1. Még egy ilyen idióta baranyai kifejezést, mint a "tepszi", hát, ez kész. TEPSI. S-sel, mint Sanyi. Rohadt bonyolult.

2. Valahogy fent maradtam egy álláskereső portál hírlevelén, és adatlapom adatai alapján javasolják, hogy pályázzam meg a "zsűritag" pozíciót. Végül is, szeretek fikázódni, na, de azért ezt nem írtam bele a CV-mbe.

3. Mivel kell leöblíteni egy hülye hétfőt? Tipp: apróra kockázott almát megfőzünk fűszeres, barnacukros, fehérboros mézben, és ráöntjük a cuccot néhány csokis kekszre. Két kanálnyi, és máris mosolyogsz. (Kellemes mellékhatásként pedig fahéjillat van a lakásban.)

4. Végre esik a hó!!! :)

Akkor jöjjön a Kissé elmosódva (Sligthly Out of Focus), a híres Capától. Még mindig életrajz, még mindig háború, ezúttal a II. világháborúban látjuk viszont hősünket, a "pesti vagányt".

Nem volt nekem annyira világos, hogy a haditudósítók hogyan lesznek azzá, amik, még most sem az, de volt itt egyenruha beszerzés, útlevél- és vízumválság, szóval azért nyilván nem egyszerű. Főleg, hogy ez a szerencsétlen néha még jól ki is rúgatta magát egyik-másik magazintól, amelynek dolgozva ürügyet kapott arra, hogy a lövészárkokban punnyadjon. De azért valahogy mindig visszasündörgött a frontra. Alapelve valahogy itt alakulhatott ki: "Ha nem sikerült jól a képed, nem voltál elég közel." És tényleg. Ő aztán közel ment, nagyon is.

Azt hiszem, ha azt mondja valaki, hogy "háború", akkor az általában valami gyors, hangos, halálos, dinamikus valaminek a képzetét kelti. Pedig nem mindig az. Tele van várakozással, ide-oda mászkálással, néma félelemmel, szorongással, ami mind lassú és éppen ezért borzalmas. Capa ezt is fotózta: az embereket közelről, amikor mentek a csatába, vagy onnan jöttek, autót javítottak, vagy bekötöztek egy sebesültet a semmi közepén, amikor már rég lelépett mindenki. Vagy éppen a párizsi ünneplést, amikor véget ért a háború. (Ennyi lekapott ápolónőt, te jó ég!) Azt hiszem, ahogy ő látta a háborút, az árnyalja a képet a fegyveres konfliktusok természetéről.

Mondjunk néha igen arrogáns újságírós attitűddel közelítette meg a kérdést, amikor azért bosszankodott valami lövöldözésben, hogy nem sikerültek a képek, de az nem izgatta, hogy mindenki meghalt körülötte. Szóval azért a riporterek már akkor sem voltak teljesen szimpatikusak, na. Annak ellenére, hogy egyébként a könyvből egy kifejezetten jó humorú, életigenlő manus képe bontakozik ki, aki nem bír megülni a fenekén, de valahogy jól áll neki ez a remegős izgágaság, ahogy mindenütt feltalálja magát, mindig a talpára esik, és a legborzasztóbb helyzetekből is élve és egészséges szívvel jön ki. Aki tudja, hogy meghalhat, de tudja, hogy értékes munkát végez, amit ráadásul imád is, tehát valahogy annyira a jelenben él, hogy nem lehet nem kedvelni.

Imádtam a könyvet. Nagyon eleven, nagyon élőbeszéd stílusú, tele van remek fotókkal, egyszóval pöpec. Olvassátok el!

1. Napszava: A népnyelv alkotta, és "osztódással szaporodott" a kolléganő szerint, tehát már általánosan elterjedt szó az "aszalvány" (= aszalt gyümölcs).

2. Wod: Olvastam egy novellás kötetet valami töröktől, de az egész annyira zavaros és katyvaszos volt, hogy még egy ilyen elmeháborodottnak sem tetszett, mint én. Az egyetlen mondat, ami ért benne valamit: "Minél régebben nem találkoztak, annál nehezebb a magány, a szívek alig bírják elviselni." Ez viszont jó, olyan, mintha Duras írta volna. Tetszik.

3. Mood: Holnap szorítsatok, addig meg visszatérek a hirdetésekhez... hogy ez milyen unalmas... be fogok csekkolni valami szolgáltatóhoz, komolyan.

