Az ég kékebb, a nap fényesebb, a színek élesebbek, és tobzódás van! Csípős reggel, sálak és nemsokára titokzatos köd is lesz. Jön a sült gesztenye, a szőlő, a forralt bor... és a sütőtökleves. Jupppíííí!

Kölcsönbe kaptam egy arany pöttyöst, a Sarah kulcsát, Tatiana de Rosnay-tól, és tegnap ki is végeztem, csak valami négyszáz oldal volt. (A rövid könyvek a jó könyvek, azokat sokkal lassabban olvasom.) Nem voltam igazán elragadtatva tőle.

A szinte már közhelyessé vált kétszálas cselekményvezetéstől már falra mászom, bár néha valóban jó tud lenni. Itt nem, főleg az elején, ahol kb. ha az egyik szereplő tüsszenteni akart, akkor az érzés jelentkezésétől számított kb. ötödik fejezetben sikerült neki a dolog, olyannyira vontatott volt a cselekmény, mert minduntalan megszakította egymást a két szál, pedig egyik helyen sem történt semmi.

Julia a főhős, ő amerikai-francia újságíró, aki egy nap azt a feladatot kapja, hogy írjon a Vélodrome d'Hiver 60. évfordulójára egy cikket. El lehet olvasni, a Vichy-kormány akciójaként tömegesen hurcoltak zsidókat előbb átmeneti, majd haláltáborokba. Julia azzal szembesül, hogy a dolgot a mai napig nem emésztették meg a franciák, és az ilyen esetekben szokásos módon agyonhallgatják a témát, csak hogy ne kelljen szembenézni vele. Persze a szembenézéssel sem mennének semmire, mivel a holtakat feltámasztani nem lehet, szóval ezt a fajta boncolgatásos felfogást sosem értettem. Mindegy, neki ez fontos, hogy kinyomozza, megnézze, kikukázza, meginterjúvolja, ítélkezzen, keresgéljen és így tovább. Közben rájön, hogy a saját családja is érintett lehet - messziről és áttételesen, hiszen mindössze arról volt szó, hogy az egyik elhurcolt család hátrahagyott lakásába költöztek be. Mintha a fal és a tégla bántana valakit.

A másik szál a múltban játszódik, az egyik elhurcolt család történetét mutatja be, persze megint ez az érdekesebb, és nem is lenne baj, ha a könyv csak ezt taglalná. Egy kislány, Sarah a hős itt, aki kisöccsét bezárja a szekrénybe, hogy ott majd biztonságban lesz, amíg érte nem jön. Őt és szüleit elhurcolják a francia rendőrök a halálba. Sarah megmenekül ugyan (megszökik a táborból), de persze a testvére addigra már meghalt a szekrényben. Teljesen egyedül próbál új életet kezdeni, de a történtek annyira megviselik, hogy még egy kontinenssel odébb és húsz évvel később, férje és kisfia mellett sem bírja megemészteni a felfoghatatlant, és öngyilkosságba menekül. Nem is hiszem, hogy meg lehet érteni a tömeggyilkosságokat, háborúkat és megszállásokat, mert annyira túl vannak a józan észen, az emberi normákon és a normálison. Jobb is lenne őket kiiktatni a mindennapi gyakorlatból. Annak ellenére, hogy ez egy n-edik holokauszt történet, egészen emészthető.

A két szál tehát keveredik, körbefonják egymást, ismétlődnek és elhalnak néha. Sarah kalandjai érdekesek, igaziak, sokkal jobbak azok a részek, ahol róla van szó. Julia egy ellenszenves, önző, picsogós liba, akinek soha semmi nem jó, és előszeretettel hibáztat másokat, amikor pedig csak annyi lenne a dolga, hogy néha ő is keresztbe tesz egy szalmaszálat. Örökké nyavalyog, hogy juj, a franciák fennhéjázók és gőgösek, a férje családja tuskó és így tovább, közben ő az, akihez hozzá sem lehet szólni, mert nincs senkihez egy kedves szava sem. A regény Juliáról szóló részei döbbenetes mennyiségű klisét, kb. Romanába illő fordulatokat (Central Parkra néző irodában üldögélő kemény manhattani ügyvédnő nővér, lezseren elegáns, nőcsábász francia férj és így tovább, juj) és olyan lapos karaktereket tartalmaz, hogy a végére már émelyegtem. (Még jó: a halott Sarah megtalált fiának kezét szorongatta egy kávéházban, és együtt bőgtek egy sajttortaszelet fölött. Neeeee!) Mindig ez a vége: jobb lett volna egy regényt írni, ami a múltban játszódik, nem pedig ezt a keverem-kavarom játékot játszani a két idősíkkal. Miért nincs ezeknek a New York Times bestsellereseknek egy jó szerkesztőjük...?! Szívesen vállalom, ha nincs más, tényleg! :)

