Jó, ha olvasnak a kollégáid is, mert nagyobb könyvtárból tudsz dolgozni. Most az egyik munkatársnőtől kaptam kölcsön Emily Colintól Az emléktolvaj című lányos regényt. Mondjuk túl sokat nem kaptam a regénytől, ellenben nagyon jól szórakoztam (szeretek anyázni, na).

A sztori több nézőpontkarakterre épül, az ő fejezeteik váltogatják egymást. Vannak retrospektív részek is, meg olyanok, amik átívelnek helyet és időt. Kicsit zavarosnak tűnik, de végül olyan jól szervezetten egymásba olvadnak a fejezetek által leírt történetdarabkák. A sztori röviden annyi, hogy egy fiatal házaspár férfitagja, Aidan hegymászó. Ez persze nem a hosszú élet titka, szépen el is patkol egy hegyen. A felesége, Maddie persze előre tudta, hogy ez lesz, de nem tudta megakadályozni a dolgot. Végül ott marad egyedül a kisfiukkal, mígnem a halott férj legjobb barátja (Mr. Tökéletes, haha...) "meg nem vigasztalja". Annyi csavar van még a történetben, hogy Aidan "szelleme" beköltözik egy másik balesetet szenvedett és emiatt amnéziás fickó, Nick fejébe, aki rögeszmésen elkezdi keresni Maddie-t, mert valahogy általa akar Aidan elbúcsúzni a feleségétől. Igen, ez egy beteges szál. Ja, a szellem persze ráadásul a négy éves kisgyereknek is megjelenik, szóval happység. Végül persze a szellem békésen elvonul a "fénybe" (gondolom), mert lelép, és a víg özvegy békésen hancúrozhat tovább az új fickójával.

A történet tehát nem egy nagy etwas, de mégis szórakoztató a maga módján. A szokott bajom van a könyvvel, nevezetesen hogy hol a csudában van egy jó szerkesztő, aki megmondja a szerencsétlen kezdő írónak, hogy tündérvirágom, írni nem úgy kell, ahogy a 16 évesek chatelnek facebookon, mert a könyvben nem árt egész mondatokat használni, meg karaktereket felépíteni, meg úgy egyáltalán, valahogy összefogni a szálakat, nem csak írni, hogy teljen a papír. Komolyan mondom, néha olyan buta mondatok és olyan esetlen történések voltak, hogy egészen ledöbbentem. Ez persze még a kisebb baj, mert ha a karakterek szerethetők lettek volna, nem lett volna semmi gond. De hát nem voltak azok. A halott férj már életében is egy önző állat volt, aki csak csajozni akart meg hegyet mászni. Kérdés, hogy minek az ilyennek család. Az asszonyka sem volt jobb, semmi tartás, önállóság, kreativitás, csak picsogás meg hiszti meg erkölcstelenség. (Azért a férj temetése napján ágyba bújni annak legjobb barátjával enyhén szólva is túlzott sietségre vall a "most temettem el életem szerelmét" csajtól.) Az új pasi egész normális is lehetett volna, ha létezne tökéletes ember, aminthogy nincs. Cuki, aranyos, segítőkész, nyilván egy isten az ágyban és még áfonyás palacsintát is süt a gyereknek... ööö... titokban lehet, hogy lányokat kínoz a pincéjében, mert ilyen nincs. :) Még a gyerek volt a legnormálisabb, mert elég kevés teret kapott, így az írónő őt nem nagyon tudta elrontani.

Összességében elég szürreális volt a sztori és a kamaszkoromban válogatás nélkül olvasott limonádé könyvekre emlékeztetett a regény. Nem jó értelemben. Ráadásul ahhoz képest, hogy elég szabadosan viselkedő a hősnő, a könyv nyelvezete végig az az álszent, amerikai prüdériával áthatott édeskés izé, amivel soha nem tudtam mit kezdeni. Nem nevezik néven a dolgokat, csak csinálják. Mire jó ez? Templomba járnak, mert az kell, csak hitük nincs. Erkölcsileg kioktatnak másokat, miközben éppen erkölcstelenkednek. Gyereket nevelnek, miközben saját magukért sem vállalnak felelősséget. Mi ez már? Furcsa egy könyv, az biztos.

1. Ha elengeded, visszajön. Ha nagy garral kivonul az életedből, előbb-utóbb visszakopog. Szép ez a körforgás, nem?

2. A 3T MR és a művészet: van benne valami, ami félig Scooter, félig meg valami nagyon szabályos zeneiség. Mindenben ott a rendszer, csak meg kell látni. Tesláról pár szó itt.

3. Poszttraumatikus héttel lecsiszolt aggyal fejből bután kinézős szombat reggel némi azonnali munkával feldobva. Nincs igazság a földön... Rohadjanak meg a "hűdefontosemberek".

Fehérköpeny szindróma level 10: Amikor már attól kiver a frász, hogy időpontot egyeztetsz a recepcióssal. Ááááá, anyúúúú!

Drága jó Hajdú tanár úr most ugyan nem lenne büszke rám. Belekeveredtem a XVII. századi erdélyi történelembe, mint macska a gombolyagba. Végre megjelent Ugron Zsolna Erdélyi nagyasszonyok trilógiájának 2. része: A nádor asszonyai. Avagy folytatódik a bűbájos Báthory Anna története.

Ha nem mondtam volna még, elegem van a sorozatokból. Ez ugyan rendes trilógiának tűnik, tehát van eleje, van közepe, gondolom, rendes vége is lesz, nem az oldalszám miatt írja a jogásznő. A gond csak az, hogy az első kötet óta eltelt egy év, én pedig úgy vágtam bele a másodikba, mintha simán folytatni lehetne ott, ahol az abbamaradt.

Nem.

