Kicsit lemaradtam a krónikával, próbálom behozni.

1. Chris Greenhalghtól olvastam a szenzációhajhász címmel bíró Ingrid Bergman megkísértése című regényt. A sztori nem túl bonyolult: Ingrid Bergman és Robert Capa Párizsban találkoznak a II. világháború végén, amikor kitör a béke. Ingrid házas, gyermekes nő, hatalmas mozisztár, dolgozni küldték át Európába, de a stúdió emberei persze minden lépését figyelik (érdemes lenne arra is egy tanulmányt vesztegetni, hogy milyen szinten vették semmibe ekkoriban a színészek emberi jogait...). Capa meg egy nyugtalan, örökmozgó fotós, aki nem bír megállni, és leállni sem, a lényeg, hogy valami háborút fotózzon, különben megbolondul. Életük egy hosszúra nyúló pillanatra egymásba fonódik, és viharos szerelem bontakozik ki köztük. Annak ellenére, hogy már az elejétől fogva tisztában vannak vele, ennek nem sok jövője van (Ingrid nem hagyná el a hollywoodi életét és a családját, Capa pedig nem tudna lemondani a háborúkról egy nő kedvéért). Ettől még szép a románc, amíg tart, csak hát eleve van benne egyfajta búcsúzkodás már az első perctől fogva.

A már szinte szokásosnak mondható kettős elbeszélés itt egy kicsit bonyolódik, Capa egyes szám első személyben beszéli el a vele történteket, míg az Ingrid szempontjából íródott fejezetek egyes szám harmadik személyben szólnak. Egy kicsit így Ingrid távolságtartóbbnak is tűnik, bár szerintem inkább arról van szó, hogy nem sikerült eltalálni a karaktert, és "nem lépett le a papírról" a hősnő. Kár, igazán ki lehetett volna bontani egy kicsit a "szép, szőke, északi filmsztár" klisé helyett.

Capa már jobban sikerült volt, igaz, az ő vadsága talán jobban is dokumentált. A halálát leíró fejezetet viszont legszívesebben kitéptem volna a könyvből és laponként etettem volna meg az íróval, annyira elbaltázott, patetikus, rétestésztává nyújtott katyvaszt varázsolt az egyetlen pillanat alatt lejátszódó drámából, hogy Michael Bay összes lassítva felrobbanó helikoptere elmaradt mögötte. És az nem kis teljesítmény.

Összességében nem volt rossz könyv, bár szerintem kicsit feszesebbre is meg lehetett volna írni.

2. Olvastam egy kis Széchenyit is, mert az sosem árt, ha le kell higgadni. Ezúttal az Elefántország volt soron, ami inkább egy kis "antológia", ha lehet így fogalmazni, afrikai útinaplókból válogatott rövidebb szemelvények. Ezek is tetszettek, főleg, hogy most pont ilyesmire volt szükségem: kevés figyelmet igénylő, rövid szövegek, amelyek viszont végtelen természetszeretettel és humorral íródtak. Nagyon jó volt, mint mindig. És még fedőnevet is szereztem belőle! :)

3. Ez az erdészek + futás + rendezvény + munka így együtt elég ütős hetet eredményezett a múlt héten. Még mindig nem tértem magamhoz teljesen, bár igyekszem. Csapatépítésre kiváló program, legközelebb már futni is kéne. Kiderült, hogy ki mire jó (és mire nem), illetve, hogy egészen jó problémamegoldó emberek is vannak köztünk. Nem árt tudni. Bónusz: megtanultam sört csapolni!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.