Ezt az antikváriumból szereztem, hát, jobban meg kellett volna nézni, hogy mit veszek, de ez van. Régi kötés, régi könyv. Guido da Verona követte el, és a kimondhatatlan Yvelise a címe a regénynek. A szerzőt kb. csak a taljánok jegyzik, mint szerelmes-erotikus bestsellerek szerzőjét, aki mellesleg fasiszta volt. Kellemes ember lehetett, mint manapság lenne egy harcosan nacionalista Danielle Steel. Pfff.

A regény elég egyszerű cselekményű: egy fickó a beteg felesége húgával kavar, először csak finoman, majd amikor a feleség meghal, nyíltan. A nőnek is van férje, a pasas üzlettársa, de ez egyiküket sem zavarja valami nagyon. A regény egy monológ, amit a fickó ír a nőnek, szakításképpen, közben pedig elmondja a "szerelmük" történetét.

Amúgy hímsoviniszta tahó módjára.

Valahol még ott tart a szerencsétlen, mint a középkori skolasztikusok, akik szerint a nő sötét ösztönlény, aki nem gondolkodik, nem érez, nincs célja az életének, csak visszatükrözi a férfit. Mindezt hosszasan ecseteli a regény kb. minden második oldalán, szóval eléggé nyilvánvaló volt, hogy szegény író egy csöppet komplexusos. Ennyire ostobán csak azok ostorozzák a női (vagy bármelyik) nemet, akiknek az önbecsülése vagy a másik nemmel való kapcsolata nincs egészen rendben, és úgy próbálnak kompenzálni, hogy fikázódnak jobbra-balra.

Na, annyit is ér az egész, az efféle fröcsögést nem nagyon kell komolyan venni, de olvasni fárasztó. Bosszantó, hogy annyira nem akar semmiről írni, csak arról szól az egész regény, hogy az író női nemről alkotott negatív véleményét kell olvasni egész végig.

Pedig azért a cselekmény egy-két fordulata alapján a férfi főhős is megérdemelne egy kis írói "pofozást", mert akkora nagyképű barom, hogy kinyílik a bicska az ember zsebében. Pl. állítja, hogy soha egy percig nem jelentett neki semmit a nő, de azért három évig a szeretője volt, féltékenykedett rá, üldözte stb., de persze ő nem érzett közben semmit. Ja, szerelmet lehet, hogy nem, de a nagy bizonygatás a visszájára fordul, és csak az látszik, hogy minden gondolata a csaj. Visszataszító ez a képmutatás.

A stílus az előző századforduló kenetes-dagályos szövege, néhol elég fárasztó, minduntalan túlzásokba esik, túlburjánzanak a jelzők és az elegánsnak szánt mondatok, a hatás tehát pont az ellenkezője lesz, mint amit az író el akart érni: nem természetes a szöveg, nagyon látszik rajta az erőlködés. A "hű, de pöpec" helyett a szöveg inkább izzadtságszagú.

Nagyon nem volt bejövős.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.