+ 1: ... azért az nem jó, ha utálják a jelenléted, ugye...?

Abszolút hangulatszám: a klip béna hozzá, ehhez a dalhoz vörös ruhában táncoló lány illik, aki várja, hogy James Bond besétáljon a bárba. ;)

Hétfő. Szakad. Rohadjon meg mki.

Amikor bolyongtam a múltkor a Libriben, és nagyon nem találtam semmit, amit szívesen olvasnék, véletlenül rátaláltam Susana_Fortes Robert Capára várva c. regényére, ami egész jónak tűnt, és mivel addig csak annyit tudtam Capáról, hogy egy magyar származású, később igen híressé vált fotóriporter volt, úgy véltem, nem árthat egy kicsit többet is megtudni.

Ki is derült ez az a regényből, amely Capa fiatal éveiről szó, amikor még a Budapestről világgá ment zsidó vagány volt, és André Friedmann néven futott Párizsban, várva, hogy befusson és híres legyen. A bolyongásban és énkeresésben Gerda_Taro volt a társa, egy szintén a világban egyedül kallódó lány, akivel együtt fejlődtek, váltak egyre felnőttebbé és tartottak össze a világ ellen. Merthogy az 1930-as években nem volt könnyű az élet, a fasizmus is meg a kommunisták is nyomultak, a normális emberek meg egyre inkább háttérbe szorultak (ahogy az már lenni szokott...). Az első nagy ütközés a fasiszta diktatúra és a nem diktatórikus államformára vágyók között a spanyol polgárháború volt. Jelzem, erről aztán igazán nem sokat tanultunk az iskolában, és szerintem elég szégyen, hogy az erről való tudásomat kb. az Akiért a harang szól meg ez a regény szolgáltatja, nem pedig az oktatás. Bezzeg a francia forradalmi naptárat, azt rohadt fontos volt tudni...

Szóval ez a két forrófejű ifjú fotós elhatározza, hogy csatlakozik a sok-sok külföldi önkénteshez, akik beavatkoztak a fasiszta rezsim ellenében a spanyol háborúba, és úgy döntenek, hogy dokumentálják a világ számára az eseményeket, abból a meggondolásból kiindulva, hogy képek nélkül a világ elsiklik a tudósítások fölött. (Ebben van valami.)

Van abban valami fájdalmas naivitás, ahogy a fasizmus árnyékában élő pár munkaként fogja fel a háborút, hisz benne, hogy jó, amit csinálnak, hogy mosdatlanul, éhezve, életveszélyben, barátokat elveszítve küzdenek a legjobb képekért, azért, mert azt hiszik, ezzel elérnek valamit. Capa az az életet habzsoló fajta, türelmetlen, megy előre, mint egy mozdony. Gerda meg szeszélyes, de határozott, mindenhol a középpontba kerül, megőrjíti Capát, de az is őt, igazi nő. Teljesen kiegészítik egymást.

Szép ez a regény, ahogy a két konok, néha önző, néha kibírhatatlan, néha nagyon is szeszélyes ember annyira megszereti egymást, hogy fáj egymás nélkül az életük. Olyan természetes az egész sztori, olyan "bárkivel megeshet" jellegű, és olyan, hogy "de szeretném, ha így szeretnék és szeretnének" jellegű. Leszámítva talán végét...? (Gerda meghal egy balesetben, de valahogy még ezt is olyan egyszerűen és szépen írja le az író, hogy egészen megdöbbentő. Arról nem is szólva, hogy valahogy "tovább él" Capában, bármennyire is közhelyesen hangzik ez. Tényleg van ilyen, amikor valakit magaddal viszel a szívedben. Ritka, de megesik.)

Nagyon tetszett, nagyon gyorsan kivégeztem, és azt hiszem, szívesen olvasnék még ilyesmit. Ez az írónő pont úgy ír, ahogy szeretem: tömör, kevés szóval sokat mond, nagy drámák egy félmondatban, egyszerűségében életszagú. Kedvet is kaptam elolvasni a sztori második felét, tehát jön a Kissé elmosódva!

