Jennifer Donnelly volt soron, méghozzá A tearózsa című regénnyel. (Igen, gáz a cím.) Ezt is kölcsönkaptam, de a családi turnéra pont jól jött, kevéssé kellett figyelni a cselekményre, de mégis volt, ami elvonta a figyelmet a L'art pour l'art társulatot idéző párbeszédekről, amik a családban játszódtak.

A viktoriánus London mocskában merültünk el elsőre, utána meg valószínűtlen kalandokat éltek át a hősök, nem kevés szemöldökfelvonást okozva. Nosztalgikus hangulatba kerültem a könyvtől, mert kamaszként rengeteg ilyet olvastam, csak hát azóta kinőttem belőle. A szegény, de tisztességes családba született Fiona a "legkisebb királylány", aki megváltja a világot, sok-sok nehézség, árulás, családját ért nehézségek, halálok és kalandok árán jut feljebb a társadalmi ranglétrán, és Amerikába "kitántorogva" megcsinálja a szerencséjét is. Apró szépséghiba, hogy lopott tőkével, de ezen ne akadjunk fenn. Az mondjuk vicces szerintem, hogy a szegény, iskolázatlan munkáslány pusztán "magához való esze" alapján boltot nyit, meg olyan üzleti vállalkozásokba fog, amikről nem tud semmit, és ebből meggazdagszik, de tudjuk ezt be az ilyen regényeket jellemző irrealitásnak. Amikor meg beleszeretett egy milliomos, akkor még az írónő is érezte, hogy ez így sok lesz, és végül elvágta a bimbózó románcot, hogy a csajt amúgy korábban rútul eláruló, aljas tetű volt pasija legyen végül élete párja mindörökre (igaz szerelemben, persze!), de ez már csak hab volt a tortán. (Egy cinikus állat vagyok, de szerintem ha valaki nem akar megdugni egy másik nőt az igaz szerelme helyett, akkor nem dugja meg. Ez ennyire egyszerű.)

Kalandregény lévén persze jellemrajz nem sok van, az is elnagyolt izé, ahogy 13 évesen írtam a novelláimat, de hát ha ebből meg lehet élni felnőttként, lehet, hogy megfontolom az újrakezdést. :) A cselekmény persze pergő, a regény nagyon olvasmányos, szórakoztató, de semmi mélyebb mondanivaló nincs benne. Max. ilyen mantrák, hogy mindent a családért, meg tartsunk össze, meg fogadjuk el egymás hülyeségeit stb., de valahogy igazi mélység nélkül. És ami még szerintem nagyon szembemegy az emberi természettel (legalábbis azzal, amit én ismerek), az a szereplők évtizedeken átívelő, lankadatlan érzelmei (szerelem, bosszúvágy, harag stb.), amik egyszerűen változatlanok, mindegy, milyenek a körülményeik, és mennyit változtak az adott érzelmet kiváltó viszonyok az eltelt időben. Ez egyáltalán nem reális szerintem, hiszen semmi nem marad ugyanolyan ilyen hosszú időn át. Sem szerelem, sem harag, sem semmi. Itt mégis mindenki úgy dédelget 10-20 éves érzelmeket, mint ami teljesen normális dolog. Az időkezelést jobban kellett volna megoldani, mert ez így hiteltelen.

Egyébként nem volt rossz, a család mellé főleg.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.