A szereplők nem kevesebben, hanem többen lettek, a történet is nagyobb időkeretben játszódik, egyszóval néha csak kapkodtam a fejem, hogy ki kicsoda. Az látszik, hogy az írónő eléggé megkutatta a korszakot, a szereplőket, minden félmondat és szokásleírás a helyén van, mégis valahogy egy kicsit személytelen lett a végeredmény. Nagyon sodró lendületű a könyv, egyik fejedelmi-királyi udvarból a másikba ugrunk, országok sorsa dől el egy-egy párbeszéden, a következő fél bekezdés viszont valami teljesen hétköznapi és profán leírásba torkollik, mint a mosdótál és a kancsó leírása. Nehéz követni. A fejezetek továbbra is rövidek, pattogó ütemben történnek az események, viszont időnként változik a narrátor szerepe, és ezt csak mondjuk az adott fejezet harmadik oldalán vesszük észre. Kellemetlen.

A sok-sok történelmi név, leány- és asszonykori nevek, első, második és harmadik házastársak, gyermekek megjegyzése sem egyszerű, ráadásul olyan sok nevelő- és mostohaszülő is van, mint bármely Barátok közt részben, ami nyilván a korszak gyakori halálozásai miatt volt így, de ettől még elég nehézzé teszi a történet követését. A sok szereplő sok sorsának sok kis apró mozaikjából rakja ki az író a könyvet - még ha ez nem is látszik egy egységes történetnek. Báthory Anna személye köti össze igen lazán az egyes szálakat, de ő is valahogy sodródik csak a történettel és nem alakítja. Folyton hangoztatja, hogy ő a Bethlen által kisemmizett szegény özvegy (ami így is van), de ahelyett, hogy folyton csak szájalt volna, hogy neki milyen birtokok meg jószágok járnak vissza, esetleg tehetett is volna valamit az ügy érdekében. Ehelyett keresztül-kasul bolyongta Európát és az Oszmán Birodalmat egy kínai vajákosnő társaságában, és közben csak öregedett testben és lélekben. Egészen döbbenetesen leépült szegény főhős az első kötethez képest. Kicsit sajnáltam, de mint főhőst nem tudtam megszeretni sehogy sem. Az ilyesmi zavar, mert a könyv amúgy tetszett, jó, tényleg, csak lehetne még ennél is jobb.

Ha az író nem arra helyezte volna a hangsúlyt, hogy a kutatásai teljes egészében átmenjenek a könyvbe, hanem kicsit többet foglalkozik szegény karaktereivel, elhittem volna a regényt. Ha történelmet akarok olvasni, előveszek egy non-fiction történelem könyvet. Ha történelmi regényt olvasok, azt akarom, hogy az író fantáziával töltse ki a krónikák üres foltjait, és irodalmat alkosson. Itt most ez nem nagyon jött össze, ennek ellenére ez mégis egy nagyon jó kis történet. Jöhet a harmadik rész is.

Addig pedig, azt hiszem, be kell szereznem valami töri könyvet, hogy felzárkózzak a Tündérkert történelméből.

Hm, mit csináljak Máraival? Sose tudom hova tenni. Most is így vagyok vele, az Eszter hagyatéka kapcsán. Már régen el akartam olvasni, mert nagyon tetszett a belőle készült film. Az nagyon hangulatos volt, régi jó hagyományokat idézően kellemes magyar film.

A regény valahogy mégis más. Olyan... Márais. És ez most negatív jelző. Mindig olyan érzésem van ezzel a fickóval kapcsolatban, hogy több benne a lehetőség, mint amennyit ki tud bontani. De mit ér a tehetség, ha nem tudod kifejezni, ami benned van? Már több könyvet olvastam Máraitól, és valahogy mindig úgy tettem le őket, hogy oké, jó az alapötlet, még egy-két érdekes karaktert is feldob, titkokat rak a múltba és lehetőségeket a jövőbe, de valahogy nem tudja kibontani teljes egészében a történeteket és befejezni őket. A végén a felszínesség színezi az összes könyvét. Nem az igazi. Csonka.

Az Eszter hagyatéka is ilyen. Sok jó lehetőség van benne. Húsz év után találkozik egy szerelmes pár. Eszter vénlány, magányosan tengődik egy távoli rokonnal egy régi házban, mindenki kihal mellőlük. Lajos egy pénzéhes gazember, aki annak idején nem őt, hanem a nővérét vette el, most pedig a feleség halála után a gyerekeikkel megint Eszterhez jön. Pénzért, persze. A regény követi a "hármas egységet", szépen belefér minden múltbéli és jövőbeli bánat egy délutánba. A régi árulások, a pénzéhség, a tönkremenés, a hazugságok. Minden. A szereplők tehetetlenek, valahogy csak sodródnak az eseményekkel, egy kellemetlen és kínos végkifejlet felé.

Közben van szó szerelemről, halálról, boldogtalanságról. A minden pszichopata bájjal rendelkező Lajos azért jön, hogy végül elvegye rokonaitól a házat is, az utolsó megmaradt értéket. Mert persze megint adósságai vannak, és képtelen arra, hogy normális mederbe terelje az életét, és gondoskodjon a családjáról. Egy igazi görény, aki mindent bemocskol maga körül, közben pedig úgy tesz, mintha egy könnyed, szellemes, művelt, ártatlan fickó lenne, aki mindig a "körülmények áldozata". Hihetetlenül veszélyes típus. Persze most is sikerrel jár, mert bája megfertőz mindenkit, és mind úgy ugrálnak, ahogy ő fütyül (kivéve a jogászt! mert őt nem lehet megvezetni! igen!). Egy haláltánc az egész regény. És ez nagyon szomorú, mert nincs belőle kiút.