Nem szeretem sem a pincében lányt kínzós, sem a divatvámpíros vérben tocsogós könyveket. Általában véve ezért egyre kevesebbet kölcsönzök a kis szöszitől, de most jót adott. Szécsi Noémi A finnugor vámpír című regényéről van szó. Ahol a hősnő egy kezdő vámpírlány, még él is, és egyáltalán nem szív vért, egyszóval egy totálisan szerencsétlen vérszívó.

A nagyijával él, aki próbálja nevelni a vámpírlétre, merthogy a nagyi több mint kétszáz éves, és már egészen jól tudja, hogyan is lehet boldogulni ebben a szokatlan létformában. Azért abban van valami perverz, hogy egy nagyi arra tanítja az unokát, hogyan kell embert ölni, nem? Mindenesetre ez a nagyi nem olyan rendes nagyi, mint aki almás lepényt meg kakaós kalácsot süt a kisunokának, nem, ez egy vérnagyi. Aki nem alszik, nem eszik, csak éjjel kisestélyiben elmegy vért inni, meg patkányokat és denevéreket tenyészt egy pesti bérházban. És folyton szapul mindenkit, mert az kell. (Igazi szimpatikus nőszemély.) Bájosan egzaltált és humoros és abszurd, de egyúttal kegyetlen és dekadens is (ledarálta a férjét egy húsdarálón, ez azért nem semmi!)

Hősnőnk (Jerne) meg próbál nem figyelni rá, mert nem nagyon jön be neki a vámpírosdi. Amúgy meseírással keresi a kenyerét, ami önmagában is elég fura, hát még, hogy teljesen komolyan veszi. Ilyen is csak egy btk-snak juthat eszébe. Meseírás, baszki, hihetetlen, ahol a hörcsög fia beleszeret egy nyuszilányba... Szóval Jerne egy kicsit elvarázsolt, mindenféle kalandokba bonyolódik, míg a végére meghal, és tényleg vámpír is lett, ha jól vettem ki. Azért a vámpírológiában nem vagyok túl jó, bocs érte. A nagyit meg kinyírta Oszkár bácsi. Véletlenül. Meg épp meg akarta ölni az unokáját. Enyhén gáz, nem?

Abszolút olvastatja magát a könyv, olvasmányos naplószerű regény, feltűnő és eltűnő epizodistákkal, akik nem viszik ugyan előre a cselekményt, de nagyon viccesek. Pl. O., a költőnő, aki folyton szerelmes, vagy Somi, a hősnő barátja, aki a Coitus Interruptus nevű rockbanda frontembere, és imígyen jellemzi a széplelkű főszereplőt: "Tudod, ezt tényleg bírom benned. Hogy úgy beszélsz mindenkivel, mintha le akarnád hányni. Olyan punkos." Ez kész! :) Na, az ilyen mondatok miatt érdemes olvasni. Tetszett, jöhet a következő!

Azért jó borozás közben tévét nézni, mert ilyeneket mondasz tőle, figyuzzál:

"Minek táncol ez forró naciban? Csak úgy sonkázik a narancsbőr, köszönjük szépen." - kis szöszi.

Ehhez az igen életszerű kliphez pedig ezt a kommentet fűztem: "Ez a klip tiszta hülyeség, egy ló nem megy a négerek közé!" (Az hagyján, hogy a gettó közepén nem szokás lovagolni, de a szöveggel együtt értelmezve azért egy jó kis sodomia duplex is eszébe juthat egyes elborultaknak. Pfúj.)

Ritkán cipelek magammal könyvet a táskámban, pedig néha jó. Mint most Hunyady Sándor A hajó királynője c. novelláskötete. Pont olyan, amit magammal vihetek és bármikor belelapozhatok, mert nem kell egy órás ráhangolódás, mint a múltkor Ecónál, amihez azért nem mindig van kedvem. A sztori nagyjából annyi, hogy 1940-ben Hunyady elment Amerikába, hogy egy kicsit ottani lapoknak írogasson, meg az itthoniaknak tudósítson ottani dolgokról, emberekről, magyarokról, divatokról, filmekről és így tovább. A romantikus nagy tengerjárós hajókázás kissé másmilyen lett a háborús években, néha menekülési gyakorlatot tartottak, néha eltérültek felsőbb utasításra, néha meg ellenséges tengeralattjárók állították meg őket. Miközben még éltek a régi beidegződések, ahol az első osztály utasai átöltöznek vacsorához, játszik a zenekar, a stewardessnek pedig még nincs osztályöntudata.

