Van ez a mániám, ugye, hogy miért nem írnak a magyarok történelmi regényt, és most találtam egy könyvet, ami arra utal, hogy lehet némi változás e téren. A Sár, vér, levendula c. novelláskötet magyar írók saját történelmünkből merített témájú írásait fogja össze, a műfaj népszerűsítésének nem titkolt céljával.

Működik a dolog.

Az ilyen könyveknél persze elkerülhetetlen az írások vegyes minősége, már csak amiatt is, mert ilyen-olyan a témaválasztás, más a stílus, és persze van, aki jobb, van, aki gyengébb. Nekem sem tetszett minden, de volt egy-két nagyon frappáns írás, ami nagyon magába rántott. A novellák kb. időrendben voltak, kezdve a honfoglalás körül, aztán valahogy elvergődtünk a crécy-i csatáig, aminek ugyan a világon semmi köze Magyarországhoz, meg kb. valami bepippantott töriórán pattanhatott ki az írója fejéből, nem is minősíteném, a kettő között viszont volt mindenféle jóság. Lovagok meg parasztok, Gellért püspök meg szegény favágó legények. Vak Béla keménykezű neje, aki kivégezteti a lázadókat, nem is akárhogy. (Kedvenc karakter, naná!)

Kemény életekkel. Meg kínzó kamrákkal. Uzsorás gonosztevőkkel. Főúri összeesküvőkkel. És néhány jó emberrel.

Mint ma, csak kicsit más outfitben és más fegyverekkel.

Nekem bejött, azt hiszem, nézek még ilyen cuccokat.

Megyek felfelé, már másokra is figyelek, ezt pl. Ádinak találtam, fel a buksival, és irány Pécs! (Csekkoltam: már sül a kürtős kalács meg cicereg a forralt bor az üstökben. Van varázshalom is, de még nem zavar. És majd elmesélem a mai jogász-vadász banzájt, hogy nevethess!)

Erről jut eszembe: kéne már egy jó kis koncert, nem?

A szenvedély jobb, mint a szenvedélytelenség, amiből egyenesen következik, hogy ritkán irigylem a halvérűeket, mert szerintem az élet értelmét sinkófálják el a "minden-mindegy-nyugivan-relax" hozzáállásukkal.

Ma viszont irigyeltem őket, ami arra utal, hogy nem vagyok egészen az alapbeállítás szerinti.

Mennyivel könnyebb azt mondani, hogy nem érdekli, mint mondanak/gondolnak mások, ő elvan a kis világában, go-with-the-flow, és akinek nem tetszik, az húzzon a vérbe.

És nem azon gondolkodik, mint én, hogy mit csinálok rosszul, amiért mindig a léc alatt kötök ki...?

Ritka, de előfordul, hogy a folytatás a jobb, és az eredetit kell mentegetni. Kristin Cashore Gracelingje mint első kötet hozzám később ért el, de jobb is, mivel a Fire sokkal jobb volt.

Itt egy Katsa nevű garabonc harcos leányzó a hősnő, ám annak ellenére, hogy az írónő nagyon igyekszik szimpatikusnak láttatni (fiatal, erős, okos, ügyes, óh, és persze gyönyörű, hogyne, az is!), ez nem igazán megy. Vagy ötszáz oldalon keresztül jöttek-mentek a szereplők, egyik-másik még tetszett is, de a főhős nem. Így pedig megette a fene az egészet, ugye. Lehetett akármennyi királyság, gonosz király meg ármánykodó uralkodók, kémfőnökök, varázslók meg bármi, valahogy nem működött a dolog.

Pedig a háttér adott volt, emberrablással, összeesküvéssel, és még egy jópofa, helyes herceg is beszédelgett a képbe, de nem tudott működni a sztori. A hősnő az egyik király bérgyilkosa, jön-megy, néha kinyír vagy megkínoz valakit, de az egész valahogy nem igazán érdekli, szövegel, hogy jaj, ez mennyire rossz, de valójában nincs se lelkifurdalása, se bátorsága, hogy abbahagyja. A végén meg, amikor mégis, az egész már nem izgat senkit sem. Hol itt a dráma meg a konfliktus? Aztán örökké azon nyávog, hogy juj, a király miatt néha puccos vacsorákra kell mennie, és hogy mennyire megerőltető, ha szoknyát kell húzni, meg kontyot csinálni a fejére. Hűha, ez aztán a csúnya, gonosz király, aki ilyenekre kényszerít egy lányt. Pfúj. És végig ilyen fölösleges nyávogásokkal volt tele a történet, nem is lehetett figyelni a valódi konfliktusra, hogy az egyik királyság uralkodója gonosz garabonc lévén megpróbálja meghódítani az összes többi királyságot is, és nyomorba döntetni azokat. A végén ugyan ez nem sikerül, és kinyírják, de még ott sem éreztem feszültséget a szereplők között. A gonosz király szövegelt, aztán egyszercsak beledobtak egy tőrt a mellébe, és mindenki elment haza. WTF?

Nagyon nyögvenyelős volt a könyv, egyáltalán nem tetszett, ennél jobb kardozós könyvekhez szoktam.

Az emberek néha fájdalmasan hülyék. Ma megint milyen "okosat" mondott az egyik kolléganő: azért jó a szingliknek, mert nekik nem kell hazamenni meló után, hanem elmehetnek még ide-oda.

Hö? Nem is tudtam, hogy a párral együttjár a nyomkövető meg a falhoz láncolás, de lehet, hogy csak lemaradtam a legújabb fejleményekről. :) Liba...

Viszont voltam kirándulni meg vadászboltban. Na, ez utóbbi a fura, de drága cuccok kánaánja, de tényleg. Olyan gumicsizmákat meg tökfödőket láttam, hogy kiégett a retinám. Viszont Baja egész normális kisváros.