Közben persze Márai minden alkalmat megragad, hogy analizálja a szereplőket, meg persze az egész társadalmat. Legfőképp a nőket persze, mert a férfiírók előszeretettel hiszik, hogy ismerik a nőket, és ez feljogosítja őket arra, hogy általános kijelentéseket tegyenek az egész női nemre vonatkoztatva. Mennyire didaktikus és szánalmas ez! A végén Lajos megmagyarázza Eszternek, hogy a nő a hibás az egész életük boldogtalanságáért, mert annak idején nem szökött meg vele (amely szándékáról a nő nem is tudott!). Merthogy a szerelemben a nőnek kell nagynak és erősnek lenni. Ja, persze az tökéletesen rendben volt, hogy ő meg elvette az állítólagos nagy szerelmének a testvérét, ahelyett, hogy leült volna az "igazival", hogy megbeszéljék, mi van. Hát, gratulálok. A legnyakatekertebb és legostobább motivációs kinyilatkoztatás, amit valaha olvastam.

Amit sok író fickó nem ért: az, hogy okos vagy, nem jogosít fel arra, hogy az agyszüleményeiddel megmagyarázz mindent és mindenkit. Mert nem biztos, hogy mindent tudsz. És nem biztos, hogy érzelmeket meg lehet vagy kell magyarázni. Mi lenne, ha nem okoskodnának folyton, csak hagynák, hogy a cselekmény, a karakterek és az érzelmek magukért beszéljenek? A jó regény "eladja magát", vagyis megérti az olvasó anélkül is, hogy a szájába rágnának mindenféle ostoba eszmefuttatást.

Amúgy jó cucc, már ahhoz képest, hogy... Érdekes látni, ahogy az emberek képesek magukat tönkretenni, ahelyett, hogy kiállnának magukért és megpróbálnák irányítani a sorsukat. A legkisebb ellenállást sem tanúsítják olyan erőkkel szemben, amelyek épp készülnek tönkretenni őket. Hogy hiányozhat ennyire egy regény teljes szereplőgárdájából az elemi életvágy? Ez nekem nagyon furcsa. Elgondolkodtató az egész.

A Húgom anyja mellényúlt. Nagyon. Vagy mondjuk így: megtévesztés áldozata lett szegény. Deborah Harkness A boszorkányok elveszett könyve című misztikus izéjét olvastam most, hát, az összes hajam égnek állt tőle. Ismét felmerült bennem a kérdés, hogy miért írhat könyvet minden tehetségtelen idióta. Ráadásul úgy, hogy nem áll meg egy kötetnél, hanem mindjárt regényfolyamot indít, mert az úgy menő. Rémes.

A könyv akár jó is lehetne, mert az alapötlet nem rossz: egy lány, aki történész, de amúgy ősi boszorkánycsalád sarja, egy angol könyvtárban múlatja az időt, és alkímiával foglalkozik. Nem használja a varázserejét, mert az már a szüleinek sem jött be (megölték őket miatta), saját maga akar boldogulni, emberi módon. Ez eddig tökjó. Mindaddig, amíg nem kér ki egy titokzatos varázskönyvet a raktárból, amiben benne az élet-halál-teremtmények-varázslat-megminden, ami csak bajt hoz rá. Először is más boszorkányok, démonok meg vámpírok kellemetlen figyelmét, akik meg akarják ölni. Ennek oka rejtély, később sem derül ki semmi. Aztán felbukkan a Nagy Ő vámpírfiú, akivel persze rögtön egymásba habarodnak, mert azt ugye így kell. (A vámpír persze Mr. Tökéletes, az embernek hányni van kedve, ahogy leírja az írónő, úgy látszik, valaki nem tud túllépni a 13 éves kori önmagán, és az akkor olvasott szirupos lányregényeken.)

Mondhatnám, hogy nyomoznak, és mindenféle kalandokba keverednek később, majd megfejtik a nagy titkokat, legyőzik ellenségeiket és boldogan élnek, míg meg nem halnak, csak hát sajnos ebből semmi nem történik meg a könyvben. A nyomozás kifullad és nem vezet sehova. Kalandok és cselekmény egyáltalán nincs. Az egész olyan, mint egy unatkozó ötvenes háziasszony naplója, aki leírja, hogy mikor mit főzött vacsira, hova ment, milyen ruha volt rajta a családi ebédnél meg ilyenek. KIT ÉRDEKEL? Az egész könyv tele van tökéletesen érdektelen karakterekkel, mágiának vagy akár csak érdekes emberi szereplőkből fakadó izgalmaknak nyoma sincs. Az egész olyan... közhelyes. Végig csak hétköznapi dolgok történnek és érdektelenül. A legnagyobb izgalmat az jelenti, hogy a főhősök boroznak-e este vagy jógázni mennek. (Nem vicc. Az egész könyvben végig alkoholizálnak. OK, szeretem a bort, de ez túlzás. A jóga is jó, de egy jógázó vámpír??? Holy shit, what the hell was she thinking?!) A végén persze sem az ellenségek nem győzetnek le, sem a történet néhány titkára sem derül fény, mert egyszerűen elfelejtette befejezni a könyvet az írónő. Csak abbahagyta 700 oldal ömlengés után. Persze, ebből lesz a regényfolyam, de ha nem oldalszámra fizetnék a szerzőket, talán jobb könyvek születnének. A két főhős végül eltűnt a múltban. Igen, időutazva. Igen, szegény Einsteint is meggyalázták a könyvben, több más történelmi figurával egyetemben. (Lemondó sóhaj.) Miért kell ezt mindig?

A lényeg: nagyon nagyon óvatosan kell kiválasztani a misztikus-mágikus-nyomozós-teremtményes-szerelmes-véres polcról a megvenni kívánt könyvet, mert nagyon rosszul járhatunk. Én nem, végül is csak egy hetet vett el az életemből a cucc, és nem adtam érte pénzt. :) De ne olvassátok el!