Nem csak az orchideát virágoztatom újra, de mint állat (sztem olyan fél tonna virág lesz rajta...), de a kényeskedő királykisasszony mimózám is hozott egy darab termést. Wow! Kicsit tudok??? :D

Ezt majd később megírom, de addig is egy wod a spanyol polgárháborús könyvből:

"Vannak olyan ölelések, amikor nincs szükség a szavakra. Egy erős kézszorítás a vállon többet mond el, mint amit az átkozott szavakkal ki lehet fejezni."

És tényleg.

Gulyás Miklós Óbudai utcák című könyvét is a könyvtárban leltem fel. Kicsi kötet, sehol nincs róla leírás a neten, de azért elmondom, milyen, mert nekem tetszett. A szerző egy óbudai zsidó családból származik, 56-ban disszidált, de később visszatért gyerekkora színhelyére, mivel mint az Előszóban írja, az ember végül is oda tartozik, ott a hazája, ahol felnőtt. Van ebben valami. Amikor visszatér Magyarországra, és végiglátogatja azokat az utcákat, házakat, ahol gyerekkorában megfordult, feleleveníti, hogy akkor mit és hogyan látott maga körül, és mennyivel más felnőttként a nézőpont, mint gyerekként, amikor minden nagyobb, színesebb, titokzatosabb és fényesebb. (Ha belegondolok, ez tényleg így van: ma már beleverem a fejem abba az előtetőbe, ami a papa szerszámos kamrája előtt van, és amit nagyon magasnak láttam, és már a diófa sem tűnik akkorának előtte, mint gyerekkoromban.) Ahogy meséli, melyik utcában laknak, melyik ház az övék, kik a szomszédok, elejti azokat a megjegyzéseket, mint hogy ki honnan jött (magyarok, zsidók, svábok és mindenféle egyéb nemzetiségűek laknak itt együtt), ki milyen vallású (más templomba, más imára jártak, más-más napokon), mit tanultak és kitől, milyen volt az üzleti élet (apja, az órás üzlete szemben volt egy másik órás üzletével, és ment a konkurenciaharc). Olyan élő, ahogy mesél, és olyan emberi, ahogy a háttérből beleszól a dolgokba a történelem: a zsidótörvények miatt lakást kell cserélniük egy magyar családdal, és ahogy mind a két család nagyon szerencsétlen és esetlen módon, de udvariasan beszél a másikkal, mert mindkettő úgy gondolja, hogy iszonyú és értelmetlen az egész hercehurca. Az író barátai, családja nagyrészt odaveszik a háborúban, aztán mégis minden újraindul. A kamaszfiúk lányokról álmodoznak, miközben mindjárt kitör az 56-os forradalom, amiben aztán néhányan megint meghalnak, mások meg elhagyják az országot - akkor azt hiszik, örökre. A történelem nem egy száraz szöveg valami unalmas Nemzeti Tankönyvkiadós kötetben, hanem élő dolog, ami mindig velünk van, csak nem vesszük észre. Jók az ilyen könyvek, amik rádöbbentenek erre az alapvető igazságra.

Általában nem szeretem a nagyon marketingelt írókat, de néha tényleg jók. Fábián Jankát vettem, méghozzá Az angyalos ház c. regényt. A csaj nemrégiben bukkant fel, és már tele vannak a könyvesboltok a könyveivel, ami, ahogy elnéztem, nem is olyan nagy baj, mert jó. És ilyet a legritkább esetben tudok elmondani egy kortárs magyar íróról.

A regény két idősíkon játszódik, egyrészt a 2000-es években, ahol egy fiatal tanárnő, Zsuzsa meg akar menteni egy régi budai polgári házat a lerombolástól, illetve próbál betartani egy régi ígéretet, amit a ház azóta elhunyt öreg lakójának, Hildának tett, aki elmesélte neki az élete lényegét, és kérte, hogy írja meg regényben. Másrészt a Hilda emlékeiben élő 1910-es évekbeli Budapesten járunk, és mint általában az ilyen két idősíkos regényeknél, természetesen ez a múltbeli sík az érdekesebb. Furcsa mód, most nem idegesített annyira a két idősík váltakozása, mint ahogy az ilyen írásoknál ez nálam általános szokott lenni. Itt nem volt tolakodó és unalmas a jelen sem, hanem természetesen folyt össze a két történet. Ez is ritka.

