Gulácsy Irén Jezabel című regényével igencsak megszenvedtem. Anyám találta valahol, de nem is akarom tudni, hol teremnek az ilyen izék, mert ez valami nagyon durva volt.

A szín a Nagy Lajos halála utáni Magyarország, ahol egy régenskirályné, Erzsébet és egy fiúsított lánykirály, Mária uralkodnak. Vagy inkább csak állnak az udvar és az országlás kellős közepén, mert amit művelnek, azt tudatos uralkodásnak nehezen lehetne nevezni. Azt sem mondom, hogy a királyné szeretője, Garay nádor lenne az igazi kormányos, mert ő sem mindig van képben. A helyzet tehát nem egyszerű.

Igazi váza nincs a regénynek, mert csak 700 oldalnyi tömény intrika, olyan szerteágazó szereplőkkel, mellékszálakkal meg miegyébbel, hogy az ember csak néz, mint a luki nyúl, hogy ezt most komolyan gondolta-e az írónő, de bizony igen.

A főurak egy csoportjának nem tetszik a nőuralom (ami a reneszánsz idején finoman szólva sem volt elfogadott), ezek nekiállnak intrikálni. A maradék persze hű akar maradni a halott Lajos hagyatékához, és folytatná a vérvonalat, de aztán meggondolják magukat, aztán mégsem és mégis és így tovább. Van itt trónról letétel, menekülés, üldözés, trónkövetelő rokon uralkodó, akit megkoronáznak, majd mégis eltesznek az útból, aztán láb alól is (itt Dumas-szerű fordulatokkal...), de hát ilyen a középkori politika. :) Mondjuk a csávó a nápolyi vonal tagja ("Nápolyba vitézek! bosszúra, bosszúra!"), szóval azért annyira nem lephette meg a dolog. (Gonosz vagyok.)

A gond ezzel a sok-sok cselekménnyel és mellékszállal csak az, hogy közben nincsenek főszereplők, olyan igaziak, akikkel azonosulni lehetne vagy gyűlölni őket vagy szeretni vagy valami, mert szegénykék minduntalan háttérbe szorulnak hullafölösleges mellékalakok miatt. Az már csak hab a tortán, hogy szegény szerző egy kicsit sem tudja megkedveltetni egyik hősét sem, még azokat sem, akiket nagyon szeretne. A görcsös igyekezet lejön, csak a célt nem éri el.

A másik rettentő idegesítő dolog az, hogy az írónő elhatározta, hogy ő márpedig régies(nek gondolt) nyelven fogja írni a könyvet. Csakhogy az erőltetett archaizálás helyett sikerült egy ál-archaikus nyelvet összeraknia, amelyben az a "régies" íz, hogy olyan szavakat dobál egymás után, amelyeknek az adott szövegkörnyezetben semmi értelmük nincs, mert a kifejezéseinek soha (sem most, sem régen, sem semmikor) nem volt olyan értelme, ami illene abba a mondatba. És ez az írónő szerint működik. Nem, nem működik, maximum az olvasót riasztja el. Azt hiszem, szakmai ártalom, hogy volt dolgom középkori szövegekkel, de az igazi és az álközépkori szöveg között az a különbség, hogy az előbbinek van értelme. Szóval a kevesebb több lett volna: ha simán csak ír egy regényt, akár csak kicsit archaikus nyelvet használva, jobban járt volna, mint így a nagy "autenticitást" hajszolva. Ami visszaütött.

Alig vártam tehát, hogy vége legyen a történetnek, pedig maga a sztori érdekes volt (igen, ezt nem az írónő követte el), szóval ha valamire jó volt a könyv, arra igen, hogy utána akarjak olvasni a kornak, mert volt itt egy-két érdekesség, ami a töri könyvből valahogy kimaradt. (Bár Máriát éppen még említették is, mint lovas balesetben elhunyt szerencsétlen sorsú királyt. Na, ott sem sok vizet zavart szegényke. Nagyon így járt.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.