Szótáras feladat volt, az "összefüggés" kifejezéseit tallózva pedig a következőre bukkantam:

összefüggéstelen beszéd 1. sz. változata: vindication!

Jogász poén, tudom, de ez akkor is sokatmondó! A Róma tovább él! :)

Persze a jogászoknak ez is tetszik. Sőt, egy ilyen Murphy-s hétfőn ki sem tudják verni a kis buksijukból...

Szintén a Black Libraryből (owned by Lil' Blondie) kölcsönözve: Susan Hill A fekete ruhás nő című regénye igazi kis gót thriller. Szeretem!

A főhős (végre!) egy jogász, Arthur, akit megbíznak, hogy egy frissen elhunyt ügyfél hátrahagyott iratait és ügyeit intézze el egy távoli és ködös és borzongató kicsi faluban. Ahol a nőci egy kísértetjárta házban lakott, egyik oldalon a tengerrel, a másikon egy mocsárra, úgy, hogy dagály idején a szárazföldre sem lehetett kijutni a házból. Azért ahhoz, hogy ilyen helyre költözz, eléggé utálni kell az embereket, nem? Ennyire még én sem vagyok antiszociális.

Arthur persze mint fiatal, racionálisan gondolkodó ügyvéd teljes bátorsággal belevág az ügybe, elvégre nem lehet semmi extra egy ilyen küldetésben. Amikor a falubeliek próbálják figyelmeztetni, hogy egy s más nincs rendben azzal a furcsa házzal, ahol a volt üf lakott, csak legyint, hogy hülye babonás parasztok. Aztán ott tölt egy kis időt, és már az első este kitöri a frász, amit nem is csodálok, mert nem csak hogy furcsa zörejeket hall, de egy furcsa fekete ruhás női kísértet is borzolja a kedélyeit. Amit jó jogász módján kiadós adag brandykkel igyekszik ellensúlyozni, több-kevesebb sikerrel.

Az örökhagyó papírjait lapozgatva aztán persze kiderül egy csúnya sztori, egy lányról, akinek a törvénytelen gyerekét oda kellett adnia a nővérének, de aztán a gyerek egy szörnyű baleset során meghalt, és ettől az anya eléggé bekattant, mígnem meg nem őrült és halt. Azóta pedig kísérti a falut, és mindig, amikor megjelenik valakinek, utána egy gyermek erőszakos körülmények között meghal. Hm, nem csoda, hogy depressziós az egész falu, kollektíve őrült bele a nép a több évtizede tartó borzalmakba.

Igazi jó kis gót regény ez, hosszas expozíciókkal és lassan hömpölygő leírásokkal, ahol három oldalon keresztül jut el hősünk az öt méterre lévő másik szobáig, ahonnan furcsa hangok jönnek. Valahol persze borzalmas az alapsztori, mégis az egész regény valahogy nem tudja elérni azt a mélységet, hogy igazán tragikusnak éreztem volna. Inkább csak borzongató. Lehet, hogy van szellem, lehet, hogy nincs. Lehet, hogy azért halnak meg a gyerekek, mert látták, lehet, hogy természetes okok miatt. Lehet, hogy őrült a főhős is a végére, de lehet, hogy nem. Tetszett. Egy jogász főhőssel is lehet cool regényt csinálni. Azért tegyük hozzá, a film ezerszer jobb a könyvnél, ami ritkaság!

Hugi adott egy könyvet, szigorúan csak szórakozásra, de jaj, mi ez? Jennifer Lee Carrell A Macbeth-rejtély című regénye mintha nem tudná eldönteni, hogy mi is akar lenni. Van ez így néha, de akkor nem kéne kiadni...

A főhős egy irodalomtörténésznek álcázott színházi rendező, ami már eleve furcsa hősválasztás, ugye, de a szegény csaj ráadásul el sem tudja dönteni, hogy akkor most ő rendező vagy okoskodó tudományos emberke. Egy creepy skót hölgy felkéri, hogy rendezze meg neki a Macbethet eredeti helyszínen, mert hogy az milyen jó poén lenne. Persze, aztán jönnek a halottak, kísértetek és megmagyarázhatatlan eltűnések. Boszorkányokkal és egyéb furcsaságokkal körítve, mert az kell.

Nem mondom, a könyv olvastatja magát, mert szeretnéd megtudni, ki a gyilkos vagy mi a szösz van, de azért nekem egy kicsit túltengett benne az okkultizmus meg a hülyeség. Nem tetszik, ha egy regényben erőltetetten ostobák a szereplők, akik csakazértse akarják észrevenni, mi folyik körülöttük, mert akkor túl gyorsan vége lenne a misztikus borzongásnak. Aki íróként így oldja meg a feszültség fenntartását, az inkább válasszon más műfajt. Nekem elég hiteltelen volt a sok színész meg irodalmár nyomozó, és ja, még egy expasi is felbukkant, aki persze titkosügynök-zsoldos-magánnyomozó, anyám...

És persze szegény Shakespeare-t megint belebonyolítják valami contheóba, mert nem tud védekezni. Miért ilyen népszerű manapság ez a téma, hogy Cecil titkosügynökei voltak a színészek meg mit csinált Sh. elveszett éveiben és különben is ki volt valójában, ha  nem az, aki. Jaj, miért kell ezt? Miért "gáz", ha valaki "csak az", aki? Nem kell emberáldozatos, keltás, boszorkányos pókhálót fonni a Macbeth köré, anélkül is működik a cucc. Szerintem.