Hilda története visszavisz a 10-es évek polgári világába, ahol a kutyabőrös és a pénzarisztokrácia egyaránt megtalálható volt, voltak bohémek, pénzemberek és szegény cselédek, kemény társadalmi szabályok és azokat áthágók, akik aztán vagy megbűnhődtek a "bűneikért", vagy nem, de az egész világ pezsgő és érdekes. Hilda mellett a ház lakói közé tartozik még néhány fiatal rokon- és barátnő, és ők a ház "angyalai", de persze nem mindig jó kislányok. Általában pletyiznek, szervezkednek, lázadnak a szülői tekintély ellen, és persze folyton szerelmesek valami elérhetetlen fickóba. Vagy éppen elérhetőbe, és persze többen ugyanabba: az emeleten lakó színészbe, akivel aztán jól be is fürdenek, ahogy az lenni szokott. A játék és a vérvalóság sokszor keveredik, a tizenéves kis fruskák néha túl közel mennek a tűzhöz, az egyik pl. öngyilkos lesz, a másik meg leányanya, és halott gyermeket hoz a világra, a titok pedig megmérgezi az egész család életét. És még csak ekkor tör ki az I. világháború, amibe szerencsére azért már nem folyunk bele, mert Hilda nem akar mindent elmesélni Zsuzsának, élete narrátorának, de így is feltárul az a polgári világ, ami még olyan klasszikus, szép, szabályos, a maga illemszabályaival, kiszámíthatóságával, ugyanakkor a fiatalok minden korban jelen lévő zabolátlanságával, ami engem egészen elvarázsolt. A legjobban a mindennapi apróságokat leíró részek tetszettek, ezek teszik igazán életté az életet, mint pl. az, hogy a 16 éves lány minden trükköt latba vet, hogy az anyja kölcsönadja neki a parfümjét, merthogy ő már milyen nagylány, ugyanakkor a cseléd habos kakaóval várja haza esténként, merthogy azért talán annyira mégsem nagylány még. :) Olyan emberi a könyv, nagyon tetszett.

Kicsit a 30-as évek magyar filmjeire emlékeztetett, amiket úgy szeretek: kimértek, modorosak, de elbájolóak. Meg olyanok, mint amilyenek a mama régi naplói és képei, amiket imádok nézegetni: álmodozó, ondolált hajú lányok a múltból. :)

Bár hivatalosan nov. 17-én megnyitottam a karácsonyi szezont, azért a teljesen totál hivatalos nyitány mégis az, amikor összerakom az adventi koszorút. Ez utóbbi idén viccesen alakult, valahogy nem volt ihletem a bizbaszboltokban és díszárusok bódéinál, úgyhogy mindössze négy darab kék szalaggal és anyu által elkövetett fehér, de csillámporos-csillagos mintás gyertyákkal és egy szalmakoszorúval indultam neki a műveletnek. Ahhoz képest most a koszorú egy lila muszlinba csavart, ezüst gyöngyökkel és kék szalagokkal meg fehér gyertyákkal feldíszített kis műremek lett, úgyhogy ezennel jól vállon is veregetem magam. Annyira belejöttem a díszítésbe, hogy akkor már anyuval felaggattuk az ajtódíszeket és egyéb kis izéket is, aput meg addig egrecíroztattuk, amíg megtört és elkezdte már ma felrakni a fényfüzéreket. :) Becsomagoltam néhány ajándékot, megírtam a lapokat, azt hiszem, nagyon jól állok.

Évadnyitó zene:

1. Fodrászat: néha még annál is butább párbeszédek zajlanak, mint amikre már lelkileg előre felkészülök, pedig már edzett vagyok. De könyörgöm, valakinek az a chit-chat beszédtémája, hogy a gyereke hogyan hányta össze a lakást? Aztán hogyan mentek el az ügyeletre? Hogyan nem tartotta bent a doktornő a gyereket a kórházban? Hogyan mentek haza? Aztán hogyan kezdődött három nap múlva újra az egész, mert a büdös kölyök megint összeszedett valami vírust? Ez az, amit 25 percben (!) részletezve meg akar osztani néhány vadidegennel? Biztos? NORMÁÁÁÁÁÁÁLIS? (Besenyő Pista bácsi rulez!)

