Könnyű, lányos könyvet kerestem, sikerült is megtalálni. Natasha Solomons A Tyneford-ház című regénye igazán lányos és könnyű, nem sokat kellett gondolkodni rajta, csak fogytak a lapok. Sok minden nem is történt benne, egyszercsak vége lett.

A sztori röviden annyi, hogy a bécsi zsidó családba született Elise az Anschluss elől családi megegyezéssel elmegy Angliába cselédnek. Mert még ez is biztonságosabb, mint maradni. Nővére és annak férje Amerikába emigrálnak, a szülők viszont hátramaradnak - mint később kiderül, végleg, mert nem sikerült elmenekülniük. A család tehát többfelé szakadva sodródik bele a második világháborúba, Elise pedig egy új életbe, ahol a 19 éves elkényeztetett polgári lánykának olyan új fogalmakat kell megtanulnia, mint a mosószappan és a felmosórongy használata, meg az angol elit hölgyek egrecíroztatásának elviselése. Hamupipőke története persze a szokott fordulatot veszi, egymásba szeretnek az udvarház ifjú örökösével, Kittel. Már éppen áthágnák a társadalmi és etikettbeli korlátokat, amikor a fiú - már mint katona - eltűnik a tengeren és soha nem kerül elő. A gyász hirtelen összeköti a leendő apósával... és hát egy idő után össze is gabalyodnak szerelmesen, mert ez már csak így megy. A nővérét évtizedekkel később látja csak legközelebb, a szülők meghalnak a háborúban, Elise Angliában marad és itt a vége, fuss el véle.

Közben persze történik háborús előkészület, háború, korlátozások, jegyrendszerre, nélkülözések, háborús rekvirálás és a többi. Meg persze megismerjük a Tyneford udvarházat, a körülötte lévő falvakat, embereket, halászokat és sznob előkelő szomszédságot. Az egyszerűbb embereket és mellékszereplőket valahogy sokkal jobban sikerült ábrázolnia az írónőnek, mint a főszereplőket, akik valahogy laposnak tűnnek. Talán Elise kivételével. De a többiek... pfff. A fickók olyanok, mint bármilyen lányregényben a főhősök: jóképűek, udvariasak, műveltek, mindig a megfelelő pillanatban érkeznek, hogy megmentsék a lányt stb. Ásítás.

Elise már érdekesebb, ahogy elkényeztetett kis libából, aki féltékeny a nővérére, eljut addig, hogy felnő és képes felelősséget vállalni magáért, később pedig még másokért is. Az örököshöz fűződő szerelme közhelyes és sekélyes, nem igazán éreztem a mélységét. Az meg, hogy a szerelme halálakor egyszerűen átviszi az érzelmeit a fickó apjára... hát, bármennyire mondja Zsolti kolléga, hogy a 20-25 év korkülönbség pont ideális, szerintem ez csak simán gáz. :)

A regény amúgy többnyire jó olvasmányos stílusú, bár kissé több benne a botanika és az ornitológia az indokoltnál. Most komolyan, egy romantikus regényben kit érdekel a kőtörőfű vagy a zöld légykapó felbukkanása? A másik teljesen fölösleges hülyeség: a főhősnőt bájosan esetlenné próbálja tenni a szerző azokkal az apróságokkal, hogy jaj, megint elvágta az ujját, belerúgott a széklábba, feldöntötte a teáscsészét, eltörte a vázát, átázott a cipője, kibomlott a haja stb. KI A FENÉT ÉRDEKEL? Ettől nem bájosan esetlen lett a főhős, csak ostoba a szöveg. Ha arról van szó, hogy épp drámai beszélgetést folytat két szereplő, akkor nem érdekli az olvasót az átázott vászoncipő, vagy hogy megizzadt a napon a csaj. Jesszus, ilyen ostobaságokat miért kell benne hagyni a szövegben? SZERKESZTŐT NEKI!

Ezektől eltekintve egészen jó kis könyv volt, szórakoztató, kikapcsolós. Néha meg egészen megkapó. A komornyik pl. majdnem annyira sírósan megható volt, mint a Napok romjaiban. :( A halászok szintén. A tenger leírása nagyon jó. És persze Poppy, aki maga az élet. A könyvből csak a háború és a szerelem maradt ki: sem rendes halálok, sem rendes szex. Felháborító. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.