Komolyan mondom, visszamegyek a komoly könyvekhez. A pincében lányt kínzós, emberáldozatos nem jön be... :)

Velem álmodnak a kollégák. Többen is. Ez most nagyon gáz vagy nagyon jó? :)

Brace yourselves - winter due diligence is coming. Again.

Annyi előnye van a dolognak, hogy már most tudom, mit fogok írni az évértékelésbe: "sok nehézséggel szembesültünk idén". :)

"Nothing satisfies me but your soul..."

Csumpi: 1. lezser, laza, "játszós" öltözet, 2. ilyet viselő személy.

Mindenki legyen olyan jó a szakmájában, mint Woody:

Valahogy kiadtak nálunk egy könyvet egy maláj szerzőtől. Nem is értem, hogyan történhetett, biztos tévedés, de mégis így van. Tan Twan Eng. Érdemes megjegyezni, mert Az esti ködök kertje című regény egyszerűen iszonyú jó.

Afféle hagymaregény, amiket imádok, a lapokkal egyre lejjebb ásunk a múltba, és a szereplők életének újabb és újabb rétegei kerülnek felszínre. A főhős egy jogász (már jó!), Jün-ling, aki egy súlyos betegség miatt idő előtt nyugdíjaztatja magát magas bírói állásából és visszavonul egy vidéki birtokra, amit egy japán kertész hagyott rá, Aritomo. Elhatározza, hogy mielőtt betegsége következtében minden emlékét elfelejtené, papírra veti őket, hátha ez segít őket tovább megőrizni. Közben óhatatlanul kénytelen szembesülni néhány dologgal, amikkel korábban nem tudott szembenézni, különösen azután, hogy megérkezik hozzá egy japán történész professzor, Tacudzsi, hogy Aritomo hátrahagyott fametszeteit tanulmányozza.

A regény a visszaemlékezésen belüli visszaemlékezéseket is tartalmaz, bár alapvetően 1951-ig megy csak vissza, amikor Ling először megérkezik Aritomo híres kertjébe, ami közös búr barátjuk teaültetvénye szomszédságában található. Mindenáron megpróbálja rávenni a kertészt, hogy tervezzen neki egy kertet nővére emlékére, de az inkább inasának fogadja, hogy inkább megtanítsa a hagyományos japánkertek művészetére. Ami kezdetben nagyon furcsa és feszélyezett kapcsolat, az később barátsággá, majd szerelemmé válik köztük, de mindez nagyon lassan derül csak ki - ahogy annak idején nagyon lassan is ment végbe.

A visszaemlékezésben persze még visszább mennek az időben, egészen a II. világháborúig (és még tovább), amikor Ling a nővérével együtt egy japán koncentrációs táborba került három évre, és ahonnan egyedüli túlélőként távozott egy amúgy a tábor szervezésével és később totális megsemmisítésével megbízott japán katonának köszönhetően. Az ott történt kínzásokat soha nem tudta kiheverni, és élete végéig a "táborban ragadt" egy része, ahogy később a kertész is rámutat. Igaza van, a nő egyszerűen nem tud megszabadulni a rémes emlékektől, sőt, még keresi is a lehetőséget a visszaemlékezésre (pl. háborús bűnösök ügyeivel foglalkozik).

Aritomo japán, ekként Ling ellensége, és a háborúban játszott szerepe soha nem tisztázódik igazán, sem az, hogy korábban miért is kellett elhagynia a hazáját, amiért Malájföldre költözött mintegy önkéntes száműzetésbe.

A cselekmény borzasztó sokrétű, már csak azért is, mert több évtizedet ölel fel, illetve nagyon sok szereplő emlékszik vissza a vele történtekre. A fejezetek elején nincsenek az olvasót segítő jegyzetek, de mégis mindig ki lehet találni pár utalásból, hogy éppen "mikor vagyunk", és az egyes idősíkok olyan simán csúsznak egymásba, hogy erőlködés nélkül lépünk át az angol gyarmatosítók klubjából a kommunista gerillaharcosokhoz vagy a főhős élete végén az orvosi rendelőbe.

Nagyon sokféle kényelmetlen kérdés feszeget a regény a bevándorlók által felvetett etnikai kérdésektől (Ling malájföldi kínai, ha van ilyen szó), a háborús bűnökig, az emberi kapcsolatok (áruló családtagok, az "apánál apább" jóbarátok, kicsavart szerelmek) sokféleségén át egészen a filozófiáig.

Visszatérő motívum az emlékezés és a felejtés kettőse, amik közül egyik sem létezhet a másik nélkül. És persze az elmúlás. A mono no avare tudata, hogy semmi nem tart örökké. Sem a szépség, sem a fájdalom. Ez a gondolat alapvetően ugyan szomorúnak tűnik, de szerintem mégis van benne valami optimista felhang: a rossz dolgok is elmúlnak!

Fantasztikus könyv, ami megtorpanás és kényelmetlen érzés nélkül vezet át majdnem egy évszázadon és vagy egy tucat élettörténeten úgy, hogy nagyon mélyen elgondolkodtat az életről.

Hála a magyar kiadó szerencsétlenkedésének, idén jelent csak meg egy régen olvasott sorozatom folytatása, a Keserkék Kristin Cashore-tól. Nem fogom visszakeresni a két évvel ezelőtti hivatkozásokat, úgyhogy nézze végig a fantasy címkéket, akinek van hozzá kedve.