2. Buszon. Fiatal anyuka terelget két kis törpét, és találkozik két ismerős tinilánnyal, akik nagyon örülnek maguknak, mert suli helyett, elmentek pasizni vmi szomszéd faluba. Az egyik másról sem bír beszélni, mint az új pasijáról, akivel kemény három napja van együtt (anyuka itt már nézett érdekesen, hogy ez mekkora nagy szerelem már), a másik meg áradozott egy pasiról, akivel csak FB-on szoktak beszélgetni, de most taliztak, és hát szerinte is, meg a pasi szerint is meg kéne próbálniuk járni, de a fiúnak van barátnője, de már persze nem szereti meg alig találkoznak (ó, Istenem, ki hiszi el az ilyen béna dumákat...???), és a srác nővére is megmondta, hogy ez egy halott ügy (... mert ő már csak tudja, ugye), és hát, ugyan ő is jár valakivel, de ez a srác nagyon-nagyon, és juj meg jaj. Anyuka lélekben dobott egy hátast, és próbálta magyarázni, hogy, ha tetszenek egymásnak, akkor járjanak, de talán nem kéne hülyíteniük a jelenlegi párjukat egyiküknek sem, és ha ez a srác megcsalja a barátnőjét, akkor esetleg mégsem annyira nagyon-nagyon, de a lányka persze 15 évének teljes öntudatával magyarázta tovább a hülyeséget (ő azt hitte, az élet dolgait...). Anyuka valószínűleg ugyanazt gondolta, mint én: néha olyan jó, ha az ember már nem tini, és nem ilyen kis szerencsétlen hülye. :)

3. És végül egy gyöngyszem egy lányos oldalról (amelyektől most így elment a kedvem): hülyén haltam volna, ha meg nem tudom meg, a műszempilla öl és nyomorba dönt. (Azért kíváncsi vagyok, ki az, akinek a műszempilla mellékhatása mint napi probléma jelenik meg az életében.)

Ki lehet olyan idióta, hogy tanulás közbeni elmeháborodott állapotban Turgenyevet olvasson? Na ki? Van valami - talán perverz - vonzódásom a XIX. századi oroszok iránt, nem tagadom. Olyan jól tudják ábrázolni a Vadkelet feszítő társadalmi-gazdasági problémáit, ami nagyon hasonlít Mo-ra: mi is folyton úgy akarunk tenni, mintha a fejlett nyugathoz tartoznánk, de aztán bármit csinálunk, veszünk át tőlük, újítunk meg stb., nálunk valahogy mindig "kicsi és savanyú" lesz az eredmény. Az oroszok a XIX. században pont ilyen gondokkal küzdöttek, íróik meg szépen megörökítették az utókornak a parasztság elnyomását meg a dekadens arisztokráciát. Dosztojevszkijtől "A játékos" megvan? Egyszerűen IMÁDOM, annyira romlott és züllött. Ahogy mki arra vár a német szállodában, hogy meghaljon a nagymama Oroszországban, akitől gazdag örökséget várnak, és aki ehelyett egyszercsak megjelenik a szállóban, és hirtelen minden pénzét rulettre költi. Óriási. (Esetleg ha valakinek megvan az az európai koprodukciós film, amiben két szálon fut a cselekmény, megköszönöm...)

Turgenyev Füst c. regényében is valami ilyesmiről van szó. Adott a német fürdőváros, Baden, tele a kontinens minden dekadens, gazdag, vagy annak látszó előkelőségével, meg persze mindenféle szerencsevadásszal. Hősünk, Litvinov, aki egy jobb sorsra érdemes, tanult fiatalember, csakhogy távol hazájától és a családtól, kallódik. Furcsa elemekkel hozza össze a sors, filozofál a kocsmában, ahogy azt kell, és persze van olyan ostoba, hogy egy gazdag arisztokrata szajhával, aki régen a menyasszonya volt, de most már másnak a felesége, olyan viszonyba keveredjen, aminek következtében elveszíti a menyasszonyát, aki pedig rendes lány és igazán szereti őt. Végül persze két szék közt a pad alá esik, mert a gazdag némber természetesen nem hagyja el érte, a nincstelen fiúért a gazdag férjét, jól faképnél hagyja, de addigra már a menyasszony is elhagyta. Összetört szívvel tehát (amit mellesleg csak magának köszönhet...) visszakullog Oroszországba, ahol aztán a családi birtok igazgatásával üti el az időt addig, míg a menyasszony meg nem bocsát neki és vissza nem tér hozzá - úgy három év múlva. (Hehe, nem kapkodta el.)