Hogy ne csak az oroszokkal foglalkozzak, megint egy kardozós következett. Ezúttal Bíró Szabolcstól a Non nobis, Domine 1., aminek remélhetőleg tényleg megjelenik a folytatása két hét múlva, mert nagyon baba a regény, kell a folytatás. (A csávó egyébként egy kis csimpi, de azért elég aktívan írkál, ahogy elnézem. Arc.)

Végre egy magyar történelmi regény. Olyan, amilyen külföldön már évtizedek óta divatos, csak nálunk valahogy nem annyira jellemző. (Mert egyrészt sok itt a neurotikus kultúrsznob, másrészt meg a sima sznob, aki azt hiszi, ha Kovács Pistike szerepel a borítón, nem pedig Joshua Wills, akkor az már nem olyan cool, pedig valójában a sztori adja el végleg a könyvet az olvasóknak, nem a név.) Pedig nem lenne rossz, ha itt is mernének az írók igényes történelmi regényeket írni, amelyek egyúttal szórakoztatóak is, és sok emberhez eljutnak, neadjisten még az érdeklődésük is feltámad az adott kor iránt és utánaolvasnak hivatalos törikönyvben. Eddig az álmom.

És akkor ebben a könyvnek a képében látok az álmom felé egy tétova lépést. Merthogy tényleg magyar, tényleg történelmi, tényleg szórakoztató. (Az igazi történelmi regényes igényességet még elvitatnám tőle, de a szerző jó úton halad.) 1200-1300-as évek fordulója, Magyarország, egy templomos lovag befogadja árva unokaöccsét, Attilát, és szintén templomost akar belőle nevelni. Hol könnyebb, hol nehezebb a feladat, a háttérben a magyar és az európai történelem mozgalmas eseményeivel, templomosokkal, vidéket fosztogató martalócokkal, oligarchákkal, összeesküvéssel, szerelemmel, lovagi tornával, ami csak kell. Fejlődésregény meg kalandregény meg kordokumentálás az emberek szemével. Borzasztó olvasmányos, a törtélem általában light benne, de ez nem zavaró, azért az embernek jó esetben van fogalma az Árpád-ház kihalása utáni trónviszályokról, ha meg nincs, itt az alkalom, hogy utánanézzen (Bartek tanár úr azt mondaná erre, hogy valahol az óvoda, alsó tagozatos tankönyvben).

A regény elején egy kicsit nehezen indult be a dolog, kevés volt a szereplő és picit didaktikus a cselekmény, de aztán egyre jobb lett. Amikor már Caroberto, a középkori félelmetes nevű is felbukkant, és egyre csak bonyolódott a trónviszálykodás meg az oligarchák ármánykodása, na, az már nagyon pöpec volt. Hiányoltam még a templomos-specifikus cselekményelemeket, mert azonkívül, hogy azt mondjuk, hogy "ez a hős egy templomos", kicsit több kéne a hitelességhez, de mindegy. (Az olyanokról már ne is beszéljünk, hogy a hős templomosnak saját birtoka van, ami ugye eleve abszurd, a Wikipediás lábjegyzet pedig mint forrás, egy vicc.) Az ilyen zavaró apróságoktól eltekintve nagyon szórakoztató volt, a magam részéről inkább ez, mint Trux Béla hasonló alkotása (bár egynek az sem rossz, azért a "fényesre csiszolt koponyaként fénylő hold"-as hasonlat nekem máig fáj).

Kell szereznem egy kardot... :)

Végül némi középkori zeneajánlat:

A nagy orosz-lázban találtam egy könyvet Szofja Tolsztaja életéről. Alexandra Popoff követte el, aki úgy tűnik, elég érdeklődő, ahhoz képest, hogy újságíró. Számos forrásmunkával, jegyzettel, ahogy azt kell. (Mindig meg kell nézni a forrásjegyzéket, az dönti el, hogy komoly munkáról van szó, vagy csak a ConTheo blog egyik bejegyzését nyomtatták ki.)

A szerző elhatározta, hogy igazságot szolgáltat Tolsztoj feleségének, akit az irodalomtörténet és a közvélemény szörnyű hárpiaként kezel, mivel megnehezítette és nyomorulttá tette az íróóriás életét. (Ezzel mondjuk csak két baj van: az egyoldalú vélemény valakiről eleve sanszos, hogy téves, másrészt olyan, hogy "közvélemény", nem létezik.)

Ezért hosszas és részletes, dokumentumokkal jól alátámasztott, négyszáz oldalnyi védőbeszédet ír a szegény meg nem értett asszonyról, aki csupa gonosz ember áldozata lett. Megismerjük Szofja életét: tizenévesen megy hozzá az akkor már sikeres íróhoz, több évtizeden keresztül folyamatosan vagy terhes vagy szoptat vagy épp elvetél, viseli a nagy háztartás és a birtok gondjait, segít férje műveit korrektúrázni, ötletekkel járul hozzá a regényeihez, gondoskodik az egész családról, közben persze neki nincs ideje se pihenni, se egyedül lenni, se saját magára gondolni, könyvkiadással foglalkozik, az intézővel tárgyal, elviseli férje vallási mániáit és filozófiai kilengéseit, végül azt, hogy teljesen kizárja az életéből, végül eltemeti és igyekszik fenntartani az örökségét. Mindezt hihetetlen tettrekészséggel, alázattal, de ugyanakkor néha fáradtan, nyűgösen, hisztizve, hogy ő soha nem gondolhat magára, nem dőlhet hátra, hogy egy kicsit elengedje magát, mert még ha csak annyi szórakozást enged meg magának, hogy elmegy egy lányával valami hangversenyre, máris azt kell hallgatnia, hogy "léha nőszemély". Nem egyszerű élet, az biztos. De elviseli. Majd ötven évig él a férjével, többnyire harmóniában és egyetértésben. A negatív dolgokat pedig elviseli, mert erős. Lehet, hogy sok gondja volt, de abból mindenkinek van.

