Jól eltalált ajándék volt Kornfeld Tamás Egy nem mindennapi élet című önéletrajza karácsonykor. Bár magamtól biztosan nem vettem volna egy zsidó gyáriparos család sarjának memoárját, a könyv kellemes csalódást okozott. Az elején.

Hősünk egy igen-igen gazdag gyáriparos famíliába születik bele, a könyv felében dicső ősei múltját és jelenét taglalja, akik hát kb. minden fontos pénzügyi-gazdasági-politikai mizériában benne voltak, ami csak a Monarchiában történhetett (ásítás). Ilyen meg ilyen fickók voltak a "nagypapik", szóval volt mit a tejbe aprítani. Ennek megfelelően zajlott Tamás gyerekkora. Színes beszámolókat kapunk birtokról, utazásokról, nyaralásokról, ebédekről, fogadásokról, klubéletről, meg mindenről, ami a pénzarisztokrácia mindennapjaihoz tartozott akkoriban. Történelem, társadalomrajz, néprajz, politika, családi anekdoták és egyebek keverednek itt egymással jó egyetértésben. Nagyon sztorizós a dolog, élvezetes olvasmány. Kicsit olyan "túl szép, hogy igaz legyen" típusú, mert mindenki szorgalmasan tanul, minden gyerek jó gyerek, nincs sehol egy botrány, vagy családi veszekedés, még azt is csak szőrmentén taglalja, hogy a szülei amúgy nem szerették egymást, csak mégis együtt maradtak, mert így kívánta az illem. Az magától értetődik, hogy a pénzesek és arisztokraták mind ismerik egymást, ez végül még jól is jött, amikor emigrálni kellett, és valaki a családból ismerte a portugál elnök lányát, akit fel lehetett hívni segítségért. Nem hátrány...  A legviccesebb dolgok egyikét a nevek jelentették. Az hagyjál, hogy "jó szokás szerint" generációnként ismétlődtek a nevek, de milyen nevek! Alice, Marianne (így, e-vel a végén) meg Daisy. Ez utóbbi tetszik, szólítsatok Daisynek. :D

Tamást szigorúan nevelték, de ettől még olyan magától értetődő természetességgel kezelte a család hatalmas vagyonát és befolyását, ami egy kicsit visszatetsző volt. Főleg annak fényében, hogy még a szociális érzékenységükről is meg akar győzni, hogy juj, de jól bántak az embereikkel meg bezzeg mások nem voltak ilyen jók a gyári munkásokhoz stb. Kicsit műízú volt a dolog, amit abból gondolok, hogy ezek a részek szépen felépített és részletes leírásokat tartalmaznak dadusokról meg szobalányokról, ellenben a fickó későbbiekben egyik felesége nevét sem írta bele a történetbe. (Az biztos nem volt olyan fontos, mert nem lehetett belőlük semmit kihozni.)

A nagy fordulópont a II. világháborús német megszállással jött el, amikor is a család a németekkel kötött paktum értelmében a gyárakért cserébe külföldre, semleges országokba menekülhetett. Persze itt is akadtak borzalmak, koncentrációs táborba elhurcolt (bár onnan épségben visszatért) családtagokkal, SS-tisztekkel meg mindennel, ami ilyenkor kell, de végül senki nem sérül meg, senki nem halt meg, senkinek semmi komoly baja nem lett, és az egész bagázs szépen le tudott lépni Portugália, majd az USA-ba meg Svájcba. Azért a pénz nagyon hasznos dolog tud lenni. Különösen furcsa volt nekem, hogy évtizedekkel később meg megdöbbenek a visszalátogató családtagok, hogy "ja, szétlőtték Budapestet az ostrom alatt". Tényleg? Szétlőtték? Hova tettétek a szemeteket? Jesszus. Az egész világégést úgy bírta leírni, mintha csak úgy megesett volna egy szombat délután, pár millióan meghaltak, kormányok dőltek meg, diktatúrák alakultak, lehullt a vasfüggöny, nem nagy ügy, mert mi itt vagyunk Amerikában, és juj, de jó nekünk. Ööö... "kissé" visszatetsző.

Az emigrálás utáni részekben a könyv színvonala meredeken zuhan, amit nem tudok mivel magyarázni. Talán a sok családfa és a sok érdekes családtag mindenféle gyerekkkori színes történeteinek leírása után nem maradt szufla a szerzőben, hogy saját életéről is jól és jót írjon. Nem tudom. Miután az USA-ba került, ír katonáskodásról, orvosi egyetemi tanulmányokról, rezidensi, kutatói munkáról, amiből lejön, hogy ő a legkirályabb aneszteziológus széles e világon, de a család meg a barátok meg az élet úgy en bloc kimarad. Mondom, két kórházi gyakorlat közé beékeli, hogy ja, elvettem a feleségemet (hogy hívják, mikor ismerte meg, ki fia borja? semmi, holott korábban mindenféle nőcskékről két bekezdés minimum volt, hogy hogyan sétáltak a holdfényben). Aztán meg csak jön az ömlengés, hogy ilyen orvosi bizottságban meg olyan egyletben tevékenykedik és hányszor látogatja meg a család különböző országokban élő tagjait. Ez kissé tömény így és unalmas is, elvégre a memoár az nem szakmai életrajz kell, hogy legyen.

A könyv tehát elég vegyes, vannak nagyon jó részei és nagyon rosszak. Szórakoztató a maga módján, gondolatébresztő és néha bicskanyitogató is. A II. világháborúig jó korrajz is, utána meg csak a szerző önfényezése és az amerikai oktatási rendszer taglalása. (Ásítás.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.