A sztori nem sok, de a jellemek nagyon élesek, és az egész annyira oroszos: tudom, hogy hülyeség, amit csinálok, de nem tudok másként tenni, és tudom, hogy boldogtalan élet vár rám, de nem vagyok képes a kezembe venni a sorsomat és normális döntéseket hozni - valami ilyesmi érződik az összes szereplőn. Elég lehangoló, de mégis van benne valami hősies, ahogy mégis vergődnek a hősök, és próbálnak jobbak lenni, és elérni valamit. Aztán vagy elbuknak vagy nem, de legalább megpróbálták. Ez tetszik nekem.

Olvassunk oroszokat.

Köszönöm mkinek, aki szurkolt, támogatott, meghallgatott, buzdított, illetve legjobban a kis szöszinek, aki csak simán befogta és másról beszélt, hogy elterelje a figyelmem az elmebajról. Thanx a lot. És persze köszönöm az akadémiának és a producereknek... :) Meg a vizsgán a jegyzőkönyvvezető néninek, aki tartotta a lelket a csapatban, és nem hagyta, hogy bárki is kiugorjon az első emeletről. :)

Háromból egy megvan. Hátravan még kettő. Azt hiszem, fél évig nem akarok vizsgaanyagot látni...

Most próbálok felejteni. Back to life, back in town, és holnap irány az erdő. Alig várom. Kinyúlt melegítőben az ágyon elmebajosan hülye felsorolásokat magolni napi tíz órán át... na, ennél a munkám sokkal jobb. :)

Anyám beelőzött. Nem tudta, hogy hivatalosan csak a vizsga után nyitom meg a SZEZONT, így beállított tegnap az első két karácsonyi ajándékkal. :) Azt hiszem, kell helyet csinálnom a szekrényemben a cuccoknak. Ha már a vidám készülődésnél tarthatnék, jó lenne, de egyelőre a szakadék szélén állok, mint Bon Jovi a Blaze of Glory-ban...

Szurkoljatok!

Ha apuval írhatnánk újra a Bv. tvr-t, az jóval rövidebb lenne, és kb. arra szorítkozna, hogy a kőbányában milyen  munkarendben kell dolgoztatni az elítélteket. És nem lenne több joguk, mint kötelességük, és nem az adófizetők kemény forintjain tartanánk el őket. :) (Álmodozik.)

Voltam a MÁV-irodán. Óh, yeah, majdnem olyan volt, mint nyáron, csak kevesebb fővel, de a lényeg ugyanaz: félórát kellett várni, mert egy nő ötféle jegyet vett, három számlára. Együtt éreztem az üf-es nénivel. Ehhez képest én gyors voltam és hatékony, és mindössze három perc alatt végeztünk is, szerintem hálás volt nekem.

Hallgassunk meg együtt egy lányos zenét:

Azt hiszem, a Galaxis-útikalauz kb. most mondaná, hogy NE ESS PÁNIKBA. Ami teljesen fölösleges és hiábavaló tanács, ugye... szóval PÁNIK INDUL. Igen, érzem, ahogy lassan a gyomromba kúszik az az ideges remegés, ami a vizsga előtti utolsó hetet jellemezni szokta volt, és ami annyira, de annyira nem hiányzott. Az ismétlés alatt pompásan rá lehet jönni, hogy nem kellett volna lazán átlapozni dolgokat, mondván, hogy úgyis tudom, mert most megszívom ezekkel is. Szóval klassz. :D

Zenéből először a St. Angerre gondoltam a Metallicától, de aztán belehallgatva rájöttem, hogy ez még mindig szar banda szar zenéje, amit a Kodály-módszeren nevelkedett énem el nem viselhet, úgyhogy jöjjön inkább a System, az antiszociális hangulatok biztos ellenszere (hé, most fedeztem fel, a végén tökjó zongoradallam van, állat!):

