Azért az antikvár könyvek esetén néha mellényúl az ember. Vagy az ember anyja. Kaptam anyámtól egy Csehov életrajzot, Alexandr Roszkin tollából. Azt hiszem, ez a legrosszabb életrajz, amit valaha olvastam. És azért párat már olvastam. Valószínűleg valami "cocialista" szerző műve, mert az egészen érződött az "ideológiai megkomponáltság".

Szegény Csehovot teljesen meggyalázza a könyv, aminek már a műfaja is meghatározhatatlan. Valahol a regény és a dokumentumkönyv (van ilyen?) között mozog, szerencsétlenül lavírozva a kettő között. Olyan esetlen a szöveg, hogy az bármelyik kisiskolásnak a "becsületére válna". A fél könyv az író gyerekkorát eleveníti fel, de olyan részletességgel, mintha bárkit érdekelne, hogy hívták a szülővárosában a szomszéd boltos segédjét. Nem, nem érdekel senkit. Vagy hogy milyen iskolába járt az író. Nem, ez sem igazán érdekes. Nem attól lesz valakiből nagy író, hogy görög szerzetesek vagy laikus iskolamesterek pálcázzák-e meg vagy gyötrik-e latin igék ragozásával. A regény szerzője szerint viszont ez roppant lényeges lehetett Csehov későbbi munkássága szempontjából. Aha. Mert magától biztos nem lett volna az, ami. (Dehogynem.)

A kiterjedt család teljes ismertetése után végre Csehovra terelődik a szó, akire viszont ezután olyannyira ráfókuszál a szerző, hogy szinte senki másnak nem jut hely a könyvben. Ez meg a ló másik oldala, ugye, hiszen "senki nem különálló sziget", úgyhogy azt sugallni, hogy Csehov egész életében egyedül kódorgott jobbra-balra az orosz pusztán, azért finoman szólva is csúsztatás. Először élclapoknak dolgozik, közben orvosi egyetemre jár, és végül a "tisztességes foglalkozás" mellett sikerül íróvá válnia, mintegy "mellékesen" kiszedve a jó kis történeteket és novellaötleteket a páciensekből. Valójában mindenhol és mindent megfigyel, elemez, elraktároz a fejében, lejegyzetel és később a játszi könnyedséggel írt novelláiban felhasznál. Közben meg orvoskodik tovább. Van ebben valami érdekes kettősség: a hideg, pontos természettudomány és a költőiség egymás mellettisége valami furcsa feszültséget okozhatott az életében. Érdekes.

Későbbi életét megkeseríti a tüdőbaj, ami szépen lassan elsorvasztja a munkabírását, életerejét. Itt megintcsak furcsa volt, hogy a szerző úgy állítja be, mintha Csehov 10-20 évet egyedül töltött volna egy üres szobában, és közben csak írt, dohányzott és vért köhögött volna, anélkül, hogy bárki ránézett volna. Ez persze nem így volt, de lehet, hogy a cél valami "magányos-orosz-hős-író" mítosz megteremtése volt, ki tudja... mindenesetre nem túl szimpatikus ennyi mellébeszélést és hazugságot egymásra halmozni.

Az egész könyvön végigvonul ráadásul a szocialista ideológia, ami finom utalásokban, de minduntalan tetten érhető. Csehov a "nép fia", "a zsarnok önkény ellensége", a "forradalom előszele már érződött a levegőben", és így tovább, mindenféle maszlaggal. Amikor még magát Lenint is idézték, eldobtam a könyvet, hogy na, ezt már ne. Közben meg szegény Csehov élete teljesen kimaradt. Igazán nagyon kár. Azt hiszem, kell keresnem egy rendes Csehov életrajzot, hogy helyreálljon a lelki egyensúlyom. Ez a könyv igazán, rettenetesen rémes volt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.