A lényeg, hogy itt az ifjú királynő, Keserkék magára találása a téma, vagy 600 oldalon keresztül. Apja, a rossz emlékű Lekk király 35 évig pszichopatáskodott a trónon, ami alatt sikerült annyi rémtettet elkövetnie, ami bármilyen komcsi, fasiszta, anarchista vagy hupikék diktátornak is becsületére válna. A fickó garabonc volt, különös képessége abban rejlett, hogy befolyásolni tudta mások elméjét. Ami elsőre is ijesztő, nemhogy akkor, ha egy egész birodalomra való emberrel cselekszi ezt valaki. Ezt a halála után sem tudja feldolgozni a népe, hiába hogy a lánya, az új uralkodó nem pszicho, nem elmebajos, és különös képességei sincsenek. Csak uralkodó szeretne lenni, méghozzá jó. De mivel udvartartása gyerekként kezeli, sok köztük az áruló és a befolyásolható egyén, elég nehéz dolga van. Főleg, hogy ráadásul még fiatal, naiv és néha még ostoba is, aki nem veszi észre, ha hülyére veszik. Az egy dolog, hogy folyton másoktól várja, hogy megmondják neki, mit kéne tennie, de hogy nem tanul a hibáiból sem, azért az kellemetlen. Senki nem lesz két perc alatt vezető (én ne tudnám?), de azért az elgondolkodtató, hogy a regényben végig és még előtte nyolc évig teljesen fogalmatlan a csaj. A végére persze megjön a jobbik esze, de addig annyi butaságot csinál, hogy rossz nézni.

A sztori elég zárt a korábbi regényekhez képest, szűk térben és időben játszódik, nincs utazgatás három-négy királyságon keresztül, sem rablótámadás vagy egy jó kis emberrablás, tehát a kalandok kissé behatároltabbak. Nagyrészt arra korlátozódnak, hogy a rengeteg szereplő (igen, egy rakás visszatérő szereplő is... meg néhány szimpatikus új, pl. a haláli könyvtáros) apró titkokat tud meg, követ, mond el vagy hallgat el, megvezeti a többieket, követ másokat, utcai támadást szervez vagy királyok megbuktatását, és az egész katyvaszból nem a jövő, hanem a múlt bontakozik ki. Az a múlt, ami rettenetesen csúnya és gonosz és sötét. Annak ellenére, hogy ez egy ifjúsági regény, egyes részek kifejezetten horrorisztikusak, és bármelyik "pincében lányt kínzós" Hugi-könyvben megállnák a helyüket, komolyan mondom. A király, aki az embereit gyerekek és kisállatok kínzására kényszeríti meg hasonlók? Csontokkal teli barlang az uralkodásából maradt "ereklyékkel"? Megzavarodott elméjű udvaroncok, akik nem bírnak felejteni, inkább öngyilkosok lesznek? Beteg.

Főleg, hogy egyébként az ifjúsági regény nagyon is "ifjúsági". Sőt, gyermeteg. A szereplők szegények olyan laposak, mint az Alföld, sem egyedi vonásaik, sem érzelmeik nincsenek. Nem igaziak. Az egyik közteföldi nagyurat az égvilágon semmilyen jellemvonás nem különbözteti meg a másiktól. Vissza kellett lapoznom, hogy tudjam, melyik a trónörökös és melyik a homokos katona. Ja, merthogy olyan is van. Minek kell ez?

A világ, amit az írónő kitalált, csodálatos. A szereplőkben és a cselekményben is lenne potenciál, csak valahogy a megvalósítás nem az igazi. A regény szórakoztató és abszolút kikapcsol (leszámítva a kínzós részeket), de azért többet vártam. Nem szabadna kihagyni a szereplők egyedi vonásait, érzelmeit egy könyvből. Az tenné élővé. Itt ez hiányzott.

Ui.: utálom a sorozatokat. Miért nem lehet kerek történeteket írni? Anna Karenina meghalt és senki nem akart a gyerekeiről folytatást írni. És ez így van jól.

1. Szóval a napszava a tegnap szava, ez pedig a "dogmatikai pics(ogás)". Jelentése: elvont nyüszögés, túlburjánzó definiálási kényszer, elméletieskedő agymenés. Jellemző előfordulási helye: idegesítő jogászok beadványai.

2. A túlhajtott jogesetmegoldás (NB: a fél nyolcas jogeset az már nem az...) okozta masszív migrént némi vadászitallal próbálom kúrálni, eddig kevés sikerrel.

3. A blogmotor kommentmotorja akkor hal meg, amikor a félévente egyszer esedékes kommentválaszomat írom. No comment, literally.

Egy Roberto Bolaño nevű latin-amerikai írótól találtam most könyvet, ami azért érdekes, mert alig olvastam még abból a régióból valakitől. Furcsa, pedig lehetnek ott is jó írók, csak valahogy talán eddig nem találtak meg. Majd jobban figyelek rájuk, mert érdemes. Szóval a "Vad nyomozók" című regényt mintegy véletlenül fedeztem fel, de nem bántam meg, bármennyire is nehéz olvasmány.

Három nagy részből áll, az első és a harmadik egy Madero nevű fiatal költő naplója, a középső, leghosszabb rész pedig változatos visszaemlékezések halmaza a világ legkülönbözőbb pontjain élő, mindenféle "kasztba" és rendbe tartozó emberektől, húsz évnyi időt felölelően. A központi téma az ún. zsigeri realizmus, egy mexikói költői mozgalom, ami kb. 15 emberből áll, mégis úgy beszélnek róla mindvégig, mint egy nagy hatású és különlegesen fontos irodalmi mérföldkőről, ami valahol szürreális. A zsigeri realisták "programja" nem igazán derül ki, tehát hogy kiből és hogyan lesz zsigeri realista, mert akik a körhöz tartoznak, leginkább csak a két szellemi vezető, Ulises Lima és Arturo Belano költő haverjai, szerelmei közül kerülnek ki. Valami modernet és valami mást akarnak, mint a hivatalos irodalmi kánon elfogadott alakjai, de hogy pontosan mi is lenne az, azt nem tudják definiálni. Talán nem is meglepő, hiszen a mozgalom létrejöttekor egyik tag sem több húsz évesnél, de ez a meghatározás nélküliségükben van valami bájos esetlenség, nekem tetszett.

