Sheila Kohler A Bronte-lányok c. regénye a soron következő delikvens. Egy rövid kis kötetről van szó, amelyben a négy életben maradt B. testvér nyűglődik apjukkal, a lelkésszel egy kicsi házban. Nem egy egységes, egyívű történet ez, hanem folyamatosan váltakozó szempontú, apró életképeket, érzéseket, gondolattöredékeket felvillantó regény, amelyben a mindennapi élet mögül kukucskálnak ki a szereplők múltjának és jelenének mélyebb rétegei.

Az özvegy lelkész nagyon beteg, látását majdnem elveszti, de lassan felépül, végül minden gyermekét túléli, de látványosan haldoklik vagy húsz évig. (Ismerünk ilyet, nem egyet.) Közben a kizsákmányolásig önzőn ragaszkodik a négy életben maradt gyermekéhez, főleg egyetlen fiához. Branwell elkényeztetett és ellenszenves, a végletekig szenvedélyes és szerencsétlen fickó, aki minden irányítás és tekintély híján egy alkoholista, drogos semmirekellővé válik, és csak teher a család nyakán. A három nővér közül Charlotte a legmegnyerőbb, többnyire észnél van, írói ábrándjai és fiatalkori, boldogtalan szerelme ellenére is. Emily zárkózott, de gyakorlatias, az egyetlen, aki akkor is bír bátyjukkal, amikor az hullarészeg, nem megy a szomszédba egy kis bátorságért. A kis Anne a család szeme fénye, de már bosszantja a folytonos óvó törődés, és szeretne kitörni a legkisebb gyerek szerepéből. Mind összezárva élnek, mert a lányok hozomány (és szépség?) híján nem mentek férjhez, munkájuk csak néha van, de a nevelői állást - bár mind kipróbálták - csak szidni tudják, merthogy ott elkényeztetett úrigyerekekkel kel törődni, meg gonosz arisztokratákkal, akik lenézik a nevelőt, és jujujuj, ez nekik inkább nem kell. Ezt a picsogást! Hihetetlen... Ahelyett, hogy örültek volna, hogy van munkájuk.

Ebben a "remek" kis családi idillben aztán a lányok megpróbálnak írni és boldogulni, jobb híján felvett férfi írói álnéven újabb és újabb kiadókhoz küldözgetik a műveiket, de sokáig senki nem akarja őket kiadni, mígnem végül valaki mégis, és ez elhozza a fordulatot. Nem is a cselekmény az érdekes, hanem az a csavaros kifinomultság, amivel az írónő bemutatja a hősök gondolatait, az egymást piszkáló apró megjegyezéseket, a félrenézéseket, az indulatot abban, ahogy valaki keményebben teszi le a teáscsészét az asztalra, a sok magányos éjszakát, a sok sóhajtozást, a kétségbeesést, hogy mi lesz velük, ha apjuk meghal, és egyedül, pénz nélkül állnak majd a világban stb. Nem lehet nem együttérezni a lányokkal (az alkoholista tehetetlen bátyról nem beszélek, az egy hülye), de azért néha egy kicsit sok volt a nőcis érzékenykedés és hiszti, ami momentán fárasztott.

Nem volt rossz a könyv, sodró lendületű, rövid fejezetek, nem nagyon lehetett letenni, de azért néha mégis az volt az érzésem, hogy remélem, mégsem voltak ennyire nyűgösködők a Bronte-lányok, hanem kicsit életrevalóbban szemlélték a dolgokat. Elvégre hogyan írhattak volna akkor olyan hősökről, akik minden nehézséget legyőztek, bármennyire is lehetetlennek tűnt ez?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.