Aztán amikor végre eljut Amerikába, a hatóságokkal gyűlik meg a baja, de csak egy kicsit, utána pedig beleveti magát a New York-i magyarok közé, ahol van magyar társasági élet, magyar vendéglő, szerveződés, hazai kolbász meg pogácsa, hogy mindenki otthon érezze magát. Meg van élhető élet a naiv, könnyelmű, mindig optimista amerikaiak között, de ahonnan mégis képesek visszavágyni a nyomorba meg a nehézségek közé, és képesek hazamenni meghalni, mert mégsem olyan könnyű az élet távol az igazi otthontól, még akkor sem, ha megvan mindenük. Van, aki csak az "otthoniasságot" hiányolja, van, aki egészen bele is betegszik a "nosztalgiának" nevezett honvágyba. (És nem lehet bort kapni a vendéglőkben! Micsoda ország ez, nahát! Mert igaz ugyan, amit megjegyez, hogy a magyart "a bor szomorúvá és csöndessé teszi", de az mennyire jól tud esni! Kell.)

Messziről néha jobban látni a dolgokat. Így volt ezzel Hunyady is, mert hiába keresett könnyű pénzt és élt vígan a kinti magyarok közt, és hiába volt itthon ekkor háború, mégsem bírt megmaradni odakint, hanem még jobban sietett haza, mint ahogy eredeti szándéka volt. "Hiszek {Amerika} káprázatos jövőjében, de... mást szeretek. A sűrűbb és mélyebb Európát, a régibb földet és rajta az én kicsiny hazámat, amelynek ismerem minden porcikáját, ízét, színét, sokféle tájszólásának minden árnyalatát." Ezt jobban nem is lehet megfogalmazni: ki vágyna az indiánoktól elrabolt földre, amikor ezen a kicsi, öreg kontinensen van a hazája? :)

... aki gondoskodik a zenéről. 6,13 GB. Ha azt hiszed, ennyivel beérem hosszútávon, akkor tévedsz, de kezdetnek megteszi. Mondjuk fura így józanon hallgatni a best of Vonyit, de majd belejövök. (Kéne egy kis áfonyás vodka...)

Kaptam mailt egy volt osztálytárstól. Osztálytalit szervez már három hónapja, menjek el, mert az jó lesz, higgyem el, mki megváltozott és jófej lett. Hűűű, ha ezt így reklámozni kell, eleve gyanús, de még gyanúsabb, ahogy a fb. falon ment az osztás oda-vissza (pont azoktól, akiktől régen), hogy kinek milyen program (értsd: milyen rohadt elfoglalt/fontos/népszerű emberek ők) miatt miért nem jó PONT az az időpont, ami mindenki másnak igen (önzés 2.0, úgy, mint régen!). Változnak az emberek, igen, de azért úgy látszik, annyira nem. A cinikus mimóza növesztett csak tüskéket... :)

Végre kivégeztem Ecótól "A prágai temetőt". Nem volt egyszerű, mert persze megint nem kifejezetten a sztorin volt a hangsúly, hanem a mesén, ami csak hömpölygött és áradt és szétszaladt, és aztán valahogy néha lezárultak szálak, de aztán rögtön újra elágaztak más szálak, és valahogy soha nem jutott nyugvópontra a történet. Regény akar lenni a dolog, egy Simonini nevű titkosügynökről szól, aki mindenféle összeesküvésbe, világmegváltásba, trónviszályba, forradalomba, zűrbe és egyebekbe belekeveredik, mert lételeme az intrika. Nem is egyszerű az élete, egyszer csak arra ébred, hogy nem tudja, kicsoda, aztán meg azt hiszi, hogy üldözi valaki, akiről később kiderül, hogy ő maga az, csak éppen egy másik személyiséggel. Szóval van baja. Benne van a Garibaldi-féle szabadságharcban, de a Dreyfus-ügyben is, közben pedig paktál jobbra-balra kormányokkal és ellenkormányokkal, valójában persze nem tartozik sehová sem. Rendes lineáris és kronologikus sorrend nincs is, általában csak néhány száz oldallal később tudjuk meg, hogy mi lett egy korábban elregélt történettöredék vége, nem könnyű olvasmány, igazán. Az ideológiai gócpont a zsidókérdés, azaz inkább az antiszemitizmus XIX. századi újjáéledésének egy-egy fejezete. Nem untatnék vele senkit, elég zűrös a dolog, van itt világ-összeesküvés, szabadkőművesek, sátánista szekták, ördögűzés és minden más, amit csak el lehet képzelni egy vérbő regényben. Nekem kicsit sok volt, ennyire nem vonzanak a titkos rítusok. Valahogy nem is ez a főszál ragadt meg az agyamban, hanem azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért van az, hogy a monoteistáknak ennyi komplexusuk van. Ezek a közel-keleti egyistenhitűek valahogy mind olyan boldogtalanok, örökké a bűnnel, az egy igaz úttal vannak elfoglalva, meg a többiek kiirtásával, ahelyett, hogy igazán a boldogulást keresnék. Valahogy az igazán keleti szinkretisták boldogabbak, nem? Mindenki kiválasztja, hogy mi tetszik neki innen vagy onnan, aztán kész.