Nekem kicsit úgy tűnt, hogy túlzásba viszi az írónő a nagy védelmet. Igen, valóban: Szofját nem értették meg sem életében, sem a halála utáni évtizedekben, amikor Tolsztoj hagyatékának gondozója, az igencsak antipatikus Csertkov gondoskodott róla, hogy Szofja egyoldalúan negatív képe éljen a köztudatban, miután évtizedekig beavatkozott a házastársak és a család kapcsolataiba, nem törődve semmivel, csak saját önös érdekével, hogy ő legyen a nagy Tolsztoj végrendeleti végrehajtója, vagyis az a személy, aki megmondja a tutit és rendelkezik a kiadói jogokkal (= a pénzzel). Azonban ettől még nem kell olyan "ellenéletrajzot" írni, amiben meg Szofja lesz a szent és Tolsztoj a mocskos disznó, amiért egy rakás bajt zúdított a felesége fejére. Azért az emberi kapcsolatok ennél sokkal árnyaltabbak.

Mindketten erős személyiségű emberek voltak, akik sok mindent megéltek együtt, örömöket és nehézségeket is, és végig együtt maradtak. Nem mártíromságból, ahogy Csertkov és Popoff is állítja, hanem szeretetből. Voltak hibáik, persze, Tolsztoj követelőző volt, mindig megmondta a frankót, nem törődött azzal, hogy filozófiai-vallási nézetei az életben kivitelezhetetlenek, szemrehányásokkal illette a feleségét, amiért az "nyerészkedik" a könyveivel, valójában persze az asszony a család fenntartására fordította a bevételeket, de Szofja mindezt elfogadta, bár néha hisztériás rohamokban lázadozott ellene, hogy nem akar folyton terhes lenni (férje ellenezte a fogamzásgátlást), szórakozni akar néha, pihenni olykor és normális életet élni, művészetekkel foglalkozni (festeni, zongorázni, fotózni szeretett), nem pedig örökké robotolni egy kiszámíthatatlan és szeszélyes hangulatú író mellett, aki szökőévenként egy-egy mondatban értékeli csak igazán az erőfeszítéseit. Talán jobb lenne nem ilyen részletességgel feldolgozni a híres emberek házasságát. A végén marad valami kényelmetlen érzés, hogy "juj, ezt a mondatot amúgy T. ilyen és ilyen regényében is olvastam - hát otthonról vette? pedig amúgy milyen szimpatikus ez a hős!" Valahogy zavaró.

Szofja tehát egy többnyire szimpatikus, ám sokszor elkeseredetten fáradt nőként rajzolódik ki az életrajzból, aki talán több megértést igényelt volna, azonban nem hiszem, hogy megbánta volna élete végén, ahogy élt, hiszen arra tette fel az életét, hogy Tolsztoj segítőtársa legyen, és végig az is volt. Életrajzírója pedig talán jobban tette volna, ha nem csak arra figyel, hogy milyen drámákat tud kibontani a naplókból és levelekből, hanem Szofja megértéséből is magáévá tesz valamennyit, akkor talán nem lett volna ilyen részleteket boncolgató és negatív kicsengésű a könyv. Most azt hiszem, el kéne olvasnom egy Tolsztoj-életrajzot is, hogy egyensúlyba kerüljenek a "ki a mártír ebben a házasságban?" című játék elemei, de nem ettem meszet, hogy még ötszáz oldalt ezekkel a naplókkal és levelekkel töltsek, úgyhogy most keresek valami mást olvasnivalónak. Valami nagyon mást.

Már szemeztem egy ideje Kristin Cashore Fire c. könyvével, amiről utóbb derült ki, hogy folytatás (előzmény...), de ez nem zavart, mert önmagában is kerek a sztori, két nap alatt sikerült is kivégezni.

Hihetetlen üdítő volt megint fantasyt olvasni, gondolatolvasó varázslókkal meg olyanokkal, akik bármire rá tudják venni a körülöttük lévőket, vagy szörnyekkel, amelyek a szivárvány minden színében játszanak és a gazdagok megőrülnek a szőrméikért (milyen vicces már egy zöld macska aranyszínű tappancsokkal). Ennyi a mágikus elemből elég is, a többi jó kis kardozás meg csata meg trónviszály, összeesküvés, és persze az emberek közötti bonyolult kapcsolatrendszerek.

A hősnő Fire (aki egy nagyon vörös hajú lány, és mióta gyerekkoromban engem is ezért csúfoltak, azóta együtt érzek minden ilyen hőssel), egy elmeolvasó (ez mennyire cool képesség már! én is akarok ilyet! olyan fajtát, amivel irányíthatom is mások cselekedeteit! kösz, Télapó!) félszörny, aki mindenféle kalandokba keveredik, miközben megpróbál egyrészt felnőni, másrészt megtalálni a feladatát az életben. A végére sikerül neki, közben meg jócskán próbára teszik a történések. Vannak is sötét titkok a múltból a szintén szörny apjáról, aki királyi tanácsadó volt, a drogfüggő elhunyt királyról meg az udvartartás egy-két prominens tagjáról. És vannak jelen idejű megoldandó problémák is, lázadó főurakkal, gyerekrabló martalócokkal meg titokzatos hercegekkel, ahogy kell. A végén a jó elnyeri jutalmát, a gonosz megbűnhődik. Néha olyan jólesik ilyen kerek, egyszerű, "by the book" történeteket olvasni, pihentető. Azért a karakterek szerencsére érdekesebbek, van itt jócskán vívódás jó és rossz között, nem fekete-fehérek a hősök, ami kellemes, mert ha megszeretsz egyet, a hibáival szereted meg. Mint az életben.

