Végül eljutottunk egy koncertre. Megállapítom, hogy a PFZ tényleg jó, sőt, a Kodály Központ is nagyon tetszett, olyan szép tágas és levegős, nagyon kellemes. Az akusztika mondjuk a "túl jó" kategória volt, amikor még a karmester lélegzete is hallatszott, de üsse kő. :)

Egy rakás magyar szerző, még egy ősbemutatót is kaptunk a nyakunkba, de egyáltalán nem volt rossz. Az volt béna, amit annak vártam: a Bartók-darab. Azt kihagytam volna...

A műsorban nem szerepelt persze a körítés, így hosszabb volt, mint amire számoltunk, de nem volt gond. Csak egy beszéd volt, az is rövid, és mindössze három politikai utalás meg két történelmi tévedés volt benne, ami nem is sok egy narancsos forradalmártól. :) A közös Himnusz-Szózat éneklés zenekarral meg kórussal kiegyensúlyozta. (Ált. furcsán érzem magam, ha közösségben éneklem ezeket, mert a "közönség-közösség" többnyire nem veszi a fáradságot, hogy elénekelje ezeket, ami nekem fura, itt meg érdekes módon mki énekelt. Wow!)

Ma szépültem, mászkáltam, tavaszi nagytakarítottam és beszereztem egy-két beszerzendőt (versenyeztetés nélkül). A jogi könyvesboltot megint kifosztottam, bár cégjog továbbra sincs készleten. Nem baj, elvégre a kis zrt-m így is elvan, csak úgy vélem, a boltosok nem veszik elég komolyan a vizsgámat! :)

Akarok még napsütést!

Pardi Anna. Ki az? Neve nincsen, mert még a Gugli se nagyon ismeri, de tovább kutakodva úgy tűnik, mintha költő és esszéista lenne. (Ez utóbbi szót mindig szerettem volna leírni valahol. Olyan, mint az élménydizájner. Ha megkérdezed az óvodást, mi lesz, ha nagy lesz, EZT tutira nem fogja mondani. Miért is tenné? Milyen hülyeség már!) Írt egy könyvet Stendhal fejfájásai címmel, meglepő módon Stendhalról, akit inkább csak olvastam, de róla nem annyira olvastam. (... igen, itt vallom be, hogy a gimi harmadikban nem fektettek kellő hangsúlyt az európai irodalom nagyjaira. De ezen már morogtam.) A hiánypótlás megvolt, most már olvasni sem akarom a fickót. :)

Olvasva és továbbolvasva kiderült ui., hogy egy meglehetősen tahó alak volt. Nehéz gyerekkor - pipa. Kallódás az életben - pipa. Eredmény: egy kóborló nőcsábász semmirekellő, aki sehol nem tud megmaradni. Pont az a fajta, akit el kell kerülni. És akkor még belemerülhetünk a "kalandjaiba" is.

Érdekes modorú a kötet, csupa száguldó rövid fejezet, tele meglepő mondatokkal. A tárgy érdektelenségén túl felróható még a cselekmény hiánya is, ami egy idő után meglehetősen idegesítő, még szerencse, hogy nem túl hosszú a könyv. A nyelvi megfogalmazás talán az egyetlen erénye, nyers, érdekes mondatok, pergő stílus, ami sajnos néha közönségességbe csap át (köszönjük szépen az impotencia naturális leírását...).

Összességében a furaírás a jó címke, ezt se biztos, hogy még egyszer el kell olvasnom.

Tavaszünnep, történelem, forradalmaskodás, keressétek meg a kokárdátokat, és emlékezzünk együtt az ifjakra! (És a magyar alkotmányjog egyik fejezetére, hogy szakmázzak is kicsit!) Indításnak egy kis zene:

Azt hiszem, annak is lehet (állatismereti) rovatot szentelni, hogy ki kikkel dolgozik. Mai versenyzőink:

1. Aulai beszélgetés:

Pattogó picsa kolléganő: Hol van xy?

Én: Elengedtem szabira.

Pattogó picsa: De be van írva a jelenléti ívre, hogy itt van a héten!

Én: Azt írta, hogy "fizetett szabadság", nem azt, hogy "megjelent".

