvenírbolt - nem vicc!), ahol csak úgy jöttek-mentek a ráérő emberek. Csöndes, álmos, ébredezős, kilátással a PriceWaterhouseCoopers-re (így kell írni?), olyan üzletemberekkel, akik mellett Jason Statham kedves cserkészfiú, és akik magyarul rendeltek, angolul telefonáltak, és valami meghatározhatatlan nyelven (arab? török?) dumáltak mellettem, nyilván bizniszről, de akikkel aztán egyszerre és együtt dúdoltam bele ebbe, ami valahogy nagyon beleillett a helyzetbe és a hangulatba (az univerzum tökéletes harmóniája moment):

A flancos nevű Edle Astrup Hubay Cebrian Töretlen akarattal című önéletrajzi könyve mintegy véletlenül került a kosárba a webshopban. Olyan érdekesnek hangzott, XX. század, disszidált úrilány stb. Meg is van itt minden, de mégis kicsit mást vártam, mint amire számítottam.

Edle norvég úrilány, egyszerű, egészséges, természetszerető, józan gondolkodású. Olyan, amilyennek az északi népeket képzeljük (höhö, leszámítva persze a vérszomjas vikingeket!). Talpraesett és gyakorlatias, de mégiscsak úrilány. Külföldi internátusban tanul, nemzetközi körökben mozog, általában véve tele van külföldi barátokkal és ismerősökkel. A bajor lánynevelő intézetben ismerkedik meg egy magyar lánnyal, akit meglátogat Budapesten. Ahol pedig megismeri a későbbi férjét, Hubay Andort. Hozzá is megy, Magyarországra költözik, boldogan él a családjával, ahogy kell. Aztán kitör a II. világháború.

Edle ugyan azt állítja a könyv elején, hogy ő már öreg, és sok borzalmas dolgot látott életében, de csak a szép pillanatokról és a jó emlékekről akar írni. Ez az, ami nem sikerült, ugyanis a könyv háromnegyed része a II. világháború borzalmait ecseteli, naturalista részletességgel, megrendítő módon. Ostrom, éhezés, légitámadások, rekviráló nácik, majd részegen őrjöngő, nőket erőszakoló, állatokat lemészárló oroszok, közönyös amerikaiak, akik legalább annyira rosszak, mint a németek vagy oroszok, egyszóval csupa rettenet. A könyv súlypontja teljesen a háborúra tevődik, az író élete háttérbe szorul. Az éhezés, a nyomor elől a háború után külföldre menekül a családjával, de a későbbi évtizedeiről már nem sokat tudunk meg. Elfeledtetni nyilván nem lehet az átélt szörnyűségeket, de azért talán nem mellékes, hogy valaki nem hal bele a háborúba, hanem el tud menekülni, és utána évtizedekig boldogan, békében, biztonságban tud élni a családjával. Egyáltalán nem mellékes! Nem mindenki volt ugyanis ilyen szerencsés.

Már több ilyen könyvet is olvastam, ahol külföldre menekült - többnyire arisztokrata - emberkék panaszkodtak, hogy jaj, hát el kellett hagyniuk a hazájukat és az milyen fájdalmas stb. Pedig volt pénzük, beszéltek nyelveket, simán be tudtak illeszkedni a külföldi környezetbe, és örülhettek, hogy elmenekülhettek. Akik itthon maradtak, mert nem volt pénzük/lehetőségük/kapcsolatuk stb. a menekülésre, azok bezzeg megkapták az államosítást, a diktatúrát, a félelmet, meg az éhezést, mint szegény nagyszüleim, de azok bezzeg örüljenek, mert hát, szeretett hazájukban élhettek. Vérlázító a disszidensek álszentsége. A két kezüket össze kellett volna tenniük, és hálásnak lenniük, amiért nyugiban élhetnek, ahelyett, hogy sírna a szájuk még a XXI. században is, hogy jaj, nekik el kellett menniük.

Lehetett volna ez a könyv sokkal jobb is, ha kicsit kiegyensúlyozottabban tudja feldolgozni az író az életét. Értem én, hogy ha valaki átélte a háborút, akkor az élete legmeghatározóbb élménye, de ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy a maradék hetven évében semmi nem történt vele. A maradék időben dolgozta fel az az 5-6 évet, ami valóban rémes volt, és biztos az is érdekes lett volna, hogy ez hogyan ment neki. Erre egy másfél oldalas epilóguson kívül semmit nem bírt róla írni, ez kissé gáz. Csalódott voltam, amikor a végére értem, mert nagyon jól indul a könyv, jó stílusúban íródott, sok helyen kellemes humorral fűszerezve, olvastam volna még az élet könnyebb oldaláról írt fejezeteket. Radnóti is tudott a sötétségben élve szép dolgokat írni, talán Edlének is sikerült volna.

Általában nem vagyok oda a gasztroblogokért, mert többnyire úgy kezdődnek, hogy "végy három kg lazacfilét, adj hozzá fülöp-szigeteki dzsungelfüvet, tálald kuszkusszal", szóval egy magyar konyhában többnyire nem megvalósíthatók hosszas előkészületek (= alapanyag felderítés és vásárlás) nélkül. Amikor viszont van valami értelme a dolognak, azt csípem.