Nagyon tetszett, könnyű olvasni, egyszerűen beszippant a könyv. Rövid fejezetek, gyors cselekmény, szimpatikus szereplők. Voltak persze gyengeségek is, mint pl. minek kell lefordítani a neveket, könyörgöm? Túl kéne lépni ezen a fordítói technikán, elképesztően idegesítő. (Ami ment Árpi bácsinak Völgyzugollyal meg a többivel, az a mai fordítóknak nem megy. El kell fogadni. Hagyjátok úgy, ahogy a szerző megírta, és kész.) És ott vannak persze az olyan írói túlkapások is, mint a hősnő gyerekkori szerelme a szakítást feldogozandó gyorsan összeszed két nőcit, és persze mindkettőt (az egyik egy hajadon hercegnő) azonnal teherbe is ejti. OMG. És arra sem szól senki, amikor a király el akar venni egy katonalányt. Rugalmas társadalom... De ezeken egyszerűen túl tudtam lépni, mivel szerencsére nem volt terjengős a regény stílusa, bár néhány blogger panaszkodott erre. (Nem tudom, ők melyik regényt olvasták. Dobjuk meg őket egy Jókaival, majd akkor sírhatnak.) Jöhet a folytatás (előzmény vagy mi).

Gesztenyeszezonban mit is süthetne az ember lánya, ha nem gesztenyés sütit. Szép kis kiflicskéket. Régi recept alapján egy régi szakácskönyvből, amit még azelőtt írtak, hogy bárki celebszakács lehetett volna egy rántotta elkészítése után, mint manapság. (Vagy azért, mert üvöltözik/iszik/gyereke van/tévés volt. És a fő probléma: ezek a szerencsétlenek semmi használható receptet nem adhatnak közre, mert akkor kiderülne, hogy nem tudnak főzni. Elvégre Európában ki a fene tudja, hogy hogyan kell kinéznie a rózsavizes jamgyökérfőzeléknek, nem? Tehát nem is tudjuk, ha valamit elront.)

A régi recept valami olyasmi, hogy három sorban elmondja "gyúrjuk össze, nyújtsuk ki, süssük meg". A többit már tapasztalatból kellett kiegészítenem, de milyen jó lett az eredmény. Főleg, hogy lassiez faire módon csináltam: nyugisan hagytam megpuhulni a vajat, a tésztát ottfelejtettem a konyhapulton kelni, amíg hajat mostam, és így tovább. És sokkal jobb lett a süti, mint amikor sietek és csak gyorsan meg akarom csinálni. Van valami a ráérős nagymama-módszerben. Működik.

Ez a hét azt hitte magáról, hogy ő a múlt hét, és még mindig lehet borzalmas. Szívás a köbön. Cserébe én is elviselhetetlen voltam, remélem, azért majd még szóba állnak velem a kollégák a jövő héten. Addig lereszelgetem a karmaim.

Boldogok a lelkiismeretesek, mert boldogtalanok valának.

Néha olyanokon borulok ki, amiken senki más. A hiba az én készülékemben van, ez már elég nyilvánvaló. Ma épp egy hülye alapítói határozat hülye végrehajtásának hülyeségei miatt. Többek között. Meg a mai nap miatt úgy általában.

Nem vagyok normális.

De ettől még most rossz.

Rohadjon meg mindenki.

Szofja Tolsztaja megírta a Kreutzer-szonáta párját a "Ki a bűnös?" című kisregényében. A téma ugyanaz: két össze nem illő ember házassága hosszú évek alatt elviselhetetlen unalomba és meg nem értésbe fullad. A végén már olyannyira nem tudják egymást elviselni, hogy a férj egy veszekedés során megöli a feleségét.

Hihetetlen jó húzás volt az Európától, hogy a két említett regényt egy kötetben adja közre, mert rengeteg párhuzam van a két regény között. Nem elrendezett, hanem kölcsönös vonzalmon alapuló házasságot látunk mindkettőben, amely mégsem elég ahhoz, hogy élethosszig kitartson a boldogság.

Az együttélés során itt is kiderül, hogy nem mindenben tudnak egyetérteni a felek, vannak a másik számára bosszantó tulajdonságaik, ráadásul a fiatal lányként házasságra lépő feleség is felnő előbb-utóbb, kiforrott személyisége lesz, ami nem tetszik a férjnek, mert jobb szeretné, ha csak ülne a sarokban mosolyogva, nevelné a gyerekeket, éjjel meg készséges lenne az ágyban. Miközben a férj persze mászkál jobbra-balra, társaságba jár meg csajozik a szomszédban. Azért érdekes fogalmai vannak a házasságról egyeseknek.

A lényeg, hogy Anna, a feleség egy idő után már csak szimpla ellenszenvet és undort érez a férje iránt, akit pedig minden erejével igyekszik szeretni. Nehéz viszont túllépnie azon, hogy a férfi egy földhözragadt, pöffeszkedő, unalmas, dühösen féltékeny, ugyanakkor a felesége és a gyermekei iránt teljesen közömbös ember. Bele is szeret inkább a férje egyik barátjába, aki megtestesíti az eszményi szerelmet, mert nem erőszakoskodik vele, nem akarja a hatalma alá hajtani, csak ott van és szereti. Természetesen Anna tisztességes nő, és nem történik semmi botrányos, de azért a férj azt hiszi, hogy igen, és a végén ez vezet Anna halálához. (Ez is milyen már: beszólítja a cselédet, hogy "öööö... megöltem az úrnőt, fel kéne takarítani".