Tegnap is megkérdezte az egyik vezető kolléga, ma is egy másik, én meg mindkét nap magamtól: miért kell arra fordítani a drága időt és energiát, hogy arról győzzünk meg embereket, hogy dolgozni kell egy munkahelyen? Hihetetlen fárasztó tud lenni, hogy önnön képzelt nagyságuktól elszállt beosztottaknak, akik nem tegnap óta élnek a munka világában, újra és újra el kell magyarázni, hogy "azt teszed, amit a főnököd mond, értsd már meg". Mi ezen ilyen rohadt bonyolult?

Biztos az én elcseszett, egyenruhák árnyékában töltött gyerekkorom a hibás érte, de ha tudom, hogy hol a helyem, akkor aszerint viselkedem, és nem akarok olyat, amit nem lehet. Hát, mások máshol nőttek fel... gondolom, valami szabadszellemű hippitáborban, ahogy itt elnézek néhány szellemi szabadságharcost.

Mert ő jobban tudja. Ő kitalálja, hogy miért nincs igaza a főnökének. Megoldja, hogy úgy tűnjön, mintha dolgozna, aztán persze mégsem jó, amit csinál, de mire ez kiderül, már elment haza, mert túlórázni az ilyenek nem szoktak. (Höhö, várom az új kollektívot...) Szálazza csak szét a hülyeséget a főnöke, és írja meg/oldja meg/intézze el helyette.

Aztán néha az ilyenek miatt nem győzzük vigasztalni egymást. Hogy mégsem kéne falnak menni, vagy idegösszeomlani az ilyen lusta, ostoba, sokszor rosszindulatú dögök miatt. Mert nem éri meg. Mert hagyni kéne a francba. Mert járjon át a zen. De nem tud átjárni a zen. Ha elfogadom, akkor feladtam. Azt meg mégsem lehet, ugye?

Így hát örülök, hogy már van egy fő (!) értelmes emberem, meg néhány kollégám, akikkel valami piás csoki mellett elsírhatjuk egymásnak a bajunkat. :) Dolgoztatni nehezebb, mint dolgozni - mondja mindig a főnök, és ő egy okos fickó.

Per defitionem "dies WTF". Azt hiszem, most alkoholokat juttatok a sejtjeimbe.

Mulder said: Trust no one. I say: Trust no man.

Music:

A napszava: makrogerinctelen.

Amúgy hétfő, migrén, a csoki jó volt, a kedv mérsékelt, a holnaptól jobbulást várok, de min. cápát... :)

Hangulat: jazz.

Régen olvastam már valami japánt, ezért is tetszett meg a nyaralásra felkészülés során Natsuo Kirino regénye, a Joshinki, a halál istennője.