Küzdök George R. R. Martin fantasy regényfolyamával, már jó ideje (köszi, tes!!!), mert hosszú (de jó! és véres! és kalandos!). Az már nekem is feltűnt, hogy az író valószínűleg imádja a hasát (hja, csak rá kell nézni), szóval nem véletlen, hogy Krúdy nyomdokaiba lépve elkalandozik olykor a tárgytól, és pavlovi reflexet beindító módon tud kajákról és lakomákról írni. Néhány rajongója pedig úgy vélte, hogy van ebben fantázia, és nekiálltak rendezetten elkészíteni a könyvekben leírt recepteket. Az eredmény az Inn at the Crossroads oldalon látható/olvasható. Szerintem nagyon étvágygerjesztő cuccok, és nem is nehezek. Irány főzni! :)

Philippa Gregory, a népszerű történelmi regények írója folytatja sorozatát a Rózsák háborújáról. Ezúttal a Lancester-ház örökösnőjéről, Margaret Beaufort-ról szól a mese, ő A vörös királyné.

Amikor Shakespeare-királydrámákat olvastam, nem nagyon értettem, hogy mi ez az egész hiszti a rózsákkal, meg egyáltalán, hogy lehet az, hogy egyik király sem húzza sokáig, de aztán sokat tisztult a kép, nem utolsósorban Lady Antonia Fraser VIII. Henrikről szóló könyvének köszönhetően, amiben szerencsére több családfa is szerepel, így szépen látszik, hogy ki miért és kit kellett, hogy legyilkoljon ahhoz, hogy trónra kerüljön. Ez a jó öreg Willnél még nem volt ilyen világos, csak azt látja az ember, hogy a szereplők egyre-másra kinyírják egymást, és felvonásonként kb. három trónkövetelő lép fel. Már alig vártam a Bosworth-i csatát, hogy végre mindenki meghaljon, és a későbbi VII. Henrik megállapítsa, hogy mivel ő maradt egyedül életben, ezért ő a király. (Nagyon okos megállapítás...)

Ezúttal persze lassabban történnek a dolgok, mivel Sh. szeretett gyorsítani, összevonni a drámai hatás kedvéért, és végigszáguldva az eseményeken, gyorsan a lényegre tért. Itt szépen komótosan, évtizedeket kell várni mindenre, ami egy kissé idegesítő, de ha így volt, hát így volt.

Szegény Margaret elég gyorsan beletanul a hatalmi játszmákba, amelyekbe családja révén beleszületett, mivel közeli rokona a királynak (gyk. VI. Henrik), tehát trónöröklési szempontból jelentős, főleg, amikor megszüli a Lancester-ház örökösét, a későbbi VII. Henriket. Ettől kezdve egész életét arra teszi fel, hogy biztosítsa fia helyét az öröklési sorban, ami önmagában sem könnyű feladat, főleg, hogy egyre-másra férjhez adják, a gyereket meg elveszik tőle, ráadásul még mindenféle York-házi trónkövetelők és királyok lépnek fel, majd le, polgárháború dúl, és a többi. Nehéz tehát, meg is kell keményítenie magát ahhoz, hogy ezt véghezvigye, de az évtizedek alatt, amelyek során arra készül, hogy Margaret Regina, a király anyja legyen, sikerül neki.

Túl jól is, nevezetesen barátok, jóakarók, szerelmek, család nélkül sikerül egy teljesen befelé forduló, érzelem nélküli, önző, a vak bigottságig vallásos, igen kemény és kellemetlen nőszeméllyé válnia. Minden eseményből csak az érdekli, hogy az hogyan hat a fia és saját helyzetére az öröklési sorban. Senkinek nincs egy kedves szava, zsarnokoskodik, akin csak lehet, nem szeret senkit (őt se szereti senki), és mire fia valóban király lesz, olyan megkeseredetté válik, hogy már igazán nem is örül a sikernek, hanem gőgösen annyit gondol csak, hogy "na végre, hiszen ez nekem járt". A vallásossága borzasztó idegesítő módon ölt testet, előadja a nagy ájtatost, kolostori életrend szerint él és imádkozik, ezzel nincs is baj, csak annyi, hogy mindezt nem meggyőződésből, hitből teszi, hanem önigazolásként és önmagasztalásként, hogy "lám, lám, milyen aszkéta vagyok, csodáljatok", illetve "annyit imádkozom, hogy Isten beszél hozzám és egyetért velem". Nem kicsit blaszfémikus kijelentései vannak, amelyek szerint Isten is azt akarja, mint ő - mennyire kell egocentrikusnak lennie valakinek, hogy ilyeneket állítson? Ó, és örökké Jeanne D'Archoz hasonlítja magát, végigvonul a regényen ez az idegesítő mánia, roppant zavaró, hogy mindenben azt keresi, hogy az ő élete fordulata hogyan feleltethető meg Jeanne-énak. Szerintem sehogy. Johanna elhivatott volt és a saját kezébe vette a dolgokat, majd jól ráfázott. Ez a szerencsétlen meg folyton hagyja, hogy mások diktáljanak neki, és örökké sír a szája, hogy juj, ő milyen szerencsétlen, pedig megilletné ez meg az, mert az az ő ősi joga stb. A végén persze őt nem égették meg máglyán, pedig...