Azt hiszem, az Rtv-t ugyanaz írta, mint a Be-t. (A korábbi részek tartalmából: ez alatt egy halom elmebeteget értek.) Vagy még valaki annál is rosszabb. Hosszan sorolgatja, mit meg hogyan kell csinálni, de aztán a végén csak ott van, hogy ek. meg úgy jár el, ahogy jónak látja. Ó, anyám. (Ez minősülhet a taxáció feloldásának, ugye?) Azt meg külön élveztem, hogy jól le vannak ám írva mindenféle alapdolgok, hogy nem szabad kínozni, megfélemlíteni a gyanúsítottat, a rendőr meg védi az állampolgárokat, meg segít mkinek, akinek csak tud, csak szerintem aki ezt írta, még nem látott rendőrt... Mert nem leírkálni kéne, hanem ellenőrizni, hogy jogosan járjon el, meg ha nem 150 centis, 40 kilós rendőrfiúk őriznék a rendet, talán jobban elhinném, hogy meg tudnak védeni. (Ó, és a műkörmös nyomozónőket is megmagyarázhatná nekem valaki okos.) Szóval az Rtv. sem volt jó. A nemzetközi bűnügyi együttműködésről szóló törvényt pedig egészen biztosan a Bruhács írta, és ezzel azt hiszem, mindent elmondtam. :)

Lazításképp voltam könyvtárban, Istenem, milyen aranyosak a kis 18 évesek, minden gondjuk az, hogy Adrián tartott előadást meg hogy mi a menü a bisztróban. Ah. :) Wtf-faktor is volt, pl. elgondolkodtam, hogy a köhögéstől majdnem megfulladó, láthatóan szenvedő három éves kisfiút miért rángatta el a felelős nagy magyar anyja a könyvtárba, ahelyett, hogy otthon ápolgatná, vagy hogy az amúgy mindössze harminc darab lépcső - minden bizonnyal iszonyú megerőltető - megmászása helyett a nyilvánvalóan kondizni járó fiatalember miért várja meg inkább a tíz perc alatt leérő liftet. Csak vékony köteteket hoztam ki, biztos, ami biztos, nehogy beszippantson véletlenül egy ezer oldalas valami, az gátolná a tanulást.

Itt tartunk tehát, holnaptól bv., vagyis az Úr legyen irgalmas a bűnös lelkekhez és a bv-bírókhoz! (Meg a tanulókhoz...) Addig is, fogadjuk meg Géza bácsi intelmeit:

Ma végigrágtam magam az első-, a másod- és harmadfokú eljáráson, valamint egy-két perorvoslaton is. Eredmény: valahogy visszasírom István törvényeit, Szent László 1077-es törvényeit meg Lajos kisebb és nagyobb dekrétumát, úgy általában a maga egyszerűségében nagyszerű középkori büntetőjogot. "Kössék fel!" - szólt a bíró, és felkötötték. Semmi cicózás, hogy jaj, hát, akkor még ne, mert halasztó hatályú fellebbezést nyújtottunk be a másodfokhoz, ui. a bíróság súlyos eljárási szabályszegést követett el, mert figyelembe vette a szomszéd Mari néni tanúvallomását, pedig ő a vádlott élettársának az ángya. És egyébként a Be-kodifikátorok "produktuma" alkalmas lenne Timicicának szemléltető eszköznek, hogy milyen a rossz jsz.: többszörös utalások tömkelege, ismétlések (tudás anyja nélkül) és egyéb jóságok. Gyönyörű. Ha annyi ezresem lenne, ahány helyen előfordul a pótmagánvádló eljárásjogi helyzetének taglalása, gazdag lennék, de legalábbis elmehetnénk berúgni. Csoportosan! A nap mondatát Dr. Gonzo követte el: 'nem kell aggódni, úgyis átmész' témakörben, elvégre "voltál ügyvédjelölt is, mielőtt beültél az ent-tanácsba"! Óriási! :D Most, hogy ezt így megbeszéltük, nincs más hátra, elmegyek és nézek valami amcsi nyomozós sorozatot, amiben még véletlenül sem tartják be a jogállami büntető-eljárásjogi garanciákat. Ez most jól fog esni.

Ui.: Miért van az, hogy amikor egy fél pillanatra nem figyelek, az ügyvédünk elkezd dolgozni??? Ez most hogy...?

Ne nézz fel, ne mozdulj ki, ne csinálj semmit. Abból nem lehet baj. Beszűkült tudatállapotban nem lehet koncentrálni, ezt tanultam meg ma (meg a nyomozati szakaszt meg az általános részt, de ez nem annyira érdekes). Miután most félórát töltöttünk takarítással tesóval, mivel a holnapi ebéd a kövön kötött ki (és meghalt mindenestül az üvegtállal egyetemben, ami nem hittem volna, hogy hárommillió darabra tud szétfröccsenni négy helyiségben...) azt hiszem, ma már nem nyúlok semmihez... :( Stílszerűen mellékelem a hozzáillő zenét:

Muter kihozott egy jogászoknak/ról szóló Murphy törvénykönyvet, amibe belelapoztam, és jókat röhögcséltem rajta (igen, kezd kiütközni a tanulás okozta beszámíthatatlanság...). A következő normát magaménak éreztem:

A paranoia egészséges. A cinizmus kötelező. :)

És nem én mondtam!

