Hogy ne csak az oroszokkal foglalkozzak, megint egy kardozós következett. Ezúttal Bíró Szabolcstól a Non nobis, Domine 1., aminek remélhetőleg tényleg megjelenik a folytatása két hét múlva, mert nagyon baba a regény, kell a folytatás. (A csávó egyébként egy kis csimpi, de azért elég aktívan írkál, ahogy elnézem. Arc.)

Végre egy magyar történelmi regény. Olyan, amilyen külföldön már évtizedek óta divatos, csak nálunk valahogy nem annyira jellemző. (Mert egyrészt sok itt a neurotikus kultúrsznob, másrészt meg a sima sznob, aki azt hiszi, ha Kovács Pistike szerepel a borítón, nem pedig Joshua Wills, akkor az már nem olyan cool, pedig valójában a sztori adja el végleg a könyvet az olvasóknak, nem a név.) Pedig nem lenne rossz, ha itt is mernének az írók igényes történelmi regényeket írni, amelyek egyúttal szórakoztatóak is, és sok emberhez eljutnak, neadjisten még az érdeklődésük is feltámad az adott kor iránt és utánaolvasnak hivatalos törikönyvben. Eddig az álmom.

És akkor ebben a könyvnek a képében látok az álmom felé egy tétova lépést. Merthogy tényleg magyar, tényleg történelmi, tényleg szórakoztató. (Az igazi történelmi regényes igényességet még elvitatnám tőle, de a szerző jó úton halad.) 1200-1300-as évek fordulója, Magyarország, egy templomos lovag befogadja árva unokaöccsét, Attilát, és szintén templomost akar belőle nevelni. Hol könnyebb, hol nehezebb a feladat, a háttérben a magyar és az európai történelem mozgalmas eseményeivel, templomosokkal, vidéket fosztogató martalócokkal, oligarchákkal, összeesküvéssel, szerelemmel, lovagi tornával, ami csak kell. Fejlődésregény meg kalandregény meg kordokumentálás az emberek szemével. Borzasztó olvasmányos, a törtélem általában light benne, de ez nem zavaró, azért az embernek jó esetben van fogalma az Árpád-ház kihalása utáni trónviszályokról, ha meg nincs, itt az alkalom, hogy utánanézzen (Bartek tanár úr azt mondaná erre, hogy valahol az óvoda, alsó tagozatos tankönyvben).

A regény elején egy kicsit nehezen indult be a dolog, kevés volt a szereplő és picit didaktikus a cselekmény, de aztán egyre jobb lett. Amikor már Caroberto, a középkori félelmetes nevű is felbukkant, és egyre csak bonyolódott a trónviszálykodás meg az oligarchák ármánykodása, na, az már nagyon pöpec volt. Hiányoltam még a templomos-specifikus cselekményelemeket, mert azonkívül, hogy azt mondjuk, hogy "ez a hős egy templomos", kicsit több kéne a hitelességhez, de mindegy. (Az olyanokról már ne is beszéljünk, hogy a hős templomosnak saját birtoka van, ami ugye eleve abszurd, a Wikipediás lábjegyzet pedig mint forrás, egy vicc.) Az ilyen zavaró apróságoktól eltekintve nagyon szórakoztató volt, a magam részéről inkább ez, mint Trux Béla hasonló alkotása (bár egynek az sem rossz, azért a "fényesre csiszolt koponyaként fénylő hold"-as hasonlat nekem máig fáj).

Kell szereznem egy kardot... :)

Végül némi középkori zeneajánlat:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.