(1. Kéne tudni olvasni. 2. Ne szólj be, pláne, ha nem tudsz olvasni. 3. Nem az ő embere, nincs vele közös ügye, így MI A FASZ KÖZE VAN HOZZÁ, HOL VAN A KOLLÉGA???)

2. Hány ember kell egy "csatolom ezt és ezt az iratot, dátum, aláírás" levél megírásához?

Helyes válasz: három!

1. számúnak elmondom, mit és kinek. Nem ér rá, lepasszolja 2. sz. embernek, aki persze nem érti, de magyarul sem tud, így hülyeséget ír. Végül 3. számúként lediktálom szó szerint. Időráfordítás mindösszesen: másfél óra! Luxus!

3. És mind közül a legirritálóbb: a klimaxos nőnek fiatal, a főnöknek nem effektív, a hülyéknek túl okos, az erdészeknek nemerdész, a könyvelőknek nemkönyvelő, bármilyen csoportképző tényező mentén a törésvonal túloldalán álló, és úgy általában agresszív, gonosz és ostoba vállalati jogász. :)

Május 23., 13,00 óra. Helyszín még nem ismert. De aznap kell szurkolni. Addig még beszerzek pár ezer oldalnyi cuccot a művelethez, aztán hadd szóljon.

Miután végre elolvadt a hó, a föld egyelőre úgy néz ki, mint egy vetkőző öregasszony, azaz nem túl szívderítő. Zallából jöttek ugyan virágok, de azért még lehetne tenni a dolog érdekében. 25 fokot akarok és virágokat. MOST. :) Ehelyett:

Jiri Mucha írt egy könyvet az apjáról, Alfons Mucháról. Szép kövér kötet, apróbetűs, nehezen olvasós. De azért átrágtam magam rajta.

Sok érdekességet megtudtam Mucháról, amit addig nem tudtam, pl. hogy többször tett pénzkereső körutat Amerikában, nemzetibb érzelmű volt, mint azt eddig tudtam, imádott szervezkedni, kerülte a nőket, de aztán mégis megnősült és így tovább.

Nagyjából a kronológia is megvolt. Nagyjából a főbb művek is megvoltak, itt-ott leírásokkal meg mindennel. Mégis, valahogy nem működött ez az életrajz. Megint azt gondoltam, míg olvastam, ami sokszor eszembe jut dokumentarista/tudományos stb. könyveknél: egy jó szerkesztő olvassa már el, mielőtt kiadják! Ezen a köteten sem ment végig senki piros tollal, hogy kihúzgálja az esetlenségeket, az ismétléseket, a fölösleges idézeteket és leírásokat. Bár megtette volna valaki!

Itt van hat tonna adat, és semmi rendszer nincs bennük. Össze-vissza ugrálunk az időben, a helyszínek és a témák között, de nem érzem, hogy mindez vezetne valahová (a zsákutcán kívül). Hosszas leírások a művekről - ennek annyi értelme van, mint a verselemzésnek. A képzőművészeti alkotásokat látni kell és kész, leírni fölösleges. A verset érezni kell, nem magyarázni. Hosszas idézetek jegyzetekből, levelekből, kritikákból: azt hittem, elalszom rajtuk. Kit érdekel, hogyan ömlengett valami kritikus 1896-ban? Ráadásul mindez beledolgozva a szövegbe, nehogy véletlenül átlátható legyen, hogy ez most nem a szerző szövege. A tagolás hiánya roppant fárasztóvá tette az olvasást, kb. a "hogy ne írjunk életrajzot" előadás témája lehetne. És a politizáló-kritizáló magánmegjegyzések! Anyám... ki a fenét érdekel, hogy mi Jiri Mucha véleménye a cseh közállapotokról a XX. század végén, amikor éppen a XIX-XX. század fordulójának Párizsáról ír?

Szóval nem volt egy jó könyv. Az adattartalom OK, de biztos nem ezt a kötetet venném meg a kis könyvtáramba mint autentikus Mucha-életrajzot.

Hülye, bonyolult megállapodás - pipa.

Titkárnősködés - pipa.

Más ov-k munkaköri feladataiba átfolyás - pipa.

Súlyos tulajdonosi stuff - pipa.