Romantikusan áradó a regény, de nagyon természetes is egyúttal, kevés túlzás van benne, inkább csak a férj túlkapásai tűnhetnek soknak, de lehet, hogy azok sem (nekem nehezen érthető ez a "kertész kutyája" mentalitás: ha annyira nem szereti a feleségét, akkor minek féltékenykedik még a gyerekeivel töltött időre is?), ki tudja, milyen elborultságokra képes az ember a kényszeres összezártságban. Az írónő stílusa remek, sehol nincsenek unalmas kitérők, csak a természetesen sodródó cselekmény. Nagyon tetszett.

Rahmanyinov. Megfelelő aláfestés az oroszok olvasgatásához, vagy csak úgy a vasárnapi hangulathoz. Hallgatások meg, nagyon jó:

Ezt az antikváriumból szereztem, hát, jobban meg kellett volna nézni, hogy mit veszek, de ez van. Régi kötés, régi könyv. Guido da Verona követte el, és a kimondhatatlan Yvelise a címe a regénynek. A szerzőt kb. csak a taljánok jegyzik, mint szerelmes-erotikus bestsellerek szerzőjét, aki mellesleg fasiszta volt. Kellemes ember lehetett, mint manapság lenne egy harcosan nacionalista Danielle Steel. Pfff.

A regény elég egyszerű cselekményű: egy fickó a beteg felesége húgával kavar, először csak finoman, majd amikor a feleség meghal, nyíltan. A nőnek is van férje, a pasas üzlettársa, de ez egyiküket sem zavarja valami nagyon. A regény egy monológ, amit a fickó ír a nőnek, szakításképpen, közben pedig elmondja a "szerelmük" történetét.

Amúgy hímsoviniszta tahó módjára.

Valahol még ott tart a szerencsétlen, mint a középkori skolasztikusok, akik szerint a nő sötét ösztönlény, aki nem gondolkodik, nem érez, nincs célja az életének, csak visszatükrözi a férfit. Mindezt hosszasan ecseteli a regény kb. minden második oldalán, szóval eléggé nyilvánvaló volt, hogy szegény író egy csöppet komplexusos. Ennyire ostobán csak azok ostorozzák a női (vagy bármelyik) nemet, akiknek az önbecsülése vagy a másik nemmel való kapcsolata nincs egészen rendben, és úgy próbálnak kompenzálni, hogy fikázódnak jobbra-balra.

Na, annyit is ér az egész, az efféle fröcsögést nem nagyon kell komolyan venni, de olvasni fárasztó. Bosszantó, hogy annyira nem akar semmiről írni, csak arról szól az egész regény, hogy az író női nemről alkotott negatív véleményét kell olvasni egész végig.

Pedig azért a cselekmény egy-két fordulata alapján a férfi főhős is megérdemelne egy kis írói "pofozást", mert akkora nagyképű barom, hogy kinyílik a bicska az ember zsebében. Pl. állítja, hogy soha egy percig nem jelentett neki semmit a nő, de azért három évig a szeretője volt, féltékenykedett rá, üldözte stb., de persze ő nem érzett közben semmit. Ja, szerelmet lehet, hogy nem, de a nagy bizonygatás a visszájára fordul, és csak az látszik, hogy minden gondolata a csaj. Visszataszító ez a képmutatás.

A stílus az előző századforduló kenetes-dagályos szövege, néhol elég fárasztó, minduntalan túlzásokba esik, túlburjánzanak a jelzők és az elegánsnak szánt mondatok, a hatás tehát pont az ellenkezője lesz, mint amit az író el akart érni: nem természetes a szöveg, nagyon látszik rajta az erőlködés. A "hű, de pöpec" helyett a szöveg inkább izzadtságszagú.

Nagyon nem volt bejövős.

Állat volt a koncert, csápoltunk, üvöltöttünk, és igyekeztünk nem pogózni a tudatmódosult btk-sokkal. A jó este legjobb jele: sajgó lábak és nyakizomláz. :)

Készülődés, irány a concerto, vagy ahogy sikerült beírni a naptárba, a Konzert. (OMG!) Amúgy sine amore elég jó leírja a mostot, nem?

Néha el kell olvasni egy-egy "kötelező darabot". És ezek néha nem jönnek be. Mint most Simone de Beauvoir Egy jó házból való úrilány emlékei című önéletrajza. Régen olvastam ilyen borzalmasan unalmas könyvet. Nem is értem, miért tartottam ki, talán azért, amiért A katedrálist is kivégeztem: hogy aztán kedvemre fikázhassam és ne mondhassa senki, hogy "de hát nem is olvastad". Micsoda butaság.

Adott egy francia "jó házból való" lány. Katolikus polgárcsalád, szigorú nevelés, zsúrok, pletyka, jólét, magánintézet a gyerekeknek stb. Ha jobban megnézzük őket, csak álszenteskedő üresfejű szerencsétlenek, akik próbálnak kivételezettnek tűnni, de valahogy erőltetett az egész, és inkább elfelejtenek élni, semmint megbotránkoztassák a szomszédaikat és ismerőseiket. Borzadály. Érdekházasságok, megnyomorított lelkű gyerekek, boldogtalan feleségekkel és nőcsábász, alkesz férjekkel. Álomélet, tényleg.