Értem én, hogy a királyi meg egyéb főrangú családok tagjait úgy nevelték, hogy az a legfontosabb, hogy az első az egyenlők között, és nagyon fontos a politika, meg hogy mennyire vagy közel a trónhoz, ilyen vagy olyan módon, de azért az az elvakultság, hogy Margaret Beaufort egész életét arra építi, és semmi másra, hogy ő egy vérvonalhoz tartozik, és királyt akar csinálni a fiából, nagyon szánalmas életet sejtet. Legyen életcélja az embernek, az rendben van, de hogy emellett semmi mással nem tud foglalkozni, nem tud szeretni, mert nincs szíve, semmiben nem leli örömét, és egy savanyú perszóna, az azért nagyon szomorú. Tanulság: ne szüless főrendnek, mert bekattansz.

A könyv persze jó stílusú, meg minden, ahogy azt már megszoktam az írónőtől, és igazán ügyesen megteremtette ezt az igazán ellenszenves karaktert, sikerült olyan jól kibontania, hogy a végére teljesen viszolyogtató lett. Ügyes.  A háttérben masírozó, jövő-menő királyok, királynék, hercegek és egyebek is jól kirajzolódnak, szegény Elizabeth Woodville-t pl. egészen megkedveltem, igazán nehéz lehetett neki. Jó könyv, várjuk a többit. (Pl. szegény VII. Henrikről is igazán írhatna már valaki, úgy tudom, izgalmas volt az ő kora is, csak keveset tudni róla. Egyre-másra hullottak az árulók fejei a porba, nagy dinasztiák haltak ki, és újak keltek életre, szóval izgi lehetett.)

Vannak napok, amikor a stressz csak úgy rád zuhog, és nem tudsz védekezni ellene. Nem jó.

Még szilveszterről maradt a klipkurva kifejezés. Jelentése: könnyűzenei klipekben többnyire fehérneműben közönségesen vonagló nő. Funkciója, hogy a zenei hiányosságokról elterelje a néző/hallgató figyelmét.

Pallavicini Zita Egy őrült őrgrófnő naplója c. kötete következik a sorban. Nem mondhatnám, hogy elájultam tőle. Az író a Wiki szerint rendkívül szapora, talján eredetű Pallavicini család kései leszármazottja, nagy nevekkel a múltban, és semmi jelennel. A világirodalom nem éppen szegény, ha őrültekről szóló könyvekről van szó, elvégre ha vacak a mű, még mindig lehet arra hivatkozni, hogy ez koncepcionális, és direkt ilyen. Itt is valami ilyesmiről lehet szó, mert valahogy nem működik a dolog.

Adott a végletekig sznob, és ahogy kiderül, egy kissé családilag terhelt hősnő, aki saját életéről ír a nagy vadkeleti komenizmusban. Konkrétan Csehszlovákiában, majd Magyarországon. Előadja az arisztokratát, de annyira nincs benne semmi tartás, vagy hagyománytisztelet, vagy egyéb efféle, amit talán az arisztokráciához társítunk gondolatban, hogy az valami elképesztő. Az egész karakter csak valami papírmasé izé, ami üres, mint az újév hajnalán eldobott pezsgősüveg. Arról három oldalon keresztül értekezik, hogyan kell helyesen elhelyezni a wc-papírt a tartóban, de könyörgöm, nem tud viselkedni, minduntalan balhét csinál, nyilvánosan drogozik, ittasan vezet, majd hisztizik a rendőröknek, hogy juj, hát, ő boldogtalan, és grófnő. Na, ne.

Az egész könyvön átsüt valami ostoba arrogancia, ami annyira átütő, hogy hiába akar vicces anekdotákkal szórakoztatni, csak erőlködésre telik a nagy lendületből. Pl. biztos viccesnek szánja, hogy néha CSUPA NAGYBETŰVEL ír egy-két szót, mert ki akarja emelni, csak éppen az nem jut eszébe, hogy elegánsan a kiemelést úgy végezzük, hogy dőlten szedjük a nyomorult kiemelendő szót. Mind Jane Austen, aki regényenként kb. két szónál használta ezt a trükköt, és működött. Anélkül is megértjük, ha valamit hangsúlyozni akar. (Igaz, ő tud írni.)

A sztori akár még jó is lehetne, elvégre van itt szocializmus, őrült anya, mókás rokonok, jövés-menés a nagyvilágban, szerelem és csalódás, de egyszerűen nem sikerül jól előadni, akkor pedig megette a fene az egészet. Egyszer olvasós, gyorsan olvasós, de gyorsan felejtős. (Remélem.)

