A flancos nevű Edle Astrup Hubay Cebrian Töretlen akarattal című önéletrajzi könyve mintegy véletlenül került a kosárba a webshopban. Olyan érdekesnek hangzott, XX. század, disszidált úrilány stb. Meg is van itt minden, de mégis kicsit mást vártam, mint amire számítottam.

Edle norvég úrilány, egyszerű, egészséges, természetszerető, józan gondolkodású. Olyan, amilyennek az északi népeket képzeljük (höhö, leszámítva persze a vérszomjas vikingeket!). Talpraesett és gyakorlatias, de mégiscsak úrilány. Külföldi internátusban tanul, nemzetközi körökben mozog, általában véve tele van külföldi barátokkal és ismerősökkel. A bajor lánynevelő intézetben ismerkedik meg egy magyar lánnyal, akit meglátogat Budapesten. Ahol pedig megismeri a későbbi férjét, Hubay Andort. Hozzá is megy, Magyarországra költözik, boldogan él a családjával, ahogy kell. Aztán kitör a II. világháború.

Edle ugyan azt állítja a könyv elején, hogy ő már öreg, és sok borzalmas dolgot látott életében, de csak a szép pillanatokról és a jó emlékekről akar írni. Ez az, ami nem sikerült, ugyanis a könyv háromnegyed része a II. világháború borzalmait ecseteli, naturalista részletességgel, megrendítő módon. Ostrom, éhezés, légitámadások, rekviráló nácik, majd részegen őrjöngő, nőket erőszakoló, állatokat lemészárló oroszok, közönyös amerikaiak, akik legalább annyira rosszak, mint a németek vagy oroszok, egyszóval csupa rettenet. A könyv súlypontja teljesen a háborúra tevődik, az író élete háttérbe szorul. Az éhezés, a nyomor elől a háború után külföldre menekül a családjával, de a későbbi évtizedeiről már nem sokat tudunk meg. Elfeledtetni nyilván nem lehet az átélt szörnyűségeket, de azért talán nem mellékes, hogy valaki nem hal bele a háborúba, hanem el tud menekülni, és utána évtizedekig boldogan, békében, biztonságban tud élni a családjával. Egyáltalán nem mellékes! Nem mindenki volt ugyanis ilyen szerencsés.

Már több ilyen könyvet is olvastam, ahol külföldre menekült - többnyire arisztokrata - emberkék panaszkodtak, hogy jaj, hát el kellett hagyniuk a hazájukat és az milyen fájdalmas stb. Pedig volt pénzük, beszéltek nyelveket, simán be tudtak illeszkedni a külföldi környezetbe, és örülhettek, hogy elmenekülhettek. Akik itthon maradtak, mert nem volt pénzük/lehetőségük/kapcsolatuk stb. a menekülésre, azok bezzeg megkapták az államosítást, a diktatúrát, a félelmet, meg az éhezést, mint szegény nagyszüleim, de azok bezzeg örüljenek, mert hát, szeretett hazájukban élhettek. Vérlázító a disszidensek álszentsége. A két kezüket össze kellett volna tenniük, és hálásnak lenniük, amiért nyugiban élhetnek, ahelyett, hogy sírna a szájuk még a XXI. században is, hogy jaj, nekik el kellett menniük.

Lehetett volna ez a könyv sokkal jobb is, ha kicsit kiegyensúlyozottabban tudja feldolgozni az író az életét. Értem én, hogy ha valaki átélte a háborút, akkor az élete legmeghatározóbb élménye, de ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy a maradék hetven évében semmi nem történt vele. A maradék időben dolgozta fel az az 5-6 évet, ami valóban rémes volt, és biztos az is érdekes lett volna, hogy ez hogyan ment neki. Erre egy másfél oldalas epilóguson kívül semmit nem bírt róla írni, ez kissé gáz. Csalódott voltam, amikor a végére értem, mert nagyon jól indul a könyv, jó stílusúban íródott, sok helyen kellemes humorral fűszerezve, olvastam volna még az élet könnyebb oldaláról írt fejezeteket. Radnóti is tudott a sötétségben élve szép dolgokat írni, talán Edlének is sikerült volna.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.