Tipikus, bizarr és sötét japán cucc, ráadásul tele mitológiával. A cselekmény egy isten (vagy kamik...) háta mögötti kis szigeten játszódik, Umihebin, ahol mindent a jin és a jang ellentéte ural, minden erre épül, beleértve a családot, a magán- és közösségi kapcsolatokat is. Két lánytestvér sorsán keresztül mutatja be az író a sziget kegyetlen világát, ők a fény és a sötétség papnői lesznek. A sztorit Namima, a kisebbik lány, a sötétség papnőjének elbeszélésében kapjuk, azonban nem vagyok benne biztos, hogy a másik lánynak könnyebb az élete. A lényeg, hogy minden szabad választás hiányzik a szigetlakók életéből, a két lány azért lesz papnő, mert abba a családba születik, ahova, sorsuk eleve eldöntetett, nincs kibúvó. Namimának ez nem tetszik, ő szabad akar lenni, férjhez menni, gyerekeket szülni és így tovább, amire cölibátusba kényszerített, halottakat felügyelő papnőként nincs esélye. Sorra szegi meg a sziget tabuit, amikor megszökik a szerelmével, akinek szül is egy kislányt, és eltűnnek a szigetről. Egészen, amíg a fickó meg nem fojtja közvetlenül a szülés után... és itt zuhanunk bele végleg a bizarr dolgokba. Elvégre egy pasi lehet bunkó, elvehet úgy valakit, hogy nem szereti, na de hogy valaki megfojtson out of blue egy frissen szült nőt, na, azért az már kemény. Kiderül, hogy a fickónak a lány nővére tetszett, és szépen vissza is tér a szigetre hozzá a gyerekkel. Namima csontjai meg szépen mennek rohadni a tengerfenékre.

Az alvilágban aztán találkozik Izanamival, egy ősi női istenséggel, a mindenség egyik anyjával, akit férje zárt be az alvilágba, miután a nő belehalt egy tűzisten szülésébe. (Igen, a japán mitológia annyira gáz, hogy még egy isten is meghalhat... no comment.) Annyira haragszik ezért a férjére, hogy halálistennőként tevékenykedik a továbbiakban, míg férje megmaradt teremtő istennek - persze a legszebb halandó lányokkal csinál gyereket, ez már Zeusznak is bejött. (Még az isten pasik is ugyanolyan mocskos disznók, mint az emberek...)

A sztori innentől nem más, mint mitológiai lecke, az istenek veszekednek, Namima bánatos, de ettől persze nem fog életre kelni, max. darázs képében mehet vissza a világba, de abban sincs sok köszönet, mert csak újabb rossz dolgokat tud meg, ami miatt nem nyughat a lelke, így inkább marad a dühös Izanami mellett, hogy segítsen neki irtani a földről az embereket, mind belesorvadnak tehát a saját "szerepükbe", vagy végzetükbe, ha úgy tetszik.

Elég szomorú az egész, ahogy senki nem bír megbocsátani senkinek, és mindenki csak sodródik az eseményekkel, anélkül, hogy igazán alakítani akarná azokat. Mindent a sors irányít, meg a társadalomba csontosodott szabályok, amelyeket nem kérdőjelez meg senki, pedig bőven lenne rá ok. Az eredmény: mindenki meghal és/vagy boldogtalan lesz a regény végére, bár egyesek kiegyeznek a rájuk osztott kis szereppel. A könyv letehetetlen, de azért a "nagyon-nagyon fura" nem túlzás. Csak Japán-rajongóknak.

Megnéztünk egy hentelős filmet. Legjobb mondat:

"Egy jobb élet reményében jöttem ide. Ezért választottam a jogot."

Lúúúúzer. :)

A film amúgy jó volt, az új kedvenc fegyverem a fejsze.

"Az erdőgazdaság olyan, mint a hagyma: egyik réteget hántod le a másik után, és mindig találsz alatta egy újabbat." Ma pl. a vízi közmű szolgáltatást. OMG.

Ez meg még vasárnapról maradt ügyvédbeszólás: "Nem akarom megoldani a jogesetet - ki akarom számlázni." Tipikus... :)

Aktuális zene:

'People are strange when you're a stranger
Faces look ugly when you're alone...'

Ma valahogy nem érzem teljesen a kedvenc ünnepem, de azért meg kell emlékezni róla valahogy. Eredetileg az István a királyból akartam kivágni ezt a számot, de véletlenül rátaláltam a youtube-on erre a libabőrös verzióra, nagyon szép (a cím persze hibás, de kicsire nem adunk!):

Azta, mit találtam a Lángolón! Kiegyensúlyozottabb hangzással egészen jók, bár az énekesnek nincs valami állat hangja. A bőgős a legjobb! :)

1. Kollektíva rovatos kontrasztok:

Számonkérős hp kolléganőnek megmondtam, hogy nincs köze a szabadságolásomhoz. Válaszként e-mailben közölte (két ajtóval odébbról...), hogy soha többé nem fog hozzám szólni.

Hűha. Valaki nem nőtte ki az ovit.