Itt éldegél a kis Simone, aki túl sokat gondolkodik, nagyon keveset tud, senkihez nem bír kedves lenni, de nagyon előadja magát, hogy ő egy komoly ábrándozó lélek, akire nagy jövő vár. Hihetetlen unalmasan írja le először vagy kétszáz oldalon a gyermekéveit és azok történéseit (a nagy semmit), majd a kamaszéveit (szintén a nagy semmit). Kit érdekel, hogy milyen játékokat játszik a szomszéd gyerekekkel, vagy hogyan cenzúrázta az anyja a kamaszkori olvasmányait? Ez mind olyasmi, ami azon kívül, aki átélte, senkit nem izgat, ráadásul kb. minden álmodozó-kertbenjátszó-fáramászó-rosszalkodó-gyomrátlekvároskenyérrelelrontó gyerek egyforma. Ezen nincs mit ragozni. De az sem érdekesebb, amikor már "felnőtt" és bárokba mászkál meg filozófiát, matematikát és irodalmat tanul egyszerre és hű, de komolynak hiszi magát, hogy Leibnitzről ír dolgozatot. Meg könyvtárban tanul egész napokat. (Ezen besírtam: nálunk az járt könyvtárba tanulni, aki nem akart tanulni, elvégre harminc emberrel egy asztalnál nem lehet egyetlen könyvet sem bedolgozni a fejedbe, ez tény.) És a "társadalmi életét" írja le hosszasan és baromi unalmasan. Ezzel mentem kávézni, azzal sétálni, miközben a lét nagy kérdéseiről beszélgettünk. Pfff. Néha szerelmesnek is képzelte magát, de olyan idióta módon, hogy az Romanába illik: évekig koslat valami unokabáty után, akiről azt hiszi, hogy szereti, persze nem, az egész inkább csak kellemes beszélgetésekről szól, semmi komoly, de azért néha fellengzősen leírja, hogy "tisztáznunk kell kapcsolatunkat" meg hasonlók, és mindezt évekig. Hogy lehet valaki ennyire out of picture a saját életében? Rejtély.

Az egész könyv egyetlen 400 oldalas picsogás, szóval elég becsapottnak érzem magam, mert ez a nő állítólag a XX. század legnagyobb hatású női szerzője meg a legnagyobb feminista. Pfff. Hát, ott kellett volna eltörni a kis kezét, amikor először tollat vett a kezébe. A legjobb mondata egy idézet volt, amit róla mondott egy ismerőse: "Kis polgárlány, aki bohémnek akar látszani." Talált, süllyedt. Brrr, azt hiszem, most keresek valami vérengzőst, hogy levezessem a feszültséget.

Aki korpa közé keveredik, azt felfalja a szakszervezet. Eddig sem szerettem a kollektív munkajogot (munkaharcot), de a mai nappal sem kerültünk közelebb egymáshoz. Mi lehet rosszabb egy pázmányos jogász előadásánál? Az ilyen kérdések:

"A cafeteria része a munkabérnek?"

(Kógens szabályoknál): "Akkor ettől eltérhet a munkáltató?"

És végül kedvencem volt a fickó, aki az előadó által rosszul megfogalmazott ppt mondat miatt nem bírt leszakadni a kérdésről, hogy akkor a szakszervezet alapszabályában milyen felhatalmazás legyen, hogy az adott szakszervezet rendelkezzen a szakszervezeti jogokkal, holott csak arról volt szó, hogy ha az adott munkáltatónál van képviselete a szakszervezetnek, akkor intézkedhet, ha nincs, akkor nem. (Ennél logikusabb dolog talán nincs is a munkajogban, de hagyjuk.)

Lehet, hogy ennél még a közbeszerzés is jobb?

NEEEEEEEM. (Megnéztem, mit nyomtak ma a kezembe, hogy nézzem át holnapra. Nem jobb, ellenben rosszabb. Holnap szerintem megint össze fogok veszni valakivel emiatt. Pfff, látszik, hogy a héten nagyon a lovak közé dobták a gyeplőt, semmi nem megy normálisan.

Motiváló fáradtság-nóta:

Folytatva az orosz vonalat, az Anna Karenina került sorra. Azt hiszem, véglegesen megszerettem Tolsztojt, hatalmas író, ez egyértelmű. Csak a legnagyobbak tudják ui. elérni, hogy egy hét alatt elolvass ezer oldalt, és ne tudd letenni, mert annyira jó a sztori, hogy képtelenség abbahagyni az olvasást. Az Anna Karenina ilyen, képtelenség volt kiszállni belőle.

Nem egyszerű könyv, az biztos, sok szereplőt mozgat, bár a végére kitisztul, hogy ki kicsoda, és fel kell ismerni, hogy azért jól összeszedett kis szereplőgárdáról van szó, egyik sem véletlenül került oda. Egy nagyobb család és az ő ismerőseik, barátaik vannak a középpontban, elsősorban Anna, a "bűnös házasságtörő asszony", meg Levin, a fiatal földbirtokos, aki a helyét keresi a világban. Aki azt hiszi, hogy ez egy egyszerű szerelmes regény, nagyon téved, sokkal általánosabb a témaválasztás, és sokkal sokrétűbb a sztori, mintsem hogy két mondatban le lehetne írni. Társadalomregénynek szokás nevezni, de annyira élőek a karakterek és olyan könnyed az elbeszélői stílus, hogy sokszor szinten fel sem tűnik, hogy itt most filozófia, teológia, politika vagy éppen szociológia van a mondatokban, pedig ott vannak mindezek, csak éppen úgy, mint a jelen világban, észrevétlenül. Ha figyelsz, észreveszed, de ahhoz mélyebbre kell nézni. A szereplők hol kínosan vergődnek a társadalom által rájuk osztott szerepekben, hol lubickolnak benne, kinek mi jutott. Kevesen gondolkodnak el közülük olyan dolgokon, hogy mi értelme az egésznek, miért kell élni, és miért kell pont úgy élni, ahogy, de azért vannak ilyenek. Elsőként persze itt van Anna, a boldogtalan érdekházasságban élő nő, aki aztán beleszeret Vronszkij grófba, otthagyja érte a családját és a társasági helyét, hogy "bukott nőként" éljen vele, de aztán a kapcsolat tiltottsága és kitaszítottságuk az emberek közösségéből, ahová addig mindketten tartoztak, végérvényesen megmérgezi a viszonyukat, a végén Anna öngyilkosságához vezet. A miért így történt és mit lehetett volna jobban csinálni csak kérdések maradnak, nem lehet rájuk megfelelni. Szívszorító, ahogy mindketten csak vergődnek a boldogtalanságban, és hiába tesznek akármit, a jó megoldást nem találják meg a szerelmesek, és végül "csúnya véget érnek". Nehéz megmondani, hogy a szereplői tehetetlensége miatt büntette őket T. boldogtalansággal, vagy ez lett volna az "erkölcsi tanulság", hogy ne ess bűnbe, mert megbánod. Talán az a tanulság, hogy tegyél magadért, mert más nem fog érted kiállni.

