Megint ususfructus volt, jó ez, nem kell annyi könyvet venni. Elizabeth Adler Bűnös gazdagok című regényét kaptam ezúttal. Vagy 700 oldal, nem kicsit terjedelmes, még nekem is több napig tartott... :)

A nálam tipikusan jól működő kezdése volt: egy titokzatos kőgazdag nő, Poppy többszáz millió dolláros vagyont hagy hátra, mikor meghal, és senki nem tudja, ki az örököse. Van végrendelete, amely szerint keressék meg a gyerekét, és ő örököljön (vagy az ő leszármazottai). Szóval a svájci ügyvéd vakarhatja a buksiját, hogy mi legyen, de egy oknyomozó riporterre elkezdik felgöngyölíteni a szálakat. Több jelentkező is van persze a hatalmas vagyonra, és elsőre nem világos, hogy hogyan lehetnek egymástól ennyire távol élő, különböző családnevű, társadalmi helyzetű emberkék mind esélyesek a vagyonra, de minden szálnak utána mennek a nyomozók. És közben szépen rájön az olvasó, hogy nem is az örökség a lényeg, hanem magának Poppynak az élete, ahogy a szép kis retrospektívekben kibontakozik először csak halványan, majd egyre részletesebben.

A családfát persze jó lett volna legalább vázlatosan feldobni valami függelékben, mert kicsit nehéz volt követni néha a családi (v)iszonyokat, de azért boldogultam. Poppy zűrös család sarja, korán elhalt anyával és szerencsejátékos kozmopolita apával, meg a tökéletesnek gondolt nevelőszülőkkel és mostohatesókkal. Zavaros és zaklatott gyermekkorát követően európai utazás, lányiskola, majd olaszországi bonyodalmak következnek, amelyek mindent megváltoztatnak körülötte. Családjától elszakadva saját lábára kell állnia, és magának kell boldogulnia az életben. Ami megy is neki, bár azért az élete produkál egy-két meglepő fordulatot... Pl. mihez kezdesz 1900 körül, ha magadra maradsz a világban mint ártatlan lányka? Bordélyt nyitsz... of course. Később is vannak persze érdekességek, amik szerintem kicsit túl regényesek, de egy regénybe persze mindez elég jó elmegy. Jönnek-mennek az évtizedek, a különböző szereplők és szeretők, egyik generáció szépen a másikba megy át, és észre sem vesszük, már meg is van a titokzatos örökös. De olyan családfa bukfencek után, hogy a végén csak pislogtam...

Nagyon izgalmas könyv volt, olvasmányos, érdekes. A szereplők mondjuk szerintem kicsit sokan voltak, mindenkinek hátteret írt az író, volt múltjuk, jelenük, jövőjük, konfliktusaik stb., de valahogy kicsit túlzsúfolt volt a szereplőgárda. Nekem kevesebben is elegen lettek volna, nem kellett volna ennyi emberke. Működött, de olyan volt, mint egy mézeskalácsdísszel dekorált tortaszelet. Too much. Poppy mindenesetre nagyon tetszett nekem, nagyon talpraesett volt, bár néhány igen-igen rossz döntést hozott életében, amiket utána évtizedekig bánhatott. Pl. a fickót, aki csúnyán elbánt vele, simán fel kellett volna jelenteni, nem elnézni, ahogy elveszi a mostohatesóját és elsétál a gazdagságba. A mostohatesót meg néha igencsak meg kellett volna ütni, mert Miss Tökéletestől bárkinek viszketett volna a tenyere, akivel két percig beszél. Olyan Miss Tökéletes volt, hogy tönkre is tette mindhárom gyermeke életét, mert "meg akarta őrizni a látszatot". Tipikus pszichoanyu... Poppy ezzel szemben életrevaló és szimpatikus, aki gondoskodik a rábízott emberekről, és ügyesen intézi az üzleti ügyeket. Hogy mindezt illegálisan teszi, ráadásul egy maffiafőnök szeretővel - hát, Istenem. :) A végén persze nagyon sajnáltam, mert a néhány rossz döntését igencsak megszenvedte, és boldogtalanul, magányosan halt meg a villájában, olyan betegen, amit nem kívánok senkinek. De a története... az nagyon tetszett!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.