Egy kolléga viszont komolyan vette a passzív vesztegetési kísérletemet, és kaptam csokit a szerződés-ellenőrzésért. Yeah! :)

2. A buszos beszélgetésekbe is érdemes néha belehallgatni. Ma hallottam két értelmes 18 évest, és szinte visszaadták a hitemet a tinikben. Először is a lány lánynak a látszott, a fiú meg fiúnak, már ez is nagy szó. És beszélgettek érettségiről, felvételiről, külföldi ösztöndíjról, amiből valahogy az lett, hogy:

- nehéz felnőni,

- rossz elhagyni azokat, akiket szeretsz,

- nehéz itthon élni, mert a magyarok cinikus, panaszkodós, zárkózott, dög népség.

Felismerték az élet egy-két igazságát. :)

3. Néznék olimpiát, de nem egyszerű. Több dologgal is baj van:

- A sportriportereink többsége nem tud beszélni. Hogy a magyar helyesírás szerinti "brit" kifejezést miért kell három t-vel ejteni, fel nem foghatom.

- Miért nem lehet valamit normálisan közvetíteni? A halálérdektelen női ökölvívást kell nézni, mert az senkit nem érdekel, de pl. tegnap este öt órát vártam rá, hogy megismételjék a női kajakos győzelmet, mert az nem volt fontos. Nem kéne súlyozni egy kicsit, hogy mi az, ami fontos? A kínai-kínai tollas döntőt, a strandröplabda (majd még a homokvárépítés is sport lesz? meg a sörivás a parti büfében?), kosár és egyéb -labda végű sportágak összes meccsét lenyomták, de atlétikából egyetlen sportág döntőjét sem lehetett végignézni, mert elkapcsoltak. Nem mintha nem bírnék atlétika nélkül meglenni, de ha már van, akkor nézném egy kicsit. Négy évente egyszer.

- Hogy a tévések hülyeségei ellenére is lehet örülni a sportolók sikereinek, az persze nem kérdés. Ritkán lehet büszkének lenni a magyarságunkra, de akkor, amikor egy olimpián valamelyik fiunk/lányunk lenyomja a világot, és csak neki szól a Himnusz, na, akkor jókat lehet libabőrözni meg bőgni. :)

4. Ma olyan Quimby-hangulat van, nem? "Amúgy világhírű vagyok, csak a világ nem tud rólam..." :)

Az úszóknál lehetett különösen megfigyelni, de úgy látszik, a többi sportoló meg persze a szurkolók is nagyon nyomják, a youtube-on meg osztják rendesen, hogy hogyan kell nemzeti színű körmöket kreálni. Azt tudtam, hogy mostanában körömlakk mániás vagyok (megszámoltam: 14 féle különböző színű lakkom van!), de azért ez már nekem is túlzás.

Egyébként meg nemzeti színű köröm nélkül is lehet nyerni. Innen is gratula!

Ez egy "lenti" módra megszervezett munkanap volt: tiszta csárázás egész nap. Hű, de állat volt! Még mindig "érzem a naplemente ízét a tölgyfában"... :D

Ebéd után írtunk egy viccet a lányokkal:

Két sellyei erdész beszélget:

- Barkóbázzunk, jó?

- OK. Gondoltam.

- Szarvasgomba?

- Nem.

- Akkor fa.

- Az.

Visszafelé hangzott el a szokott összehasonlítás, jelentem, van, aki szerint jobbak vagyunk a Zalaerdőnél. Merthogy milyen szép gondozott és tiszta a Mecsekes terület, bezzeg a Zala nem ilyen ügyes. Tudunk, na. ;)

Évekig kellett várnom, de végre megint kiadták Virginia Woolf Orlandóját, és persze rögtön begyűjtöttem. Nagyon régen olvastam, most újra elővettem, és azonnal nyakig merültem bele. Most kerestem volna róla némi ismertetőt, hogy ide linkeljem, de a netes közönség olyannyira egyöntetűen tartja "nehéz", "túlburjánzó" és "emészthetetlen" olvasmánynak, hogy még a végén elhiszitek, tényleg az. Pedig nem.

W-hoz lelkiállapot kell, ez tény. Bele kell veszni, hagyni, hogy elsodorjon, haladni az árral, vagyis inkább a hullámmal. Eltűnődős, szemlélődős könyvei vannak, vízcsobogásszerű mondatai, amelyekkel könnyedén kell haladni, semmi erőlködés, mert akkor elveszel. Aki akciót meg drámát akar, az ne itt keresse, de aki el akar gondolkodni az "élet dolgain", annak csak ajánlani tudom.