Egyetlen jogászkodás a Be-kommentár feltárása volt. Kedvenc BH-m: a vesztegetésben az előnyt nyújtó nem sértett, pj-i igénye sem lehet. Ki hitte volna? :)

És shoppingolás közben láttam egy hippi homlokpántos fiút. Komolyan, kolostorba vonulok.

Előttem kilométerek helyett pezsgő, de a mérföldek mögöttem vannak ma is. Egs! :D

Cheer up, girl:

Zallában is jó a hétfő? Akkor jó, megalapíthatjuk a NEHUSZ-t (Nemzeti Hétfőutálók Szövetsége), mer' az jó.

Emlékszem arra az okos könyvre, ami alapján aztán a B lapokat töltögettük gimi végén, de sehol nem szerepelt benne az, hogy "ha szerzel papírt, az még nem ok a boldogságra, sőt..." Mert ha tudjuk, hogy sokat tanulhatunk és szívhatunk azért, hogy aztán (modorosan szólva: "úgy szakmailag, mind emberileg") ne ismerjenek el, akkor lehet, hogy kicsit jobban elgondolkodtunk volna a B lap mellett a B terven. (Bár még most sem késő.) Mert mennyivel jobb lenne, ugye, virágkötőnek lenni, mint azon gondolkodni, hogy mi a bánatos jó francnak kerültem el a btk-t jó nagy ívben, mert nem akartam hülyéknek magyart tanítani, aztán most mégis azt csinálom (sokszor, pedig nem vagyok rá alkalmas...), miért akartam jogász lenni, és nem orvos (mert az embereket nyírhat ki, és az mégiscsak nagy felelősség, holott itt is jól bele lehet mászni a csőbe), és miért tuskók az emberek, ha nem muszáj annak lenni (hozhatnának egymásnak csokit és megköszönhetnék néha egymásnak, amit meg kell köszönni, nem csak fikázni egymást), miért morogják le a fejedet, vagy küldenek el a rákba, amikor csak annyit mondtál, helló, és egyáltalán. De úgy látom, nem csak itt ilyen a helyzet, hanem a "csücsökben" is, szóval, mit tehetsz?

Ha nem vagy filozófus kedvedben, hogy átmenj zenbe, akkor felveszed a Terminátor-nézést és mkit elküldesz a halál faszára, mint én. :)

Vidító számnak, külön felhívnám a figyelmet a basszusra, ami állat:

Latolgatok, mire számíthatunk. A tippem valami ilyesmi:

Bár a derék C. Bale legalább katanával és stukkerrel indult munkába... :)

Asszem, többet kéne iuristákkal múlatnom az időt. Igaz ugyan, hogy képesek dogmatikai vitákba bocsátkozni a forradalmi jogalkotás vadhajtásairól, de legalább értjük, mit beszélünk, és nem kell bizonygatnom, hogy az öt év tanulás után kicsit többre lettem képes, mint legépelni egy levelet, amit amúgy sem tanítottak.

A Mag téren jó a kaja, a fülecske tészta fini, Vonyi nem az olimpia alatt lesz, és Líbiába exportáljuk a magyar alkotmányos berendezkedést, fővárosa pedig New Mór lesz. A sajtügyi miniszterség már foglalt, a többiért még lehet sorbaállni.

Szereztem lányos cipőt, már csak napsütés és 25 fok kell, avagy I want my heels back!!!

Nekiugrunk a hétnek...? :)

Túléltem, leálltam a mérgekkel, inkább önerőből fogok gyógyulni a továbbiakban, mielőtt végképp kinyír a farmakológia. :)

Végre venerdí, ami azért jó, mert végre nem kell hallgatnom a "kedves" kollégáktól, hogy minden, de minden rossz, amit csinálok, de még az is, amit nem én csinálok, mert az is biztos valami idióta, semmire nem jó jogász volt (bíróság, hatóság stb.) vagy bárki más, de mindegy, én miért nem vettem észre, hogy hülye volt az illető, akkor is kollektív bűnösség, dögöljek meg. Hurrá. Nem lehetne, hogy néha más is feleljen a hülyeségért, ne csak én...? Kezdem rohadtul unni.