A regény első része a mozgalom tagjait és magát a mozgalmat mutatja be, ki hogyan él, hogyan töltik a napjaikat a költők. Igazi bölcsészregény ez, egyetemet otthagyó diákokról, éjszakai életről, vég nélküli kocsmázásokról, füvezésről, szerelmekről, nehéz sorsokról, munkanélküliségről, harcról az életért. Nagyon hippi, nagyon bohó, de nagyon szerethető is egyúttal. Megismerünk egy csomó visszatérő karaktert, akiket meg kell jegyezni, mert később őket fogjuk "nyomozni" a regényben. Az első rész ott ér véget, ahol a két vezéralak Maderóval és egy prostival elhagyják a fővárost, részben, mert menekülnek a nő pszichopata stricije elől, részben pedig azért, mert a Lima-Belano páros meg akar találni egy Cesaréa Tinajero nevű költőnőt, akiről úgy tudják, hogy az ország északi részében alapított egy szintén zsigeri realista mozgalmat. (Erről utóbb kiderül, hogy a költőnőnek egyetlen befejezett verse van, az is három vonalból álló képvers, ami azért még a dadaistáknak is becsületére vált volna, nemhogy egy zsigeri realistának.)

A második rész vagy 400 oldalnyi őrült vágtázás a világban, húsz éven keresztül, miközben a legkülönbözőbb alakok tűnnek fel, és kommentálják a saját életüket, amelyben valahol a háttérben néha megjelenik Lima vagy Belano, esetleg mindketten együtt. Van, akinél hangsúlyosan, van, akinél csak névtelenül elsuhannak, és olyan is van, ahol nem jelennek meg egyáltalán, csak a korszellemet festi az író a sok-sok ember szemén és agyán keresztül. Mindenki E/1-ben beszél, és a sok kavargásban igencsak figyelni kell, hogy ne veszítsük el a fonalat, mert minden apró részlet számít, amit mellékesen odadob egy izraeli festő, vagy egy barcelonai pultos. Lassan kibontakozik, hogy a két nagy zsigeri realista mozgalmat indított, de aztán eltűntek a Sonora-sivatagban, mert keresték a költőnőt. Később elváltak útjaik, a világban bolyongtak, néha szerelmesek voltak, néha házasok, de sosem túl boldogok, ha mégis, akkor sem tartósan. A viszonylagos szegénység és az írás végigkíséri az életüket, amiről aztán nem tudjuk meg, hogy hogyan is ért véget. Az egész történet valahogy nagyon szomorú, mert kicsit kilátástalannak tűnik, hogy a fiatalság-szerelem-költészet szentháromságából az élet előrehaladtával egyre több minden elkopik.

Végül a harmadik részben derül csak ki, hogy a Sonora-sivatagban bolyongva a kis csapat végül megtalálta a költőnőt, aki nem is volt költőnő, hanem egy tanítónő, aki egyetlen, kb. húsz példányban kiadott avantgárd napilap szerkesztőjeként követte el egyetlen versét, bár van rá utalás, hogy később is írt, de ezek soha nem jelentek meg. Az élete a matador szerelme halálát követően csak a sivatagi poros kisvárosok közötti vándorlás lett, és végül ő is szegény és boldogtalan lett, mint az összes zsigeri realista. A regény végén még thrillerbe illő elemek is vannak, de szerencsére egyetlen főhős sem patkol el. Ettől még lehangoló, ahogy a költők elválnak egymástól a végén és mindenki megy a maga útján tovább, nem tudni, mi felé.

Nehéz regény, de olyan sokrétű, hogy mindenképpen érdemes elolvasni, mert egy csomót lehet belőle tanulni, életről, irodalomról, emberekről. Néha persze WTF érzésem volt, mert vannak durva és erőszakos és nagyon depressziós részek is, de van benne humor, életszeretet és valami kellemes önirónia, hogy nem kell az életet olyan marha komolyan venni, merjünk belelopni kedves bolondságokat, mert megéri.

Két jogász beszélget:

- A hétfő mondjon le!

- Igen! Vagy... legalább rezsicsökkentsék!

1. Aki nem ment el wellnessezni, az otthon döglik és/vagy vendégeket hív. Mint a szomszéd, ahol ÖTYE-buli van a hétvégén. 40+-os némberek úgy viháncolnak fél éjjel, mint a pizsamabulis tinilányok. Csakhogy ami cuki 12 évesen, az 40 fölött erősen ciki. Az meg kellemetlen externália, hogy emiatt nem tudok aludni, és most zombiként próbálok közelíteni a vadökológia felé. Miért nem mennek egy bárba vagy valami? Az pont erre való. Pfff.

2. Ezt a filmet mindenki nézze meg, eszméletlen! Egyszerűen mindenki pszichopata benne, ami nagy szó. A házasok meg inkább váljanak el időben, nem kell erőltetni, ha nem megy... :) Ja, az ügyvéd óriási!

3. As for the matter:

Azért a szakirodalom mellett csak sikerül olvasni is, ezúttal történelmi ponyvát. Magyar történelmi ponyvát, ami ritkaságszámba megy. Benkő Lászlótól találtam egy trilógiát (mi mást), a kalandozások korából, a címe Viharlovasok. Az első kötetet egy hét alatt kivégeztem, minden mellett, ami azért sokat elmond. Már régóta keresem az ilyen könyveket, amik magyar történelmi háttérrel szórakoztatnak, hálisten azért egyre több akad ebből is. (Mert milyen ciki, hogy jobban tudom a Tudor-korabeli udvaroncok nevét, mint a magyar vármegyékét...) Szóval most egy ilyet találtam, és nem csalódtam benne.