Ez a könyv egy Erzsébet-kori ifjúról, Orlandóról szól. Egy költői beállítottságú, idealista, szentimentális lordról, aki változatos kalandokba keveredik az életben, és nem öregszik. Nem azért, mert nem öregszik, hanem inkább a fantázia játékaként, de még inkább a regény szubjektív időfelfogása miatt. Egyszerűen csak akkor lesz idősebb, amikor tényleg "érik", függetlenül attól, hogy közben valójában mennyi év telt el. Így él négyszáz évig, és a végén még mindig csak 32 éves. De közben szerelmes lesz, elhagyják, kinevezik, birtokot kap, nagykövet lesz, költeményeket ír, utazgat, ja, és egy szép napon férfiból nő lesz. Na, nem úgy, ahogy mostanában, egyszer csak erre ébred. Vicces. Ez az új körülmény új dimenziót is ad a regénynek, mert amíg addig férfiszemszögből nézegette a világot, most megtapasztalja a női látószöget is. Látja az előnyöket és a hátrányokat is, ami azért jó, mert W. be tudja mutatni a két nem közti különbségeket, és azt is, hogy a belénk nevelt elvárások néha mennyire nevetségesek. Pl. egy helyen olyan véleményeket idéz, amelyek szerint a nők gyűlölik a többi nő társaságát. Erre leírja, hogy Lady Orlando élvezte a barátnőivel töltött időt. Majd az jön, hogy "bizonygassák csak továbbra is a férfiak, mert úgyis annyira szeretnek bizonygatni, hogy ez teljességgel lehetetlen".  Imádom ezt a fajta finom feminizmust, ami kijön az írásaiból, semmi gyűlölködés, semmi sovinizmus, csak egyetlen elegánsan odadobott, humorba csomagolt megjegyzés, hogy "hahó, kapjatok már a fejetekhez, egyik nem sem jobb vagy rosszabb a másiknál".

W-nak ez a könyve egyébként sok fokkal humorosabb, mint az írásai úgy általában. Annyi elmés, kuncogtató kis megjegyzés van a könyvben, hogy számolni sem érdemes, de nagyon szórakoztató. Úgy dobálja oda az életről, halálról, nőről, férfiról, örökről, soháról írt bekezdéseket, hogy közbe-közbeszúr egy-egy könnyedebb félmondatot, vagy bekezdést, nehogy unalmassá és élvezhetetlenné váljon az amúgy lélekregény. Nagyon ügyes fogás, mert kiegyensúlyozott és arányos marad az elbeszélés, a filozófia és a humor.

Olvassatok W-ot! :)

Három nap tömény szoftver felhasználói oktatás után szétlapított agysejtekkel várom a buszt a Kórház téren. Megjelenik három kis suttyó, két lófogú btk-s meg egy türkiz szempillájú (nem vicc!) kis punk liba. Ökörködnek, fogócskáznak, hangoskodnak, röhögcsélnek, viháncolnak, vízzel locsolgatják egymást, énekelgetnek stb., egyszóval nem éppen kompatibilisek az életérzésemmel (belátom, ritkán képesek erre az emberek...), de szemmel láthatóan másokéval sem, mki pillog feléjük szemrehányóan, hogy "húzzatok már el a rákba, vazze".

Ilyenkor persze nem jön a busz (rohadt nyári menetrend: ez is olyan, mint az óraátállítás, tuti biztos, semmi értelme nincs, csak ráfogják, hogy így gazdaságos, kérdés, kinek).

Aztán nagy nehezen mégis.

Persze, hogy 2-essel akarnak menni, mint én. Hujjé, hogy pont mögém ülnek, és nincs máshol hely, folytatódhat a buli a buszon is. Természetesen Uránvárosig jönnek, ekkor már röhögök, vannak ilyen napok, hogy semmi nem klappol. Itt sem vívják ki az utastársak jóindulatát, továbbra is igen "jólneveltek".

Aztán jön egy bérletellenőr a végállomás előtt.

Egyiknek sincs, de azért a türkiz pillás megpróbálja megmagyarázni, hogy ő istenbizony betette a bérletét a táskájába, de hát öt éve Olaszban él, és hát így ő igazán nem is tudja, hogy mit is kéne magával hordania, miért is baszlatja az ellenőr. (Érdekes érvelés, ahogy Bartek tanár úr mondaná, ez már "óvoda alsó tagozaton" sem menne el.) Érted, még ő háborog! Írok a Vikinek, hogy ha lehetne, EZEKET nem én szeretném eltartani az adómból. :)

És még a sütit is elrontottam! Csak belső szépsége van.

Felmerült, hogy esetleg csészéket kellene venni a céghez. Valahogy így zajlott a dolog:

Prológus

Szín: félemelet. Három vezér kávézik.