Most két nap méreg-telenítés jön, de nem biztos, hogy ez elég lesz. :(

Kis vidítás:

Takaró alatt, droggal, teával. Gyenge, mint a harmat. Ajánlott zene (na, őket is megnézném élőben!):

A hétvége? Jó volt, tarthatott volna tovább is. Azt hiszem, itt üvöltöttem el a hangom, de nagyon megérte (jó buli legjobb jele: izomláz a nyakban abszolúúúúút):

Köszönjük a kolleginának. Ilyen máskor is jöhet! Mondjuk valami finnel (és nem a vodkáról van szó!)...

Néha kell olvasni magyarokat is. Meg klasszikusokat. És néha vegyül a kettő. Rájöttem, hogy néha elhanyagolom az itthoni szerzőket, mert ha bemegyek egy könyvesboltba, ott óhatatlanul is a nemzetközi trendek és írók könyvhalmai jönnek szembe, ha valamit kifejezetten keresel, akkor le kell ásni mélyre, amihez nem mindig van idő, energia, kedv. És olyankor elcsábulok, és veszek valami "divatosat". Talán hiba. Ezért kell néha elmászni a most amúgy életveszélyes könyvtárba (ott se bírtak csúszásmentes hidegburkoló lapokat kiválasztani, úgy kell bekorcsolyázni!), mert ott erre kevésbé tudnak tekinteni, nincs ui. pénz az összes újdonság beszerzésére, tehát maradnak a régi könyvek. És szerzők.

Így hoztam el a múltkor egy Ady- és egy Kaffka-kötetet. Kíváncsi lennék az újságíró Adyra is, nemcsak a költőre, de 2012-ben Nyugat-számokat nem lehet beszerezni. Marad néhány novelláskötet, ami vagy jó, vagy nem. A hajnali táncosnő, amit most hoztam ki, nem annyira jó. Inkább vegyes, de azért vannak benne jó dolgok. Talán az a gond az ilyen novelláskötetetekkel, hogy sok bennük a gyengébb darab, és egymás után olvasgatva sokat, kiderül, hogy az egész kötetben talán ha öt kiváló van köztük, a többi csak olyan "kötelező darab", ami kellett még a lapba, mert kellett. Talán az ilyen szerzőket jobb újságban olvasni, minden héten egy művecske, ami hol rosszabbul, hol jobban sikerül, de egymagában emészthetőbb, mint másokkal együtt. Felvonulnak itt művészek, politikusok, parasztok, babonás asszonyok és kokottok, vékonypénzű, de szépreményű fiatalemberek, akik aztán bolondságokat művelnek, szóval szép, színes világ. Felvillan az a Magyarország, amit talán mostanában szeretnek "visszasírni", de azért látszik, hogy a "boldog békeidők polgári társadalma" nem volt ám fenékig tejfel, sőt. Óriási társadalmi különbségek, a "guba gubához" elv meg a szociológiai törésvonalak isteni hatalma uralkodik. Lehet szidni a XX. századot, de azért tény, ami tény, sok dolgot és elvet előnyösen változtatott meg. Nyilván most is működik a társadalmi átörökítés, és aki jobb helyre születik, az ma is jobb életkilátásokkal rendelkezik, de azért ma már annak is szabadságában áll jobbá tenni a sorsát, aki nem ezüstkanállal a szájában született.