Ide egyszer el kell mennem. Nagyon kedvenc:

Ismét Fábián Janka. Ismét lányos könyvek. Ezúttal egy családregényfolyam. Sok szereplő, sok év, sok fordulat, sok újdonság, sok halott és még több bonyodalom. Szeretem, ahogy ez az írónő ír: könnyed, csevegős, sok minden csak egy-egy odavetett fél mondatból derül ki, sok a titok, a rejtély, az elhallgatás stb., de a végén minden a helyére szokott kerülni. Sajnos most úgy tűnik, hogy túllőtt a célon az író. Gyanítom, a kiadó nyösztette, hogy írjon folytatást az amúgy nagyon jól sikerült első részhez, aminek eleget tett, de a színvonal érezhetőn gyengébb a második, és egészen harmatgyenge a harmadik kötetnél. Mire végig értem rajta, már nem tetszett, és teljesen elenyészett az első résznél szerzett jó benyomás. Kár érte.

Az első részben mindenféle bonyodalmas utakon talál egymásra Emma, és szerelme, Gábor, közben pedig megismerkedhetünk a késő dualizmus Magyarországával, a zsúrokkal, legyezők mögött súgott titkokkal, néma szenvedésekkel, politikai és társadalmi problémákkal, a dzsentri Magyarország utolsó boldog (?) évtizedeivel, ahol kemények a társadalmi korlátok, és aki egyszer elvágja magát, elvágja magát örökre. Vagy nem. De ahhoz nagy kitartás kell. A szereplők még élők, van jellemrajz (nem sok, de van), valamennyire kerek és szervezett az egész: van a könyvnek eleje, közepe, vége.

A második kötet már a gyermekek sorsát meséli el, van itt minden, mint a búcsúban, szerelem, ellenségek, politika, olimpia, régi ellenségek, nyilasok, kommunisták, ami csak kell. Itt kezdtem azt érezni, hogy azért kell ennyi gyerek Emmának és férjének, hogy az író kedvére bemutathasson zsánereket. Az egyik művészlélek, a másik befelé forduló, a harmadik lázadó stb. Itt már kicsit szájbarágóssá kezdett válni a dolog, mert pont a zsidóüldözések idején pont zsidó lányba szeret bele az egyik fiú, akit aztán pont elvisznek és megölnek és így tovább. Az antiszemita fiú meg a végén zsidókat ment a gettóból. Hogyne.

A harmadik kötet a legsötétebb, legalábbis az elején, mert a vad ötvenes években játszódik, igazi thriller lett néhány tucat oldalon a regény, ávósok által elhurcolt emberekkel, megkínzott férjjel, megerőszakolt feleséggel, éhezéssel, munkásokkal, kitelepítéssel, 56-tal, és a végén a fél család disszidál, ki Amerikába, ki csak a szomszédba. És persze szaporodnak: minden második terhességből ikrek születnek, minden gyerek gyönyörű, mindenki szőke, kékszemű, gödröcskés arcú, már háromévesen művészi képességekkel rendelkezik, és soha, senki nem öregszik rondán. Ez persze elég idegesítő: senki nem kopaszodik, nem hízik el, még hetven felé is azt mondják a nagymamára, hogy nagyon szép, a nők akárhány gyerek után is "karcsúak, mint lánykorukban", a férfiak meg mind jóképűek, karcsúak, magasak. A végén mindenki összefolyt, és már nem voltak megkülönböztethetők a szereplők, mert annyira kijött az, hogy csak kell valaki, akinek a nevét a mondat elejére írva az író brillírozhasson, hogy na, most a disszidensek életét mutatja be, most a nyelvi nehézségeket, most a diáklázadásokat Párizsban, most az 56-os forradalmat, most a rendszerváltást. A végén még a Viktátor beszédéből is volt idézet, el sem hittem!!!

A végére tehát teljesen elszíntelenedett minden, túl sokan lettek a szereplők, mindenki gyönyörű, nemzetközi és olyan, mintha papírból lenne: nem hús, nem vér. Kár, az elején olyan jó karaktereknek ígérkeztek! Persze ott talán az írónő még nem akarta a szereplőit hozzákötni az összes ismertebb történelmi eseményhez, és nem volt ilyen görcsös az egész sztori. Kár, hogy hagyta elszállni a regényt. Nem mondom, hogy rossz volt, de sokat mond, hogy hatására elkezdtem kiválogatni a könyveimet, hogy mi kerüljön az antikváriumba...

Ez is eljött. Már napok óta megy a petárdázás, a Tecsóban kígyózó sorok a virslik és a pezsgők körül, az emberek már alig bírnak magukkal, mindenki ezerrel évértékel, azaz már biztos, hogy vége az évnek. Volt benne jó is, rossz is, remélhetőleg a jövő évben több lesz a jó, kevesebb a rossz, és mindenki eléri, amiről álmodik. Boldog új évet mindenkinek a következő klasszikussal, amit nagyon szeretek: egyszerű mondanivaló (vedd magad mellé a barátaidat és igyatok egy jót), de mégis szívmelengető!