V1: Te miért iszol másmilyen csészéből?

V2: Ez cappuccino, nagyobb csészéből kell inni.

V1: És te?

V3: Mert ez hosszú kávé.

V1: De ez nem ugyanabból a készletből való! Nem is Zsolnay.

V3: Na és? Ebbe fér bele a kávém.

V1: Venni kell egy új készletet, amiben olyan csészék vannak, amelyek mindegyik kávénak jók.

V2: Rendben, intézem.

Első felvonás

Szín: félemelet. V2 és Titkárnő

V2: Venni kell egy kávés és egy teáskészletet, nézzen körül, legyen szíves, milyen a kínálat.

T: Mennyi csészére van szükség?

V2: 10-10 darab kávés és teáscsészére. A kávés nagy legyen, hogy ne csak az espresso férjen bele, hanem a hosszú kávé is.

T: V3 miatt?

V2: Igen. És azonos készletből kell kikerülnie a csészéknek.

T: Megpróbálok megfelelőt keresni.

Második felvonás:

Szín: V2 irodája. V2 és Titkárnő

T: Találtam néhány ígéretes készletet a neten, itt vannak az ajánlatok.

V2: Ezek nagyon olcsónak tűnnek, nem igazán jók.

T: Nézek szebbeket. Van valami elképzelés?

V2: Nincs, legyenek szépek.

V1 és V3 jön.

V1: A kávéscsészékről van szó? Szépeket kell venni, a pénz nem számít. Legyen Zsolnay.

V3: Két Zsolnay-készletünk is van, minek még egy?

V1: Mert egyikből sem iszol, kell egy harmadik.

V2 (Titkárnőhöz): Legyen akkor Zsolnay. De maximum 50 ezret költhet.

T: Rendben.

Harmadik felvonás

Szín: Zsolnay-üzlet. V3, Titkárnő és Eladó.

T: Olyan készletet keresünk, amiben kávés és teáscsésze is van, 10-10 darab kellene mindegyikből, csészealjjal.

E: A vitrinekben láthatók vannak most gyártásban, azokból lehet választani.

T: Nagyon szépek, de ilyen kék és ilyen fehér készletünk már van. A platinázott és a gingkós készlet viszont nagyon szép, azok mennyibe kerülnek?

E: A fehérnél a kávéscsésze aljjal 5000 forint, a gingkós most a legdrágább készletünk, ott 20 ezer egy darab csésze.

V3: A fehér nem volt kérdés, ellenben a platinázott igen.

E: Azt nem tudom, meg kell kérdeznem. (Telefonál.)

T: Van a platinázottból kávéskészlet is?

E: Azt hiszem, szokott lenni, bár most mintha nem lenne… A kollégám azt mondja, hogy nem tudja megmondani a platinázott készlet árát.

V3: És azt sem, hogy van-e belőle kávéskészlet?

E: Sajnálom, azt sem. Nem tudom, mikor kerül gyártásba, és hogy mikor kapunk belőle.

Negyedik felvonás

Szín: Félemelet. V1 és T.

T: Sajnos nem találtunk megfelelő csészéket, viszont felleltünk a konyhában egy 12 személyes kávéskészletet, Zsolnayt. Felhívtam az üzletet, ebből a készletből nincs jelenleg teáskészlet, nem is tudták megmondani, hogy mikor lesz. Mi legyen?

V1: Ki mondta, hogy csészéket kell venni? Semmi szükség rájuk, hagyjuk a fenébe az egészet.

Néha nem jó az erdőben, mert nem esem bele egyik fő csoportba sem. Erdésznek jogász vagyok, könyvelőnek meg szintén. Ami nem kevés konfliktussal jár. Ilyenkor van az, hogy így nézek ki:

És igen, kb. ennyire is vesznek komolyan tőle. :(

'Ha a régi Mt. hatálya alatt csípte meg a dolgozót a kullancs, de az új Mt. hatálya alatt lett Lyme-kóros, akkor az új vagy a régi törvény munkáltatói kárfelelősségi szabályát kell rá alkalmazni???' - ezt vágták ma hozzám. Mert a munkavédelmis tudta, hogy a kullancs tutibiztoshótsicher, hogy júl. 01. előtt csípte meg a munkavállalót.

Szeretem a munkám. :)

Ulpi a nagy öregekről írt, elkezdtem youtube-ozni a 60-as éveket, és ez is jött:

A következőt pedig Ferinek küldöm, mert ez egy eszméletlen jó szám, vedd majd fel a koncepcionális zenék közé (bár gondolom, ki sem esett közülük):