Kaffka_Margit kötete, a Süppedő talajon is hasonló: sok-sok novella, elbeszélés egy kis kötetben, a válogatás több évtizedet felölel, van itt habkönnyű századfordulós darab és háborús nyomorultas is. A nőíróknál az emancipáció előtt még probléma a témák szűkössége. Ma már bármiről tudnak írni, de a XIX-XX. század fordulóján ez még nem volt így, nem is lehetett így. Összes oktatásuk kimerült némi zene, irodalom, háztartási ismeretek tanulmányozásában, elvégre nem kellett mást tenniük, mint férjhez menni, és gyerekeket szülni meg vezetni a háztartást. Ehhez persze nem kell Platónt olvasni, ez tény. Így hát ha szerencsétlen arra adta a fejét, hogy irodalmárkodni akar, akkor nagy fába vágta a fejszéjét. Így jár ezzel Kaffka is néha, de azért nagyon igyekszik jót alkotni. És sokszor sikerül is (többször, mint Adynak), mert a téma eleven és érdekes és olyan szemszögből mutatja, amilyenből más nem. A nő mindenütt. Sokszor tetten érhető, hogy egy nő másképp ír dolgokról, mint egy férfi. Nem is lehet ez másképp, éppen ezért kell mindenféle szerzőt olvasni, és akkor közelebb jutsz a valósághoz. Az, ahogy Kaffka ír a nőkről, nem olyan, mint ahogy a férfiírók írnak róluk. Kaffka belülről látja őket. Még azokat is, akiket nem ismer, aki ő nem volt. Van itt mindenféle nőszemély, leány, asszonyság: bukott színésznő, gazdag kokott, szerelmes parasztasszony, idős dáma, fiatal leány, aki jobb sorsára vár a szegény rokoni szerepből kitörve, és így tovább. Érdekes élethelyzetek, amiket egy férfiírónak soha eszébe nem jutna leírni: visszatérő motívum a hervadó negyvenes családanya és valami tizenéves fiú néha plátói, néha nem plátói szerelme, finom színekkel és elmosódó kontúrokkal megfestve, ahogy egy férfi soha észre nem venne egy ilyen szerelmet. Meg az olyan rettenetes életeket, mint amikor egy nő pénzért és biztonságért megy férjhez valakihez, akit gyűlöl, de úgy érzi, csak így biztosíthatja a jövőjét és a biztos életet, aztán valamikor rájön, hogy ez borzalmas kínszenvedés, de már nincs mit tenni, mert addigra megöregszik és csak csúnyul és boldogtalankodik egy öreg férj mellett, akit ápolni kell meg elviselni a bogarait. Vagy ott vannak az apácák,akikhez mindig visszatér: a sok magányba zárt nő, akik egymás kínzásával töltik napjaikat, bezsuppolva valami isten háta mögötti zárdába, életük végéig. Mennyi fájdalom lehet ott a párnákba sírt könnyekben!

Valahogy olyan igényes az egész, még akkor is, ha gyengébb művek is vannak a kötetben. Szép nyelvezet, néha ugyan nagyon magasröptű, és itt-ott döcög a nyelvtan, talán egy szigorúbb szerkesztő jól jött volna, de nagyon új, ahhoz képest, amit hajlandóak tanítani az iskolában. Miért is nem lehet női írókat tanítani a nemzet tanterve szerint? Még a végén kiderülne, hogy az emberiség nem csak férfiakból áll? Ó, borzalom. Mondjuk elképzelem a jelenetet, amint magyar órán a leszbikus apácák kerülnek szóba meg Kaffka, és az a sok gondolkodni képtelen tahó, akinek már A tápai lagzi rettenetét is úgy kellett a szájába rágni, pedig az egy nagyon egyszerű vers, próbálja felfogni az ilyesmit. Brrr. Inkább ne. De azért amikor már kijöttünk a hülyék és a hülye tantervek közül, talán mégis olvassunk ilyen szerzőket is, mert érdemes.

Olvasok is ám, nem csak az életet fájlalom (pedig van rajta mit, én mondom...), most pl. valami francia pasas, Christian Bobin Emily, a fehér nő című könyvét olvastam. Pici, de velős, ahogy szeretem.

Emily_Dickinsonról szól, aki egy híres amerikai költőnő volt, bár ha még nem hallottatok róla, az nem a véletlen műve, elvégre "mi az, hogy amerikai irodalom? olyan nincs is!" Szóval híres volt. Romantikus volt. És egy kissé bolond.

A könyv, ami műfajra életrajzi regénynek tekinthető, de inkább életrajzba oltott balladának nevezném, Emily életének főbb állomásait követi nyomon, mindenütt felvillant valami apró momentumot, színt, hangulatot, verset, érzelmet. Kisvárosi lány, vallásos, szigorú családban cseperedik költővé. Hivatása nincs, otthon él, soha nem megy férjhez, ellenben kicsit szerelmes a sógornőjébe, majd néhány nős idősebb férfiba is. Fura ízlés, na. Sok-sok-sok verset ír, kiszolgálja a családot, ápolja a beteg rokonokat, levelezik a fél világgal, de nem nagyon jár sehová, sőt, élete utolsó évtizedeiben ki sem teszi a lábát a házból. Ezt mondjuk nehéz elképzelnem, de ha így, hát így. Ja, és mindig fehérben jár (ehhez vajon fehér cipő is jár? mert akkor Huginál tuti elvágta magát...), ami már önmagában is rém unalmas, de legalábbis különc.

