Mostanában nagyon rákattantam az oroszokra, most Tolsztoj van soron. Az Anna Karenina spin-offjaként olvastam a Kreutzer-szonátát, mert az Európa most nagyon nyomul az öreg mesterrel, és mindent kiad, amit valaha leírt, vagy le akart írni. Azt hiszem, régebben már olvastam még az iskolában, de úgy tűnik, teljesen elfelejtettem, hogy milyen volt és mi volt ez, mert most tökéletesen meglepett és lenyűgözött a történet.

Egyrészt maga az elbeszélői stílus hihetetlen, annyira precíz, annyira élő, olyan, mint az élőbeszéd, és mégis leírva újra és újra el lehet olvasni, és ott van minden szava, ahol kell, fantasztikus, egy percre nem lehet unatkozni közben, vagy kilépni a szövegből, még csak előre sincs kedve lapozni az embernek, hogy megtudja, mi jön még, mert minden úgy jó, olyan tempóban és ott, ahogyan és ahova T. leírta. Óriási. A történet egyébként annyi, hogy két fickó utazik a vonaton, és mivel Oroszországban a vonatút csak sokáig tarthat, beszélgetéssel ütik el az időt, konkrétan a Pozdnisev nevű elmeséli az írónak, hogy hogyan és miért ölte meg a feleségét. (Szokásos történet, az élet kicsinyessége, az együttélés apró gyötrelmei kikezdik a szerelmet, és a végén a két házastárs már mindenen csak veszekedni tud és teljesen meggyűlölik egymást. A nő félrelép, a férj rajtakapja és megöli. Csúnya.)

Ez persze csak a háttér, valójában T. a házasságról, a családról, a férfi és a nő, meg úgy általában az ember és az ember kapcsolatáról és nem kis mértékben a társadalom erkölcséről ír. Sokat, sokféleképpen. Miért házasodnak az emberek idegenekkel? Miért nem tart a szerelem? Miért ragaszkodik az ember mégis ahhoz a természetellenes állapothoz, hogy házasságban éljen, utódokat hozzon a világra, ha aztán eltaszítja őket, meg boldogtalanná válik közben ő is, meg a családja is? Miért olyan nehéz hosszú távon együttélni, hogyan lehet kibírni a másik hibáit, vagy a saját hibáinkat a másiké mellett? Sok-sok nyugtalanító kérdést vet fel, elgondolkodik rajtuk, erről-arról megközelíti egyiket-másikat, de valójában inkább az a célja, hogy az olvasó gondolkodjon el rajtuk, és ne kész válaszokat várjon arra, hogy hogyan kell élnie. Itt-ott azért kibukkan T. egy-két saját "megoldása", de nem hiszem, hogy akár a társadalmi szintű cölibátus mint ideáléletforma, akár az "élj-egyszerűen-mint-egy-paraszt" szemlélet túl sok gyakorlati haszonnal járna.

A regénybeli házaspár valahogy végzetszerűen halad a végkifejlet felé, úgy tűnik, semmit nem akarnak tenni azért, hogy jobb legyen az életük, azért ez elég drasztikus nekem: nehezen hihető, hogy ennyire ne érdekelne valakit az, hogy borzalmas a családi élete és ne akarna tenni ellene valamit. Bármit. Vagy ha mégis, akkor már jobb lelépni, mielőtt gyilkolni kezd az ember, nem? Talán egyszerűbb lett volna úgy szeretniük egymást, hogy nem akarják a másikat rabbá tenni a szalonban. Engedd távolabb, hogy közelebb jöjjön. :)

Végül pedig a regényben említett, felzaklató presto:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.