Néha el kell olvasni egy-egy "kötelező darabot". És ezek néha nem jönnek be. Mint most Simone de Beauvoir Egy jó házból való úrilány emlékei című önéletrajza. Régen olvastam ilyen borzalmasan unalmas könyvet. Nem is értem, miért tartottam ki, talán azért, amiért A katedrálist is kivégeztem: hogy aztán kedvemre fikázhassam és ne mondhassa senki, hogy "de hát nem is olvastad". Micsoda butaság.

Adott egy francia "jó házból való" lány. Katolikus polgárcsalád, szigorú nevelés, zsúrok, pletyka, jólét, magánintézet a gyerekeknek stb. Ha jobban megnézzük őket, csak álszenteskedő üresfejű szerencsétlenek, akik próbálnak kivételezettnek tűnni, de valahogy erőltetett az egész, és inkább elfelejtenek élni, semmint megbotránkoztassák a szomszédaikat és ismerőseiket. Borzadály. Érdekházasságok, megnyomorított lelkű gyerekek, boldogtalan feleségekkel és nőcsábász, alkesz férjekkel. Álomélet, tényleg.

Itt éldegél a kis Simone, aki túl sokat gondolkodik, nagyon keveset tud, senkihez nem bír kedves lenni, de nagyon előadja magát, hogy ő egy komoly ábrándozó lélek, akire nagy jövő vár. Hihetetlen unalmasan írja le először vagy kétszáz oldalon a gyermekéveit és azok történéseit (a nagy semmit), majd a kamaszéveit (szintén a nagy semmit). Kit érdekel, hogy milyen játékokat játszik a szomszéd gyerekekkel, vagy hogyan cenzúrázta az anyja a kamaszkori olvasmányait? Ez mind olyasmi, ami azon kívül, aki átélte, senkit nem izgat, ráadásul kb. minden álmodozó-kertbenjátszó-fáramászó-rosszalkodó-gyomrátlekvároskenyérrelelrontó gyerek egyforma. Ezen nincs mit ragozni. De az sem érdekesebb, amikor már "felnőtt" és bárokba mászkál meg filozófiát, matematikát és irodalmat tanul egyszerre és hű, de komolynak hiszi magát, hogy Leibnitzről ír dolgozatot. Meg könyvtárban tanul egész napokat. (Ezen besírtam: nálunk az járt könyvtárba tanulni, aki nem akart tanulni, elvégre harminc emberrel egy asztalnál nem lehet egyetlen könyvet sem bedolgozni a fejedbe, ez tény.) És a "társadalmi életét" írja le hosszasan és baromi unalmasan. Ezzel mentem kávézni, azzal sétálni, miközben a lét nagy kérdéseiről beszélgettünk. Pfff. Néha szerelmesnek is képzelte magát, de olyan idióta módon, hogy az Romanába illik: évekig koslat valami unokabáty után, akiről azt hiszi, hogy szereti, persze nem, az egész inkább csak kellemes beszélgetésekről szól, semmi komoly, de azért néha fellengzősen leírja, hogy "tisztáznunk kell kapcsolatunkat" meg hasonlók, és mindezt évekig. Hogy lehet valaki ennyire out of picture a saját életében? Rejtély.

Az egész könyv egyetlen 400 oldalas picsogás, szóval elég becsapottnak érzem magam, mert ez a nő állítólag a XX. század legnagyobb hatású női szerzője meg a legnagyobb feminista. Pfff. Hát, ott kellett volna eltörni a kis kezét, amikor először tollat vett a kezébe. A legjobb mondata egy idézet volt, amit róla mondott egy ismerőse: "Kis polgárlány, aki bohémnek akar látszani." Talált, süllyedt. Brrr, azt hiszem, most keresek valami vérengzőst, hogy levezessem a feszültséget.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.