Szóval itt ez a vad és érzékeny lélek, aztán írogat. Nem rosszakat, csak éppen nehezen tudják értékelni, vagyis inkább nem tudják hová igazán hova rakni a környezetében. Bobin tényleg nagyon finoman közelít a témához, és hangulatilag remek a regény, bár annyira balladisztikus, hogy szinte semmi köze nincs a realitáshoz, vagy ahhoz, hogy mások hogyan látták Emilyt. Mindenesetre nekem nagyon tetszett. Olyan meglepően kecses és agybahatoló mondatokkal a semmiből, mint pl.: "Folytatja, hogy úgy írjon, ahogyan Isten teszi a jó cselekedeteit - szelíden, titokban." Vagy ez: "Emily meglátta, hogy mi is a világ: a lelkek vágóhídja. Ennek felfedezéséhez nem kell idő. Elegendő a szorongás." És minden lapon csak úgy hemzsegnek az efféle apró csillogások. Nagyon tetszett.

Csúnya, befordulós nap. Asszem, a kedves KS_MBKOV-tól kellene kölcsönözni életszemléletet, de úgy tűnik, én már csak ilyen szangvinikus idióta maradok, aki mindent túlliheg és depressziózik hülyeségeken. Rohadjon meg mki életérzés a köbön, hurrá!

Mivégre fest a fagy cirkalmas jégvirágokat, és miért egyedi minden hópihe? Céltalan szépségek.

Hol is kezdjem? 2 + 1-es Ulpius-akció volt, és kellett egy harmadik könyv, ez lett az. Alexander Brody, egy leszármazott ír Bródy Sándor feleségéről, Rosenfeld Belláról, aki Fehér Judit néven írt, de emellett inkább feleség és anya volt, ahogy azt a dualizmus korában "kellett".

Polgári miliő, Pest még pezsgő, van irodalmi élet, olyanok írnak a lapokba, mint Ady és Ignotus, egyszóval VAN KULTURÁLIS ÉLET.

Itt élt Bródy Sándor, egy nőcsábász, csélcsap, egzaltált szerencselovag, egy igazi bohém, aki élénk társadalmi életet élt, jött-ment, írogatott, de aztán csak beleszerelmesedett Bellába, a jólnevelt polgárlányba, akit a szülők ellenkezése ellenére el is vett. (Persze, a lány szülei ellenkeztek, én is azt tettem volna.) Szépen összeházasodtak, jöttek a gyerekek, a férj részéről a kimaradozások, végül a ronda válás, ami után nem sokkal az asszony belehalt egy tüdőgyulladásba. De előtte még írt egy novelláskötetet, amit a kortárs kritika is értékelt.

Röviden ennyi. A könyv a családi hagyaték, a kortárs irodalom és társadalom, mások visszaemlékezései, és magának Bellának az írásai alapján próbálja rekonstruálni, hogy ki is volt ez a titokzatos vörös hajú lány, aki aztán olyan finoman rajzolt sorsokat ábrázolt néhány oldalon mindössze. A munka nehéz, apró darabkákból szedi össze a szerző, hogy ki lehetett a lány, és miért lett boldogtalan félvilági férje oldalán a maga tiszta, álmodozó nyárspolgáriságával.

Szerintem Bródy ömlengő szerelmes és gyűlölködő szakító leveleinél jobban megragadta a lényeget az az egy-két levéltöredék, amit jó megfigyelőképességű barátok (mint Fesztyné) írnak, illetve Bella írásai is, amelyekben minduntalan visszaköszön saját sorsa. Gondolom, ez kezdő írók sajátja, mert miről írnának, ha nem magukról és saját élményeikről, szenvedéseikről. Később aztán talán megtanulják meglátni a történeteket, nem kell mindenhez saját életbeli modell. De Bella előbb meghalt, minthogy ezt elérte volna, így maradtak a saját fájdalmából vett nőalakok.

