Mostanában nagyon beindul a koncertlátogatás, a héten pl. három helyen is voltam.

1. Orosz est a Kodályban jó társaságban. Rahmanyinov istencsászár, ez egyértelmű (imádom az áradóan romantikus oroszokat, mondtam már?). A Poloveci táncok pedig klasszikus közönségdarab, még ha a kórus nincs is teljes szinkronban a zenekarral. Persze volt valami kortárs muki is, aki persze inkább abban jeleskedett, hogy hogyan kell zajokat kelteni, hát... öööö... nekem nem ez a klasszikus zene. A PFZ viszont egyszerűen fantasztikus, olyan fegyelmezettek és annyira figyelnek egymásra, abszolút respekt!

2. Céges Britten és az ő Noé bárkája. Közönségénekeltetés meg visítozó gyerekhangok. Ami OK, ha vasárnap délutáni matinéra viszi el a zenerajongó nagymama a kisunokáit nevelési célzattal, de nem OK, ha felnőtt embereknek és reprezentatív céllal akarunk hangversenyt adni. Súlyos mínuszok az exfőnökömre emlékeztető Noé-feleség miatt. Brrr. Ó, igen, és milyen "klasszak" az ilyen kiöltözős, pezsgős esték, ahol igazán megmutatkozik, hogy melyik ember milyen, mert pl. mekkora szegénységi bizonyítvány, hogy némely kolléga a felesége/férje kezét szorongatva megfeledkezik arról, hogy ismer, és még csak köszönni sem hajlandó, vagy éppen levegőnek néz, és a csoportodban csak téged nem mutat be a házastársának. Pfff. Hasznos, mert legalább tudod, kikkel dolgozol, de ettől persze még rosszulesik. :(

3. Levezetésnek Alvin az Urániában, ahol a hangosítás azért nem lett valami pöpec, de a hely nem is az extra igényességéről híres, így túlléptem rajta. A bandát már régen hallgattam, ez meg is látszott, mert az újabb számokból egyet sem ismertem, tiszta szégyen, De örök hála, amiért megalkották a Kurvaélet című opust, ami minden amortizáló nap végén vigaszt jelenthet bárkinek. Ja, és kisestélyiben bemenni a szakadt punkok közé cherry on top volt, elvégre soha nem vagyok a best-dressed-chic, de most mégis. Yesss. :)

Erről jut eszembe: a ráadások is hiányoztak a héten. Minek tapsolja szét az ember a kezét, ha aztán levonul a zenekar, és nem jön vissza? Ek. a múltkor az Anna and the Barbies-nak volt a legjobb a ráadás technikája: "Akkor ennyi volt a koncert. Nyugi, adunk ráadást, de nem megyünk le előtte, hogy visszatapsoljatok, mert az olyan béna, úgyhogy következzen a ráadás." Semmi gejl arcoskodás, hogy mekkora sztárok vagyunk, és visszatapsoltatjuk magunkat, pedig nem is voltunk olyan jók. Ez az egyszerű jófejség szerintem sokkal jobban bejön a közönségnek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.