Moodra nézve meg újra elgondolkodtam, hogy miként lehet ennyi nyomorult, tetves társadalomra veszélyes magatartás, amire mind-mind tényállás kell a Btk-ban? Egyik-másik iszonyat. Nem is tudom, az-e a rosszabb, ha csak a törvényt tanulom, vagy az, ha a könyvet is hozzáolvasom, ui. az előbbiben semmi rizsa, de magyarázat sincs, ergo agybaj, a másik meg néha olyan eszmefuttatásokat tartalmaz, amitől a hajam is égnek áll, és itt pl. elég azt a példát megemlítenem, hogy a jármű hatalomba kerítésének azon esetét, amely másnak öntudatlan vagy védekezésre képtelen állapotba helyezésével valósul meg (btw: ez mekkora jogász modorosság, anyám!!!), nem bírja mással, mint a nemi erőszaknál kifejtettekkel magyarázni. Hogy jön ez ide??? Csak nincs valami összefüggés a vén disznó szerzők és a tankönyv eme szövege között...? :) Szóval ilyenek. Meg a margóra tett vicces megjegyzések még egyetemről, mint pl. Per aspera ad astra, benyomva a vesztegetés után. Igen, amikor azt hittem, hogy Bünti Ágival véget ér az "aspera".

Nem ért...

A tegnapi napnál talán csak a mai volt lejjebb, de mint tudjuk, lejjebb mindig van, úgyhogy előre rettegek a holnaptól, és addig is a magnéziumot alkohollal veszem be, biztos, ami sicher. Rohadjon meg mki, különösen a beszólósok, akik jobban tennék, ha a saját dolgukkal törődnének, és nem másokat rugdosnának, mert még a végén visszarúgom őket, és akkor fel lesznek háborodva. Addig is ne háborogjak, nem vagyok tenger, ahogy apu mondaná, úgyhogy inkább:

Ügyvédjelölt koromban az idegesített, ha megkérdezték a gyökerek, hogy akkor a jelölt az már elvégezte-e az egyetemet egyáltalán. Aha...

Most szakvizsgára tanulok, és próbálom elmagyarázni, hogy mi az, erre minduntalan azzal kérdeznek vissza, hogy ja, akkor majd lehet saját ügyvédi irodád? És nem értik, hogy a jogász nem egyenlő ügyvéd. Sírok.

Holnap mindenki irányítsa a karmáját a főfalu irányába, főleg a szőke cicának, de ha nekem is jut belőle, nem fogom visszautasítani. :)

Találtam egy rakás ír zenét, és láttam, hogy ez jó, úgyhogy most tartok irish music sessiont. Vannak jó kis kocsmadalok, táncos nóták meg szerelmesek és egy rakás forradalmas is, ami kb. olyan lehet ott, mint nálunk a Kossuth-nóták. Szóval hallgassunk ír zenét! :)

Egy klasszikus, amit számomra érthetetlen módon kb. ált. suli 3. osztályban tanultunk énekből. Így a szöveget értve ez annyira nem gyerebe:

 Punkosított, összeborulósan-üvöltős kocsmanóta:

 És egy szabadságharcos klasszikus. Ez is nagyon fülbemászó:

1. Tinik a New Yorker fehérnemű polcainál:

- Te, ezt hogy kell felvenni?

- Nemtom. És mi ez a bojt rajta?

(Ha nem tudod, hogy kell felvenni, akkor még kicsi vagy hozzá...)

2. Kozmetikusnál:

- Nem, nincs barátom.

- Kár. Pedig olyan szép menyasszony lennél.

(Nyilván más célja nem is lehet egy kapcsolatnak...)

3. Melóban:

- Nem baj, ha nem annak számlázunk, mint aki a szolgáltatást igénybe veszi tőlünk?

(Á, dehogy. Jelentsd is be mindjárt az APEH-ellenőröknek, itt vannak a folyosó végén, biztos érdekelné őket.)