Aztán ott van Darja, aki szintén sokat gondolkodik az életén és azon, hogy jó-e úgy minden, ahogy van. Boldogtalan a férjével, de a gyerekeiket nagyon szereti, gondoskodó anya, ugyanakkor Annát is megérti, és úgy gondolja, talán nem butaság mindent feladni a szerelemért, amihez neki nem volt bátorsága. A rendezett élete kis sáncai mögül kitekintve úgy tűnik neki, hogy Anna tette jól, mert nem kell elviselnie a gyerekek ezer gondját, a férje állandó hűtlenségét, a pénzgondokat, a család nyűgeit. Ugyanakkor mintha Darja örülne a biztonságnak. Érdekes karakter.

A legjobb arc persze Levin, aki a maga bájos esetlenségével csetlik-botlik a társaságban, ugyanakkor nagyon szerethető, értelmes fickó. Gazdálkodik, újít, reformál, gondolkodik, könyvet ír, közben a szerelmet keresi, végül meg is találja, de van abból is baja, és majdnem halálra gyötrik egymást a feleségével, amíg rá nem találnak az egymás iránti bizalomra, amire ráépítik aztán az életüket. Levin egy naiv, szenvedélyes fiú, nagyon szimpi volt egész végig, sokat gondolkodik, keresi a helyét az életben, a társadalomban, végül úgy gondolja, hogy rá is talál. Nem akar többé megfelelni képzelt vagy valós elvárásoknak, hanem csak a jóra törekvésben látja az élet értelmét. Ebben van valami, nem?

Imádtam, hogy olyan könnyen folyik a történet, mint egy patak, nagyon olvasmányos a könyv. A sok leírás, a filozófiai párbeszédek lehet, hogy sokakat fárasztanának, de szerintem azok is nagyon a helyükön voltak, semmiből nem volt túl sok, főleg, hogy az író nagyon kiegyensúlyozottan adagolta a "hátteret", azaz a tényleges mondanivalót és a szórakoztató elemeket, így nem lehetett unatkozni. Nem csak a szereplők, de az egész történet, az összes háttér roppant élő volt. Amikor pl. Levin körbejárkál a birtokán egy tavasszal (március, enged a fagyos föld, cuppog a sár, még hófoltok borítják a rétet, de már érzed, hogy többé nem hóillatú a levegő, jön a tavasz), az annyira eleven volt, hogy éreztem a föld szagát és láttam a rügyező nyírek zöldjét. Óriási a fickó, na. Olvassatok oroszokat!

Mostanában nagyon rákattantam az oroszokra, most Tolsztoj van soron. Az Anna Karenina spin-offjaként olvastam a Kreutzer-szonátát, mert az Európa most nagyon nyomul az öreg mesterrel, és mindent kiad, amit valaha leírt, vagy le akart írni. Azt hiszem, régebben már olvastam még az iskolában, de úgy tűnik, teljesen elfelejtettem, hogy milyen volt és mi volt ez, mert most tökéletesen meglepett és lenyűgözött a történet.

Egyrészt maga az elbeszélői stílus hihetetlen, annyira precíz, annyira élő, olyan, mint az élőbeszéd, és mégis leírva újra és újra el lehet olvasni, és ott van minden szava, ahol kell, fantasztikus, egy percre nem lehet unatkozni közben, vagy kilépni a szövegből, még csak előre sincs kedve lapozni az embernek, hogy megtudja, mi jön még, mert minden úgy jó, olyan tempóban és ott, ahogyan és ahova T. leírta. Óriási. A történet egyébként annyi, hogy két fickó utazik a vonaton, és mivel Oroszországban a vonatút csak sokáig tarthat, beszélgetéssel ütik el az időt, konkrétan a Pozdnisev nevű elmeséli az írónak, hogy hogyan és miért ölte meg a feleségét. (Szokásos történet, az élet kicsinyessége, az együttélés apró gyötrelmei kikezdik a szerelmet, és a végén a két házastárs már mindenen csak veszekedni tud és teljesen meggyűlölik egymást. A nő félrelép, a férj rajtakapja és megöli. Csúnya.)

Ez persze csak a háttér, valójában T. a házasságról, a családról, a férfi és a nő, meg úgy általában az ember és az ember kapcsolatáról és nem kis mértékben a társadalom erkölcséről ír. Sokat, sokféleképpen. Miért házasodnak az emberek idegenekkel? Miért nem tart a szerelem? Miért ragaszkodik az ember mégis ahhoz a természetellenes állapothoz, hogy házasságban éljen, utódokat hozzon a világra, ha aztán eltaszítja őket, meg boldogtalanná válik közben ő is, meg a családja is? Miért olyan nehéz hosszú távon együttélni, hogyan lehet kibírni a másik hibáit, vagy a saját hibáinkat a másiké mellett? Sok-sok nyugtalanító kérdést vet fel, elgondolkodik rajtuk, erről-arról megközelíti egyiket-másikat, de valójában inkább az a célja, hogy az olvasó gondolkodjon el rajtuk, és ne kész válaszokat várjon arra, hogy hogyan kell élnie. Itt-ott azért kibukkan T. egy-két saját "megoldása", de nem hiszem, hogy akár a társadalmi szintű cölibátus mint ideáléletforma, akár az "élj-egyszerűen-mint-egy-paraszt" szemlélet túl sok gyakorlati haszonnal járna.

