őrült fickók és vörös hajú nők
2011.12.28. 15:37
Olyan családregény, mint a Régimódi történet, csak ezt jól írták meg. Varga Katalin Szerelem, ötödíziglen című regénye annyira olvasmányos és úgy beszippant, hogy letenni lehetetlen, utolsó héten ezért sem aludtam annyit, mint kellett volna, aztán jól ásítoztam az irodában, de hát muszáj volt. Egészen magával ragadott a sztori, pedig többnyire nem szeretem az ilyen sok generációs izéket, főleg, ha - mint itt - még a szereplők neve is mindig ugyanaz, függetlenül a családfán való elhelyezkedéstől. (Bár erre van egy módszer: "A 17. Aureliano után már nem tartottam számon, hogy ki kicsoda, így egész élvezhető lett a könyv." - Feri bácsi a Száz év magányról.) Itt is mindenki József és Mihály, a nők meg mind Rozálik. Súlyos.
A kiegyezés után indítunk, és eljutunk az 1960-as évekig, közben pedig vannak őrült nők, akikhez visszajár a férj helyett szeretett após kísértete, őrült festők, tehetetlen örökösök, ostoba politikusok, még ostobább közélet, ahol nem ideológiák, hanem családi hovatartozás mentén szerveződnek a pártok, elrendezett házasságok, botrányok, szökések, elkártyázott birtokok, széthúzás, tehetetlenkedés, háború, árulás, párbaj, és még sorolhatnám.
Az egészből inkább csak az az érdekes, hogy folyton váratlan fordulatok jönnek, de valahogy szegény szereplők mindig mintha a sors foglyai lennének, általában csak egy-egy rövid időre boldogok, inkább a boldogtalanság a jellemző, de úgy tűnik, mintha családi átok, és nem a szereplők hibájából. Egy kicsit fatalista, ami talán nem annyira tetszetős, elvégre bármikor bármelyik a kezébe vehette volna a sorsát, de aki mégis megtette (mint pl. a dinasztiaalapító Mihály), az jó magyar szokás szerint mégiscsak belefulladt az érdektelenségbe és a mások irigységébe, tehát elbukott, ahogy kell.
Nem is attól ijesztő a könyv, hogy mindenki boldogtalan benne ilyen vagy olyan okokból, hanem azért, mert annyira magyar, amit leír. A széthúzás, az irigység uralja az egész életet, aki egy kicsit is különbözni akar, azt kinézik, eltapossák, elárulják (vagy megölik, mint az egyik Józsefet...), mert nehogy már valaki kilábaljon a mocsárból. Eleve bukásra ítélt móriczi hősök és persze Ady-versek bukkantak fel a gondolataimban, ahogy olvastam a regényt, de a szörnyű az, hogy ez még ma is így van. Országunk mottója a "dögöljön meg a szomszéd tehene is". Vagy poétikusabban megfogalmazva:
Ady Endre: A magyar Ugaron
Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.
Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