Kontinentális reggeli új értelmezése: magyar pirítóson ír vaj és holland sajt, francia joghurttal, olasz cappuccinóba mártogatott német csokis keksszel. :)

Ha valaki még egyszer azt mondja, végtörlesztés, ütni fogom, mint harang a delet. Ennyi hülyeséget, ami ma is volt vele...! De végül megoldottunk mindent. Már egészen úgy tudom hivatkozni a Hpt-t, mint aki tudja, miről beszél, állat! :)

Részt vettem abban is, ami mint megtudtam, Boxing_Day néven fut, bár ez utóbbi mást is jelent, Wiki barátnőnk is megmondta. Azért annyira nem vészes a dolog, fel lehet kelni 11 előtt is, és akkor meglepően sok mindent el tud intézni az ember (köszi Évinek a segítséget a felkeléshez!)... Szóval éljenek az ünnepek utáni leárazások és az abból fakadó good dealek. A szükségeseken túl még window shoppingoltam is, és bűnös élvezetként végigtapogattam az összes flitteres felsőt és csipke báli ruhát, mert bírom a szép dolgokat, bár ezekre egyáltalán nincs szükségem (pfff, ugyan hova venném fel őket???), szóval inkább csak a szememnek esik jól rájuk nézni.

Olvasás mellé egy kis szimfometál, 1:00-től a borzongató kórus:

Olyan családregény, mint a Régimódi történet, csak ezt jól írták meg. Varga Katalin Szerelem, ötödíziglen című regénye annyira olvasmányos és úgy beszippant, hogy letenni lehetetlen, utolsó héten ezért sem aludtam annyit, mint kellett volna, aztán jól ásítoztam az irodában, de hát muszáj volt. Egészen magával ragadott a sztori, pedig többnyire nem szeretem az ilyen sok generációs izéket, főleg, ha - mint itt - még a szereplők neve is mindig ugyanaz, függetlenül a családfán való elhelyezkedéstől. (Bár erre van egy módszer: "A 17. Aureliano után már nem tartottam számon, hogy ki kicsoda, így egész élvezhető lett a könyv." - Feri bácsi a Száz év magányról.) Itt is mindenki József és Mihály, a nők meg mind Rozálik. Súlyos.

A kiegyezés után indítunk, és eljutunk az 1960-as évekig, közben pedig vannak őrült nők, akikhez visszajár a férj helyett szeretett após kísértete, őrült festők, tehetetlen örökösök, ostoba politikusok, még ostobább közélet, ahol nem ideológiák, hanem családi hovatartozás mentén szerveződnek a pártok, elrendezett házasságok, botrányok, szökések, elkártyázott birtokok, széthúzás, tehetetlenkedés, háború, árulás, párbaj, és még sorolhatnám.

Az egészből inkább csak az az érdekes, hogy folyton váratlan fordulatok jönnek, de valahogy szegény szereplők mindig mintha a sors foglyai lennének, általában csak egy-egy rövid időre boldogok, inkább a boldogtalanság a jellemző, de úgy tűnik, mintha családi átok, és nem a szereplők hibájából. Egy kicsit fatalista, ami talán nem annyira tetszetős, elvégre bármikor bármelyik a kezébe vehette volna a sorsát, de aki mégis megtette (mint pl. a dinasztiaalapító Mihály), az jó magyar szokás szerint mégiscsak belefulladt az érdektelenségbe és a mások irigységébe, tehát elbukott, ahogy kell.

Nem is attól ijesztő a könyv, hogy mindenki boldogtalan benne ilyen vagy olyan okokból, hanem azért, mert annyira magyar, amit leír. A széthúzás, az irigység uralja az egész életet, aki egy kicsit is különbözni akar, azt kinézik, eltapossák, elárulják (vagy megölik, mint az egyik Józsefet...), mert nehogy már valaki kilábaljon a mocsárból. Eleve bukásra ítélt móriczi hősök és persze Ady-versek bukkantak fel a gondolataimban, ahogy olvastam a regényt, de a szörnyű az, hogy ez még ma is így van. Országunk mottója a "dögöljön meg a szomszéd tehene is". Vagy poétikusabban megfogalmazva:

Ady Endre: A magyar Ugaron

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

Sheila Kohler A Bronte-lányok c. regénye a soron következő delikvens. Egy rövid kis kötetről van szó, amelyben a négy életben maradt B. testvér nyűglődik apjukkal, a lelkésszel egy kicsi házban. Nem egy egységes, egyívű történet ez, hanem folyamatosan váltakozó szempontú, apró életképeket, érzéseket, gondolattöredékeket felvillantó regény, amelyben a mindennapi élet mögül kukucskálnak ki a szereplők múltjának és jelenének mélyebb rétegei.