A regénybeli házaspár valahogy végzetszerűen halad a végkifejlet felé, úgy tűnik, semmit nem akarnak tenni azért, hogy jobb legyen az életük, azért ez elég drasztikus nekem: nehezen hihető, hogy ennyire ne érdekelne valakit az, hogy borzalmas a családi élete és ne akarna tenni ellene valamit. Bármit. Vagy ha mégis, akkor már jobb lelépni, mielőtt gyilkolni kezd az ember, nem? Talán egyszerűbb lett volna úgy szeretniük egymást, hogy nem akarják a másikat rabbá tenni a szalonban. Engedd távolabb, hogy közelebb jöjjön. :)

Végül pedig a regényben említett, felzaklató presto:

Mostanában nagyon beindul a koncertlátogatás, a héten pl. három helyen is voltam.

1. Orosz est a Kodályban jó társaságban. Rahmanyinov istencsászár, ez egyértelmű (imádom az áradóan romantikus oroszokat, mondtam már?). A Poloveci táncok pedig klasszikus közönségdarab, még ha a kórus nincs is teljes szinkronban a zenekarral. Persze volt valami kortárs muki is, aki persze inkább abban jeleskedett, hogy hogyan kell zajokat kelteni, hát... öööö... nekem nem ez a klasszikus zene. A PFZ viszont egyszerűen fantasztikus, olyan fegyelmezettek és annyira figyelnek egymásra, abszolút respekt!

2. Céges Britten és az ő Noé bárkája. Közönségénekeltetés meg visítozó gyerekhangok. Ami OK, ha vasárnap délutáni matinéra viszi el a zenerajongó nagymama a kisunokáit nevelési célzattal, de nem OK, ha felnőtt embereknek és reprezentatív céllal akarunk hangversenyt adni. Súlyos mínuszok az exfőnökömre emlékeztető Noé-feleség miatt. Brrr. Ó, igen, és milyen "klasszak" az ilyen kiöltözős, pezsgős esték, ahol igazán megmutatkozik, hogy melyik ember milyen, mert pl. mekkora szegénységi bizonyítvány, hogy némely kolléga a felesége/férje kezét szorongatva megfeledkezik arról, hogy ismer, és még csak köszönni sem hajlandó, vagy éppen levegőnek néz, és a csoportodban csak téged nem mutat be a házastársának. Pfff. Hasznos, mert legalább tudod, kikkel dolgozol, de ettől persze még rosszulesik. :(

3. Levezetésnek Alvin az Urániában, ahol a hangosítás azért nem lett valami pöpec, de a hely nem is az extra igényességéről híres, így túlléptem rajta. A bandát már régen hallgattam, ez meg is látszott, mert az újabb számokból egyet sem ismertem, tiszta szégyen, De örök hála, amiért megalkották a Kurvaélet című opust, ami minden amortizáló nap végén vigaszt jelenthet bárkinek. Ja, és kisestélyiben bemenni a szakadt punkok közé cherry on top volt, elvégre soha nem vagyok a best-dressed-chic, de most mégis. Yesss. :)

Erről jut eszembe: a ráadások is hiányoztak a héten. Minek tapsolja szét az ember a kezét, ha aztán levonul a zenekar, és nem jön vissza? Ek. a múltkor az Anna and the Barbies-nak volt a legjobb a ráadás technikája: "Akkor ennyi volt a koncert. Nyugi, adunk ráadást, de nem megyünk le előtte, hogy visszatapsoljatok, mert az olyan béna, úgyhogy következzen a ráadás." Semmi gejl arcoskodás, hogy mekkora sztárok vagyunk, és visszatapsoltatjuk magunkat, pedig nem is voltunk olyan jók. Ez az egyszerű jófejség szerintem sokkal jobban bejön a közönségnek.

És akkor bementem 7:45-kor a terembe, és két lány volt ott. Egy affektáló hp és egy csacsogó szöszi. Utóbbi azóta is itt van velem.

Elég sűrűre sikerült a hétvége, még ha nem is tudtam mindenhova eljutni, ahova kellett volna, de a vis maior az vis maior. Jó volt a barbizás, nagyon helyre kis bulit csinált a csapat, még a srácoknak is tetszett, pedig végig "jobb-láb-iz-balláb"-aztak. Az angyalos étteremben jól főznek, és roségirl lettem (this is a word - from now), aki tud, az tud. Volt itt borzalmas szombat esti magyarkodásba oltott üvöltő dimenziózene, amitől se élni, se beszélni nem lehetett, köszi a szervezőknek, biztos ilyen fesztivál kell, nehogy már jól érezze magát valaki. Inkább igyunk, mi? Láttunk olyanokat, akiket nem kellett volna, és voltak egyéb furaságok is, de mindenen túlléptem. A depis ügyvéd úrnak innen is üzenem, hogy köszi és cheer up! Mindenkinek köszönöm az élményt, jó kis hétvége volt, tényleg. :)

Végül egy morzsaparty recept, avagy hogyan ürítettem ki ma a hűtőből a maradékokat:

Hagyma, zöldpaprika és erős paprikás szalámi, amit enni nem volt olyan jó, jól összevágtam, olívaolajon megsütöttem, metélttel összeforgattam, belemorzsoltam a maradék jó adag, reggelire alkalmatlan fokhagymás házisajtot, meg reszeltem rá egy kis trappistát, hogy legyen azért normál sajtélmény is, bors, só, jó étvágyat.

Friss almás pitével. Szerintem tudok.

Megyek "barbizni":

A vonzó ellentétek jegyében egy kis optimista zene, hátha használ. Ezek a srácok állati jók, komolyan!

Zolit meg imádom, megint leírta, mit gondolok. Érdemes minden szarért halálra görcsölni magam? Nem. Irányt tartani!