A kötet tartalmazza az egyetlen kis kötetét kitevő novellákat. Mind egy-egy finom rajz, többnyire kiábrándult nőkről, művészfeleségekről, boldogtalan, rideg férjjel bíró feleségekről, de férfiakról is, akik őrültek, tékozlók, szívtelenek. Az egyetlen egészséges kapcsolatot a Koporsó c. novella mutatja be, ahol a harminc évig boldog házasságban élő paraszt házaspár női tagja haldoklik, és ezt igencsak nehezen dolgozza fel a férj, de mégis van az egészben valami csöndes belenyugvás, hogy "minden elintéztem, jól éltem az életem, és ideje elmenni", amit szerintem sokan szeretnének érezni a halálos ágyukon. Kb. ebben van az egyetlen pozitív férfiszereplő, nyilván ez sem véletlen.

Nagyszerű korrajz a könyv, sok mindenre rávilágít azon keresztül, hogy Bella miért nem tudott érvényesülni saját korában. Kötelességtudó volt, remek feleség és anya, aki inkább a gyermekeit nevelte, de nem akart sem versenyezni a férje írói munkásságával, sem válásuk után egyedül igazán belevágni az irodalmár létbe. Szomorú, amiért egy tényleg tehetséges nő nem tudott kibontakozni, mert a kor, a társadalom és a saját elvárásai, értékrendje azt diktálta, hogy ez nem neki való, nem nőnek való. Bezzeg a lump férfiaknak, amilyen a férje is, mindent lehet. Nyilván nehéz az ilyesmit feldolgozni.

Nagyon tetszett a könyv, a sok töredék, a sokféle stílus, a levéltől a kritikán át a novelláig, versig, műfordításig minden volt benne, nem tudtam rajta unatkozni. Számos szerzőnek is köszönhető a dolog, persze, és szívesen olvasnék még ilyesmit. Azt hiszem, szerzek még magyar irodalmat. :)

1. Hosszú nap. Hülyeségekkel. Tuskókkal. Rohadjon meg mind.

2. Divatbaki: görbe lábra színes harisnyát és miniszoknyát húzni minden nap.

3. Last straw: hülye nap után a buszon:

- a nyivákoló orvosokat hallgatni, akik perekről, cafeteriáról és bérharcról dumálnak;

- nyivákoló egyetemistát hallgatni, aki félig jogon van levelezőn, félig meg tesi szakos Pesten, negyven kg, és kick-boxról beszél, meg hogy milyen kemény a két egyetem egyszerre,

- bunkó jegyellenőr.

4. Pozitívumként szöveget tanulok, mert aszonta a kollegina, hogy anélkül nem mehetek. Egyelőre ez tetszik (ezt már tudtam):

Nick Barkow Szomorú vasárnap c. regényét még a múltkor olvastam, csak valahogy nem volt ihlet írni róla. Pedig olyan béna könyv volt, hogy bőven lehetne rajta fikázódni. Csak nem volt kedvem.

Volt ugye a hasonló című dal, amit nagyon csípek, jó depresszív, ahogy kell. :)

Volt belőle film is, igen, szerelmi háromszöggel, háborúval, SS-szel, meg mindennel, ami kell egy jó kis háborús-érzelmes drámához, a végén nagy csattanóval. (Állat volt a nő, kivárta a sorát és a végén nagyon frappánsan állt bosszút, yesss! Girl power!)

... aztán lett ez a vacak könyv, ami hm... nem is tudom, hogy jön ide. Csak megláttam a Lírában, és meg kellett vennem, azért, mert szerettem a filmet.

Nos, óriási csalódás volt a cucc.