Az özvegy lelkész nagyon beteg, látását majdnem elveszti, de lassan felépül, végül minden gyermekét túléli, de látványosan haldoklik vagy húsz évig. (Ismerünk ilyet, nem egyet.) Közben a kizsákmányolásig önzőn ragaszkodik a négy életben maradt gyermekéhez, főleg egyetlen fiához. Branwell elkényeztetett és ellenszenves, a végletekig szenvedélyes és szerencsétlen fickó, aki minden irányítás és tekintély híján egy alkoholista, drogos semmirekellővé válik, és csak teher a család nyakán. A három nővér közül Charlotte a legmegnyerőbb, többnyire észnél van, írói ábrándjai és fiatalkori, boldogtalan szerelme ellenére is. Emily zárkózott, de gyakorlatias, az egyetlen, aki akkor is bír bátyjukkal, amikor az hullarészeg, nem megy a szomszédba egy kis bátorságért. A kis Anne a család szeme fénye, de már bosszantja a folytonos óvó törődés, és szeretne kitörni a legkisebb gyerek szerepéből. Mind összezárva élnek, mert a lányok hozomány (és szépség?) híján nem mentek férjhez, munkájuk csak néha van, de a nevelői állást - bár mind kipróbálták - csak szidni tudják, merthogy ott elkényeztetett úrigyerekekkel kel törődni, meg gonosz arisztokratákkal, akik lenézik a nevelőt, és jujujuj, ez nekik inkább nem kell. Ezt a picsogást! Hihetetlen... Ahelyett, hogy örültek volna, hogy van munkájuk.

Ebben a "remek" kis családi idillben aztán a lányok megpróbálnak írni és boldogulni, jobb híján felvett férfi írói álnéven újabb és újabb kiadókhoz küldözgetik a műveiket, de sokáig senki nem akarja őket kiadni, mígnem végül valaki mégis, és ez elhozza a fordulatot. Nem is a cselekmény az érdekes, hanem az a csavaros kifinomultság, amivel az írónő bemutatja a hősök gondolatait, az egymást piszkáló apró megjegyezéseket, a félrenézéseket, az indulatot abban, ahogy valaki keményebben teszi le a teáscsészét az asztalra, a sok magányos éjszakát, a sok sóhajtozást, a kétségbeesést, hogy mi lesz velük, ha apjuk meghal, és egyedül, pénz nélkül állnak majd a világban stb. Nem lehet nem együttérezni a lányokkal (az alkoholista tehetetlen bátyról nem beszélek, az egy hülye), de azért néha egy kicsit sok volt a nőcis érzékenykedés és hiszti, ami momentán fárasztott.

Nem volt rossz a könyv, sodró lendületű, rövid fejezetek, nem nagyon lehetett letenni, de azért néha mégis az volt az érzésem, hogy remélem, mégsem voltak ennyire nyűgösködők a Bronte-lányok, hanem kicsit életrevalóbban szemlélték a dolgokat. Elvégre hogyan írhattak volna akkor olyan hősökről, akik minden nehézséget legyőztek, bármennyire is lehetetlennek tűnt ez?

Leültem a nagyinál a cserépkályha mellé. Történetesen egy könyvszekrény mellé. A mama mindenféle régiségei mellett feltűnt egy klasszikus, Zilahy Lajos Halálos tavasza, amit én még nem is olvastam, csak filmen láttam, de ott is fura volt. Megragadtam az alkalmat, és a következő két órában kivégeztem a vékony kis regényt.

Tetszett. Nagyzoló úrifiú beleszeret egy szívtelen szajha úrilányba, aki sokáig húzza az agyát, de aztán dög módjára hazudik a szemébe is, meg a háta mögött is, végül szétmennek, de ettől egyiknek sem lesz jobb. A fiú talál egy szép, könnyvérű lányt, aki egy politikus kitartott szeretője, de mégis életrevalóbb és jószívűbb perdita létére, mint a gazdag úrilány. A fiúval egészen meg is kedvelik egymást, de épp amikor minden jóra fordulhatna, bejelentkezik a szűzkurva úrilány, hogy akkor ő mégsem a grófot választaná, aki után eddig futott, hanem a fiút. És meglepő módon nem az történik, hogy az új nőt dobva visszakullog a fiú a régihez, hanem öngyilkos lesz, mert nem választhatja egyiket sem úgy, hogy teljesen tisztességes maradjon.

Egyszerű cselekmény, nagyon sűrűn előadva, és mégis milyen dráma van benne! Imádom az ilyet. Kevés szóval sok-sok mélység, amibe a végén minden szereplő belefullad. A végén senki sem lehet boldog, ez részben a szereplők saját hibája, részben a körülményeké. A dög úrilányt például, aki csak unalmában szórakozik a férfiakkal, jól meg kellene szívatni, de erre senkit nem visz rá a lélek, pedig megérdemelné. Hazudik, alakoskodik, húzza a fiú agyát, de csak játékból, mert amúgy szívtelen. A fiú is elég szerencsétlen: úrifiú, aki nem szokta meg a munkát, hiába dolgozik a minisztériumban, hiába van földje, öröksége, amit a családja hagyott rá, sikeresen mindent elherdál a nagy szerelmi bánatában, tehát elég élhetetlen alak. A nőkkel sincs szerencséje, ott szerelmes, ahol nem kéne, és ott bunkó, ahol nem kéne. A szegény perdita a leginkább rokonszenves szereplő, mert neki legalább van szíve, és élni is tud, annak ellenére, hogy a szakmája nem éppen comme il faut. Az egész regény egy őrült hajsza a boldogtalan végkifejlet felé, van benne valami rémületes sodró lendület. Nagyon tetszett, a néhol fellelhető, 20-as évekre jellemző modorosságok ellenére is. Olvassátok el!

A karácsonyra kapott, A szűz özvegy című történelmi regény következik a sorban. Anne O'Brien követte el, aki történelmi romantikus regényekben utazik. Amit szeretek. Alapvetően.

Ez a darab egy kicsit visszavitt oda, ahol tinikoromban voltam, mert kicsit több volt a pink felhő, mint a történelem, ami nekem néhol már igencsak sok volt, de azért nem volt rossz a könyv (karácsonyi családi banzáj mellé bőven megtette!). A sztori a rózsák háborújának egy fejezete volt, amikor is a "királycsinálónak" is nevezett Warwick mesterkedett a soros uralkodó, IV. Edward ellen. A végén persze rajtavesztett, de ez kellemetlen következményekkel járt a családjára nézve is, akik egyből árulónak minősültek, és nem győztek harcolni az életükért, a vagyonukért és a földjükért. Hősnőnk Warwick lánya Anne Neville, aki sajnálatomra egy igencsak buta, hisztis libaként jelenik meg a könyvben. Ennél azért többet várna az ember egy háborús hercegnőtől, a későbbi III. Richárd feleségétől. De ez jutott.

Nem volt egyszerű sorsa, ide-oda dobálták, mint az a korban általános volt, ahogy jöttek-mentek a politikai áramlatok, néha a rossz oldalra került, de végül csak kikötött Richard Plantagenet oldalán, akivel természetesen már kamaszként halálosan és örökké és nagyon egymásba szerettek, de ezer akadályt legyőzve lehettek csak egymáséi stb. A politikai intrika a könyvben sajnos kimerült egy felkelésben, meg néhány távoli hadjárat, zendülés és politikai machináció említésében, de kb. csak azért, hogy megmagyarázzák, hogy miért kell a szerelmeseknek elválniuk egymástól olykor-olykor. Azért ennél többet vártam volna. Meg mondjuk lehetett volna valami jellemrajza is szegény szereplőknek, mert kissé elnagyoltak voltak. Richard természetesen a megnyerő, titokzatos, szófukar, ám talpig becsületes, jószívű és gyengéd lovag szerepében, míg Anne... hát, egy hisztis libaként, amit szeszélyes nőciskedésként próbált beállítani az írónő. Engem csak mérhetetlenül fárasztott. Példa: polgárháború, árulások, vér, halál stb. után nagy nehezen végre találkoznak a szerelmesek, semmit nem kéne tenni, csak egymás nyakába borulni, hogy "te az enyém, én a tied, ásó, kapa, nagyharang", de nem! Még nyolcvan oldal elmegy azzal, hogy aszongya:

Lány: De hát megölted a herceget! Vér tapad a kezedhez! Hogy lehetnék így a feleséged?

Fiú: De rátámadt a törvényes királyra! Kötelességem volt megvédeni!

Lány: Hát, izé, jó, akkor talán mégis OK a dolog. De nem tudom, szeretsz-e.

Fiú: Persze, hogy szeretlek. El akarlak venni feleségül.

Lány: De tényleg szeretsz?

Fiú: Igen, szeretlek.

Lány: Na jó, bár az elmúlt két napban ezt nem mondtad.

Fiú: De igen, és most is ezt mondom.

Lány: Jó, de megölted a herceget, vér tapad a kezedhez, még gondolkodnom kell rajta, hogy hozzád megyek-e.

Mindfuck.

A regényben az volt a legmeglepőbb, hogy a liba főhősnőt senki, de senki nem vágta szájon. Egyszer sem. :)

A végén persze minden megoldódik, és boldogan élnek, amíg ki nem nyírják őket. Nagyon olvasmányos a cucc, gyorsan ki lehet végezni, mert a könyv nem hagyta, hogy letegyem, de azért ezek a picsogások nagyon zavaróak voltak. (Ja, meg mikor a hős megjön a háborúból, a lányt az izgatja legjobban, hogy juj, kócos a haja, és mit fog szólni hozzá a szerelme. Ó, vazze! Mintha ilyet abban a helyzetben észrevenne egy férfi. Pfff.) Meg a fordítás... a fordító biztos, hogy valami nyolcvan ponttal a btk-ra bejutott elmeháborodott volt, mert szegény nem tudott magyarul, az tuti. Többször is megerőszakolta szegény magyar nyelvet, az ilyen kifejezéseknél pl., mint "helyre üti a csorbát", meg "igazságot szolgáltatott közöttük", felsikítottam. Meg amikor "elásták a csatabárdot". Jah, mi ez, a Winnetou? :)

Szóval jó a cucc, de azt hiszem, a következő rózsák háborúja az valami Shakespeare királydráma lesz, vagy kiveszek valamit a történelmi szekcióból a könyvtárban. Kevesebb nyálat, több vért! !! 

