Ismét Fábián Janka. Ismét lányos könyvek. Ezúttal egy családregényfolyam. Sok szereplő, sok év, sok fordulat, sok újdonság, sok halott és még több bonyodalom. Szeretem, ahogy ez az írónő ír: könnyed, csevegős, sok minden csak egy-egy odavetett fél mondatból derül ki, sok a titok, a rejtély, az elhallgatás stb., de a végén minden a helyére szokott kerülni. Sajnos most úgy tűnik, hogy túllőtt a célon az író. Gyanítom, a kiadó nyösztette, hogy írjon folytatást az amúgy nagyon jól sikerült első részhez, aminek eleget tett, de a színvonal érezhetőn gyengébb a második, és egészen harmatgyenge a harmadik kötetnél. Mire végig értem rajta, már nem tetszett, és teljesen elenyészett az első résznél szerzett jó benyomás. Kár érte.

Az első részben mindenféle bonyodalmas utakon talál egymásra Emma, és szerelme, Gábor, közben pedig megismerkedhetünk a késő dualizmus Magyarországával, a zsúrokkal, legyezők mögött súgott titkokkal, néma szenvedésekkel, politikai és társadalmi problémákkal, a dzsentri Magyarország utolsó boldog (?) évtizedeivel, ahol kemények a társadalmi korlátok, és aki egyszer elvágja magát, elvágja magát örökre. Vagy nem. De ahhoz nagy kitartás kell. A szereplők még élők, van jellemrajz (nem sok, de van), valamennyire kerek és szervezett az egész: van a könyvnek eleje, közepe, vége.

A második kötet már a gyermekek sorsát meséli el, van itt minden, mint a búcsúban, szerelem, ellenségek, politika, olimpia, régi ellenségek, nyilasok, kommunisták, ami csak kell. Itt kezdtem azt érezni, hogy azért kell ennyi gyerek Emmának és férjének, hogy az író kedvére bemutathasson zsánereket. Az egyik művészlélek, a másik befelé forduló, a harmadik lázadó stb. Itt már kicsit szájbarágóssá kezdett válni a dolog, mert pont a zsidóüldözések idején pont zsidó lányba szeret bele az egyik fiú, akit aztán pont elvisznek és megölnek és így tovább. Az antiszemita fiú meg a végén zsidókat ment a gettóból. Hogyne.

A harmadik kötet a legsötétebb, legalábbis az elején, mert a vad ötvenes években játszódik, igazi thriller lett néhány tucat oldalon a regény, ávósok által elhurcolt emberekkel, megkínzott férjjel, megerőszakolt feleséggel, éhezéssel, munkásokkal, kitelepítéssel, 56-tal, és a végén a fél család disszidál, ki Amerikába, ki csak a szomszédba. És persze szaporodnak: minden második terhességből ikrek születnek, minden gyerek gyönyörű, mindenki szőke, kékszemű, gödröcskés arcú, már háromévesen művészi képességekkel rendelkezik, és soha, senki nem öregszik rondán. Ez persze elég idegesítő: senki nem kopaszodik, nem hízik el, még hetven felé is azt mondják a nagymamára, hogy nagyon szép, a nők akárhány gyerek után is "karcsúak, mint lánykorukban", a férfiak meg mind jóképűek, karcsúak, magasak. A végén mindenki összefolyt, és már nem voltak megkülönböztethetők a szereplők, mert annyira kijött az, hogy csak kell valaki, akinek a nevét a mondat elejére írva az író brillírozhasson, hogy na, most a disszidensek életét mutatja be, most a nyelvi nehézségeket, most a diáklázadásokat Párizsban, most az 56-os forradalmat, most a rendszerváltást. A végén még a Viktátor beszédéből is volt idézet, el sem hittem!!!

A végére tehát teljesen elszíntelenedett minden, túl sokan lettek a szereplők, mindenki gyönyörű, nemzetközi és olyan, mintha papírból lenne: nem hús, nem vér. Kár, az elején olyan jó karaktereknek ígérkeztek! Persze ott talán az írónő még nem akarta a szereplőit hozzákötni az összes ismertebb történelmi eseményhez, és nem volt ilyen görcsös az egész sztori. Kár, hogy hagyta elszállni a regényt. Nem mondom, hogy rossz volt, de sokat mond, hogy hatására elkezdtem kiválogatni a könyveimet, hogy mi kerüljön az antikváriumba...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.