Egy rettentően mesterkélt, körülményeskedő, vicceskedni próbáló, de valójában hulla unalmas történet kerekedett a dologból. Főhősünk, Szabó, a pesti vendéglős, aki pöpec éttermet üzemeltet, nagyon sikeres, minden király, csak a Gundel van előtte, de azt nem is szereti. Szerződtet egy zongoristát, akinek neve sincs, csak megír egy nagyon szomorú darabot, a Szomorú vasárnapot, amit aztán nagyon népszerű lesz, mert nagyon szomorú, nagyon depis, és nagyon kifejezi a gazdasági válság társadalmának hangulatát, jól fel is használják az öngyilkosok mint utolsó dalt a földi életben, majd kinyitják a gázcsapot. Ezt felkapja a bulvársajtó, és jó kis feneket kerítenek a dolognak, hogy a dal hatására lesznek öngyik az emberek, ettől a zongorista bedilizik, és... igen, ő is öngyi lesz. Hurrá, éljen a hülyeség. Aztán jön a háború meg a nácik, meg Wieck őrnagy az SS-től, aki Szabónál eszik a megszállás alatt, majd elviteti persze, mert nem lehet kivételezni, mkit megillet a "különleges bánásmód". De azért W. nem teljesen hülye, megzsarol jó néhány gazdag zsidót, hogy jó pénzért külföldre menekíti őket, akik ki is használják a lehetőséget, W. meg "megmenti" őket, de cserébe elveszi a vagyonukat, és meggazdagszik, végül a háború után sem vonják felelősségre, hanem boldogan és elismerten él, míg meg nem hal. Hurrá, éljenek a német hősök.

Rémes sztori, nehézkes, göröngyös, erőltetett, életidegen, a karakterek papírszagúak, egyszóval csapnivaló az egész. Próbál az ételekkel is operálni, de ennél még én is jobban írnék le egy vasárnapi ebédet, úgyhogy nem volt igazán "ínycsiklandó" sem a könyv. Nekem a film sokkal jobban tetszett, nem is tudom, van-e köze a két sztorinak egymáshoz. Talán csak annyit, hogy volt egy dal... írta Seress Rezső.

Mindennap tanulok valamit. Hol hasznos dolgokat, hol türelmet, hol azt, hogyan kell esés után felkelni, hol azt, mennyire szívtelenek és idegesítőek tudnak lenni az emberek, hol azt, hogy én magam mennyire szívtelen és idegesítő tudok lenni, vagy hülye, vagy gyűlölt, vagy gyűlölő.

Biztos jó ez a sok tudás valamire (felírják valahová a nirvánára vagy mennyországra jogosultsághoz az ilyesmit?), de néha rohadtul csak azt érzem, hogy olykor túl sok az élet, hogy rohadna meg. Sokszor csak megyek előre, és nem tudom, van-e értelme, vagy jó lesz-e az nekem vagy másnak, hogy azt és úgy csinálom, amit és ahogy. Mert néha bizony belefutok olyanokba, amiktől rám jön a wtf életérzés, meg az önképzavar, avagy "biztos, hogy minden tuti"?

Egyáltalán nem biztos, hogy minden tuti.

Mert hiába fejlesztettem ki a fogvicsorgató kistigrist magamban, ha egyszer az emberek a nyávogó kiscicákat szeretik, mert azok milyen kis aranyosak, ugye. Hogyne. A kistigris nyíltan bunkó, a kiscica meg a hátad mögött. Melyik a jobb...?

Ha engem kérdeztek, legyetek aljas kiscicák, nekik azt hiszem, kevesebb gondjuk van az életben.

Megyek, iszom egyet a "gyűlöljük Anitácskát" napra. Egs!

Baba nap volt - megint. A konklúzió: vennem kell tesónak vodkát, mert úgy látom, megcsappanóban a készlete. (Pirul.) :) Minden pénzügy elintézve, minden mail megírva, és most bután fejből kipislogó életérzés. 'What can you see on the horizon...?'

1. WOD BB-től: "Kitérdeltem a könyökömet."

2. Napszava: új rövidítés: FHF - feladat, határidő, felelős. (Aki még egyszer azt mondja, intézkedési terv, azt megütöm.)

3. Beszélgetés ebéd mellett:

Tesó: Nem megyünk el valahova? Olyan szép idő van.

Én: Nem lehet, dolgozom.

Tesó: De hát szombat van.

Én: Na és?

Tesó: No comment.

Ó, hatalmas erejű hétfő, így hétvégére ugyan, pihenj már le egy kicsit, és hagyjál élni csöppet. Köszike. Kicsit gyűrött vagyok, vagy ahogy a nóta szól: "agyam már nagyon fáradt..." Ami meg a bunkókat/hülyéket és egyéb elmebetegeket illeti, akik megkeseríteni igyekeznek napjaimat, nos, azoknak tesót idézném: AKI HÜLYE, HALJON MEG! Alvin, mert az jó, és tud új irányt mutatni: