Philippa Gregory, a népszerű történelmi regények írója folytatja sorozatát a Rózsák háborújáról. Ezúttal a Lancester-ház örökösnőjéről, Margaret Beaufort-ról szól a mese, ő A vörös királyné.

Amikor Shakespeare-királydrámákat olvastam, nem nagyon értettem, hogy mi ez az egész hiszti a rózsákkal, meg egyáltalán, hogy lehet az, hogy egyik király sem húzza sokáig, de aztán sokat tisztult a kép, nem utolsósorban Lady Antonia Fraser VIII. Henrikről szóló könyvének köszönhetően, amiben szerencsére több családfa is szerepel, így szépen látszik, hogy ki miért és kit kellett, hogy legyilkoljon ahhoz, hogy trónra kerüljön. Ez a jó öreg Willnél még nem volt ilyen világos, csak azt látja az ember, hogy a szereplők egyre-másra kinyírják egymást, és felvonásonként kb. három trónkövetelő lép fel. Már alig vártam a Bosworth-i csatát, hogy végre mindenki meghaljon, és a későbbi VII. Henrik megállapítsa, hogy mivel ő maradt egyedül életben, ezért ő a király. (Nagyon okos megállapítás...)

Ezúttal persze lassabban történnek a dolgok, mivel Sh. szeretett gyorsítani, összevonni a drámai hatás kedvéért, és végigszáguldva az eseményeken, gyorsan a lényegre tért. Itt szépen komótosan, évtizedeket kell várni mindenre, ami egy kissé idegesítő, de ha így volt, hát így volt.

Szegény Margaret elég gyorsan beletanul a hatalmi játszmákba, amelyekbe családja révén beleszületett, mivel közeli rokona a királynak (gyk. VI. Henrik), tehát trónöröklési szempontból jelentős, főleg, amikor megszüli a Lancester-ház örökösét, a későbbi VII. Henriket. Ettől kezdve egész életét arra teszi fel, hogy biztosítsa fia helyét az öröklési sorban, ami önmagában sem könnyű feladat, főleg, hogy egyre-másra férjhez adják, a gyereket meg elveszik tőle, ráadásul még mindenféle York-házi trónkövetelők és királyok lépnek fel, majd le, polgárháború dúl, és a többi. Nehéz tehát, meg is kell keményítenie magát ahhoz, hogy ezt véghezvigye, de az évtizedek alatt, amelyek során arra készül, hogy Margaret Regina, a király anyja legyen, sikerül neki.

Túl jól is, nevezetesen barátok, jóakarók, szerelmek, család nélkül sikerül egy teljesen befelé forduló, érzelem nélküli, önző, a vak bigottságig vallásos, igen kemény és kellemetlen nőszeméllyé válnia. Minden eseményből csak az érdekli, hogy az hogyan hat a fia és saját helyzetére az öröklési sorban. Senkinek nincs egy kedves szava, zsarnokoskodik, akin csak lehet, nem szeret senkit (őt se szereti senki), és mire fia valóban király lesz, olyan megkeseredetté válik, hogy már igazán nem is örül a sikernek, hanem gőgösen annyit gondol csak, hogy "na végre, hiszen ez nekem járt". A vallásossága borzasztó idegesítő módon ölt testet, előadja a nagy ájtatost, kolostori életrend szerint él és imádkozik, ezzel nincs is baj, csak annyi, hogy mindezt nem meggyőződésből, hitből teszi, hanem önigazolásként és önmagasztalásként, hogy "lám, lám, milyen aszkéta vagyok, csodáljatok", illetve "annyit imádkozom, hogy Isten beszél hozzám és egyetért velem". Nem kicsit blaszfémikus kijelentései vannak, amelyek szerint Isten is azt akarja, mint ő - mennyire kell egocentrikusnak lennie valakinek, hogy ilyeneket állítson? Ó, és örökké Jeanne D'Archoz hasonlítja magát, végigvonul a regényen ez az idegesítő mánia, roppant zavaró, hogy mindenben azt keresi, hogy az ő élete fordulata hogyan feleltethető meg Jeanne-énak. Szerintem sehogy. Johanna elhivatott volt és a saját kezébe vette a dolgokat, majd jól ráfázott. Ez a szerencsétlen meg folyton hagyja, hogy mások diktáljanak neki, és örökké sír a szája, hogy juj, ő milyen szerencsétlen, pedig megilletné ez meg az, mert az az ő ősi joga stb. A végén persze őt nem égették meg máglyán, pedig...

Értem én, hogy a királyi meg egyéb főrangú családok tagjait úgy nevelték, hogy az a legfontosabb, hogy az első az egyenlők között, és nagyon fontos a politika, meg hogy mennyire vagy közel a trónhoz, ilyen vagy olyan módon, de azért az az elvakultság, hogy Margaret Beaufort egész életét arra építi, és semmi másra, hogy ő egy vérvonalhoz tartozik, és királyt akar csinálni a fiából, nagyon szánalmas életet sejtet. Legyen életcélja az embernek, az rendben van, de hogy emellett semmi mással nem tud foglalkozni, nem tud szeretni, mert nincs szíve, semmiben nem leli örömét, és egy savanyú perszóna, az azért nagyon szomorú. Tanulság: ne szüless főrendnek, mert bekattansz.

A könyv persze jó stílusú, meg minden, ahogy azt már megszoktam az írónőtől, és igazán ügyesen megteremtette ezt az igazán ellenszenves karaktert, sikerült olyan jól kibontania, hogy a végére teljesen viszolyogtató lett. Ügyes.  A háttérben masírozó, jövő-menő királyok, királynék, hercegek és egyebek is jól kirajzolódnak, szegény Elizabeth Woodville-t pl. egészen megkedveltem, igazán nehéz lehetett neki. Jó könyv, várjuk a többit. (Pl. szegény VII. Henrikről is igazán írhatna már valaki, úgy tudom, izgalmas volt az ő kora is, csak keveset tudni róla. Egyre-másra hullottak az árulók fejei a porba, nagy dinasztiák haltak ki, és újak keltek életre, szóval izgi lehetett.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.