Colleen McCullough A gránitember című regénye következett a sorban. Igen, eléggé női vonalon mozgok mostanság, szereznem kéne egy Erdészettudományi Közleményeket vagy valamit, hogy ne legyen egysíkú a dolog. :)

Ausztráliába szakadó skótokról szól a könyv, meg persze britekről, kínaiakról és mindenféle színes bevándorló népségről, akik csak elvetődtek Botany Baybe. Hősünk Alexander, aki igazi selfmade man, egy skót fattyú, aki úgy dönt, hogy elege van korlátolt falujából és világgá megy. Szó szerint. Közben tanul, fejleszti magát, és mivel jó a szimata, ezért aranybánya koncesszióval egy vagyont keres. Utána már kőgazdag földesúrként egyengeti a bányái és a családja életét. Elég hideg fickó, eltökélt, rámenős, agresszív. Nem sok gyengéd érzés szorult belé, leginkább semmi sem, kivéve, amikor olykor-olykor megcsillan valami mélyen. De ez nagyon ritka. Persze szeret nőzni, állandó szeretője Ruby, a helyi bordély madámja, akibe viszont a világ legnagyobb szíve szorult, nagyon intelligens, jófej csaj, tele élettel és nagyon racionális életszemlélettel, gyakorlatiassággal. (Honnan szedik egyébként az írók az aranyszívű prosti toposzát? Kezd uncsi lenni.) Az idillbe belezavar, hogy Alexander Skóciából hozat magának egy kamaszlány feleséget, Elizabethet (amúgy unokatesók, ez is beteg). Aki persze nemhogy nem repes az elrendezett házasságtól, de a belénevelt bigott és korlátolt eszmék miatt el sem tudja képzelni, hogy valami jó is kisülhetne a dologból. Alapvetően nagyon passzív és hideg a nő, semmi életereje nincs, olyan, mint egy bábu. Folyton panaszkodik, néz ki szomorúan a fejéből és mindenkit lehúz maga körül. Elképesztően negatív szereplő. Rengeteg baj is éri, persze, de ahogy feldolgozza ezeket meg a kapcsolata a körülötte lévő emberekkel - az egyszerűen rémes. Egy élhetetlen kis béka.

A szálak meg csak bonyolódnak, generációkon keresztül, ahogy az ilyen könyvekben szoktak. Egy kicsit megint az volt az érzésem, hogy nagyon furcsa, ha emberek évtizedekig dédelgetnek magukban bizonyos érzéseket (haragot, szerelmet, bármit), anélkül, hogy egy mondattal vagy tettel is utalnának rá, az megmérgezi az egész életüket. Nekem ez elég irracionális, mert ha egymás mellett élsz másokkal, akik érzelmeket váltanak ki belőled, akkor előbb-utóbb csak kiderül számukra, hogy mi a szitu. Nem? Senki nem tud kibújni a bőréből. Itt viszont évtizedekig megy a titkolózás, a férj és a feleség nem szeretik egymást, a gyerekek levágják, mi van, anyu beleszeret egy másik pasiba, apu egy másik nőbe stb., és senki nem tesz semmit, hogy ezeket az elviselhetetlen szituációkat akár csak megkísérelje feloldani. Értem én, hogy drámai hatás kell a regénybe, de azért ez túlzás.

Ami viszont kifejezetten jó volt, hogy a szereplők érdekesek voltak, érdekelt a sorsuk, még akkor is, ha néha idegesítettek az érzéketlen főhősök. A társadalomrajz is nagyon rendben volt, remekül vissza tudta adni az írónő a kor színes társadalmi berendezkedését (XIX. század vége), vadkapitalizmus, kolonializmus, politikai csatározások, munkásmozgalmak, feminista törekvések - minden összeolvadt egy értelmes egésszé, anélkül, hogy unalmassá vagy didaktikussá vált volna. Ritka, hogy ezt így összehozza egy amúgy szórakoztatásra készült regény, le a kalappal. És persze rengeteg mérnökösködés, gépész- és bányamérnökök, volt itt minden. (Már tényleg csak az erdőmérnökök hiányoztak!)

Egyébként végig olvasmányos, mesés volt a regény, igazi nyári olvasmány lenne, vízpartra, lusta napos délutánokra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.