Az író elég jól megkutatta a témát, mielőtt belevágott volna a dologba, az ilyet mindig nagyra értékelem, mert másképp az ilyen regényt nem lehet hitelesen megírni. A régies szavak, mesterségnevek, használati tárgyak, szokások, ünnepek stb. ismerete elengedhetetlen, és ezt a regény nagyon jól hozza. Szeretem, ahogy észrevétlenül jön át a kulturális tartalom a regényes cselekményből. Alapvetően ez egy kalandregény, amely egyszerre vázol nagyívű, társadalmi szintű történéseket (áskálódó királyok, hercegek, kémek, gyilkosságok stb.) és emberi sorsokat (Kartal és családja története). Jól összefonódnak a szálak, nem kell unalmas királyi tanácsokban üldögélnie az olvasónak negyven oldalon keresztül, mert pörögnek az események veszettül, csak győztem kapkodni a fejem. A cselekmény színes, a "hogyan varázsoljunk egy nyírfaligetben?" témájától a csatákig terjedően elég sok mindenről szó van, nem is lehet egy-két mondattal összefoglalni, hogy miről szól a könyv. El kell olvasni, mert jó.

Azért azt meg kell hagyni, hogy nincsenek tengermély karakterek, ez nem egy lélektani könyv, nem tudod meg, hogy milyen színű a főhős haja vagy milyen a kapcsolata az apjával, mit érez, amikor megöl egy embert vagy megszületik a fia. Ezek a dolgok egy kicsit hiányoznak, jobban is ki lehetett volna bontani szerintem a lelki dolgokat, ennek ellenére nagyon magával ragadó a történet. Kellemes szórakozás és közben tanulsz is. Így kell csinálni. Több ilyen kéne.

Ilyen egy igazi, gennyes, aljadék hétfő. Még csoki sem jutott. Nincs igazság a földön.

Csillagbámulós, világon elgondolkodós zene, teljesen belebolondultam:

A fodrásznál mindig új nézőpontokat lehet megismerni, és elégedetten hátradőlni, hogy hurrá, nem is olyan rossz az életem. Ma ugyan nem volt picsogós félrokon, ellenben volt ez.

A cukorkaárus válik, az erről szóló beszélgetés közben hangzik el az alábbi:

Cukorkaárus: Te látó vagy?

Debil szőke: Nem, orvos vagyok. Csak hiszek agyprogramozásban.

Sem előzmény, sem következmény, sem szövegösszefüggés, semmi, csak ez a két csodás megnyilvánulás. Ez milyen beszélgetés már? Persze hülye, aki csodálkozik, előzőleg szegény debil celebmagazint olvasott, és meg kellett neki magyarázni (arcrángás nélkül), hogy mi az a meleg prosti, mert ő ilyenről még soha nem hallott. Eddig valószínűleg egy búra alatti, világtól elzárt klinikán orvoskodott. Esetleg az űrben. Vagy a föld alatt. Édes Istenem...

Zörrenő levelek. Sárgászöld illatok.

Száraz roppanás. Vadszőlő vére csurog.

Pókhálócsillagok közt lebeg a szél:

Ki ő? Ki vagyok én?

Ragyogó égazúrba merengve néz.

Messzeségtől választ remél.

Borzolt, bolond érzés csapong.

Vergődés. Hideg napok.

Hallgat a holt avar.

Botló léptek alatt.

Például a "nyájas olvasóimon", akik rendületlenül idejönnek, pedig most szünetel a könyv közszolgáltatás. Hiába, aki kitartó, az kitartó. Drágák vagytok.

De rajtam sem lehet segíteni. Ma megint megöltem magam a megfelelési kényszerrel. Ha nem másoknak, akkor nekem vannak olyan irreális elvárásaim, amiktől a falat kaparom. Pedig nem kéne mindenre rágörcsölni. Ha nem lesz kész, nem érem el, nem lesz 110 %, akkor mi van? Melyik felhő fog leesni tőle az égről? Egyik sem. Abba kéne hagynom az önkínzást.

Amikor leérsz, onnan már csak felfelé lehet menni. Megfelelő mennyiségű magnézium és "védőital" hasznosak a mászáshoz. Meg a kedves emberek. Na, ők nagyon. Már akik tényleg azok és nem csak tettetnek taktikából. Kár, hogy kevesen vannak. További segítséget nyújthat a kakaómérgezésre alkalmas süti a két maratoni tárgyalás között, meg a nap jogi momentje, amikor is az ellenfél által beidéztetett koronatanú a bíróság első kérdésére be bírta nyögni, hogy tulajdonképpen elfogultnak érzi magát az ügyben (s ezért persze nem kihallgatható). Hatalmas! Mindenben lehet találni valami jót!

1. Ma nem szeretem az ügyvédeket. Nagyon nem.

2. Egyes kollégák is nagyon súlyosak tudnak lenni. (Nyolc telefon ugyanabban a tetves ügyben???) De "jól megvagyunk", tudjátok. ;)

3. A nap bókja: "Gondolatébresztő a rucid." Juj.

4. After yoga glow. Sunshine, sunshine...

Aki esetleg hiányolná a blog főprofiljába tartozó bejegyzéseket (emlékeztetőül: könyvek!), az ne csodálkozzon, hanem legyen türelmes. Jelenleg a niche-használattal, vadsűrűséggel, texasi kapukkal és hasonlókkal rongálom az agyam, ha most nem tanulok meg vadgazdálkodni, akkor soha. Teljesen zöldnadrágos lettem! Odáig nem süllyedek, hogy a szakirodalomról írjak könyvkritikát (pedig néhányan megérdemelnék...), szóval have a little patience! :)