Túlélősre sikerült. Nagy szó. Megint meghaltam, megint sok nyüzsgés volt, és megnyertem a két ünnep közötti melót is, a tervvel ellentétben. Nem nice. (Lassan csaphatunk bulit is az ügyeletes bandával, hm? Mit szóltok? Mki hoz maradék sütit meg ilyenek?) A nap tanulsága: azok a kollégák szimpik, akik megköszönik a munkám, nem azok, akik csak fikázódni meg pattogni tudnak. Ma is nagy kedvem lett volna helyretenni az egyik "aranyos" csajt, hogy hova menjen, ha már helyette intézkedik az egész épület, de végül nem tettem. Pedig úúúúúgy megérdemelte volna. Viszont a tízből az egy, aki megköszönte, olyan hálás volt, hogy végül helyreállt az univerzum egyensúlya.

Szép lett a hajam is, került piros füli és bor, és most végre behozom a lemaradást, és megnézem, mit írt még az Erdészeti Lapok, amit nem olvastam már két hónapja! (Áááá, szegény Taxus baccata!) Holnap roham és nemzetközi fenyőünnep. Készüljetek!!!!

... és most van vége a műszaknak. Hát, azt hiszem, lehet hozni a csokit és egyéb szeretetcsomagot, de legalábbis lehet nagyon megköszönni, amit mások lakásáért és életéért teszek. Főleg, hogy úgy kell könyörögni azoknak, akiket érint a dolog, hogy ugyan, tegyenek már ők is valamit saját magukért. Hihetetlenek az emberek...

A deadtired fejezi ki az életérzést.

1. Kommentben olvastam valahol: "Nem minden nő kurva, és nem minden férfi egy mocskos disznó. Csak sokan azok." Óriási! :)

2. Jogászok kiábrándultsága:

- Még sose láttam olyat, hogy az "igazság" győzedelmeskedett volna egy tárgyalóteremben.

- Pedig milyen vicces lenne: kivont, véres karddal beront a tárgyalásra, hogy márpedig itten most ő fog nyerni, nem a bizonyítékok.

3. És a kis szösziről jut eszembe: egyre több a bizonyíték ellene. Nem szabad könyvet kölcsönözni tőle, mert betegesen ragaszkodik a véres-kínzós-gyilkolós-tébolyult cuccokhoz:

- a legújabb valami német ügyvéd által írt novelláskötet, ami kapásból gusztustalan csoportos nemi erőszakkal kezdődött - ezután úgy véltem, talán nem kéne tovább olvasnom a könyvet, neadjisten eljutnék az áldozatát a pincében hetek alatt halálra kínzós részhez (ha van olyan benne), amit nem szeretnék,

- aztán ott volt a svédek őrültsége, amiért most mindenki megőrül, pedig egyszerűn csak szadista jelenetek egymás utáni felsorolása (= no story),

- meg az apa-lánya áldozatokra hajtó pszichopata sorozatgyilkosos, aki meghalt és fel is támadt, és tovább öldökölt, na, az is ronda volt,

- a kísértetes árvaházas, amiben gyerekeket kínoztak,

- és persze az egész A katedrálissal kezdődött, ami, ugyebár a legrosszabb történelmi horror evör.

Igen, azt hiszem, le kell szokni ezekről. Vagy majd elkérem a cicás könyveit... :)))

Megfigyeltétek már, hogy év végén megőrülnek az emberek, és belevesznek az "ezt-még-feltétlenül-idén-el-kell-intézni" életérzésbe? ISZONYAT! Főleg, ha nem tudsz elmenekülni szabadságra, és részese vagy az év végi dömpingnek, mert az összes maradék szabid ráment a nyüves szakvizsgára, amikor is nem dolgoztál ugyan, de mégis majd' meghaltál, ami persze egyetlen kollégát sem hat meg, és nyugodtan dögölj bele az év végi irathalomba, mert az jó lesz.

Ma is mi volt? Előterjesztés, szerződések, anyázás, rohangálás, számolás, fikázódás, még több rohangálás, jelzálog, amit amúgy utálok, és persze az a kilátás, hogy a holnap még rosszabb lesz, mert akkor haza sem jövünk. Jujj, de jó lesz. Ja, és a nap közepén még egy utcáról beesett 70+-os fogatlan, de ami nagyobb baj, mosdatlan és büdös papa (félóráig szellőztettem utána, ami a mínuszokat tekintve nagy szó), aki majd egy órán át szórakoztatott a problémájával, amiből végül annyi derült ki, hogy valamelyik ingatlanunkon (persze, hogy Sásd, ki más lenne?!) valamilyen telekhatárral kapcsolatos baja van, ami vagy a 80-as, vagy a 60-as évekre nyúlik vissza (ezt nem sikerült kihámozni), és milyen mocskok vagyunk, hogy nem intézzük el helyette. Na, ez se hallotta még a mondást, hogy nincs ingyen ebéd. Alig bírtam kidobni.

Holnap zálogjogok, aztán utánam a vízözön. Ja, nem: fellebbezés, előterjesztés, ingatlanos jogviták... meg még ami a vezér eszébe jut. Yessss.

Azt hiszem, megyek, és meghallgatom az új Nightwish albumot... :)

... és túléltem! :) Sok meló, még több hülyeség, semmi karácsonyi hangulat, sok süti, jó kaja, meglepően jó bor, a végén egész jó hangulat, és gonosz röhögés a pálesztől elfeküdt kolleginákon, nem is volt rossz a céges kari. Have yourself a merry little christmas! :))))