"Arany a Toldit Ilosvai süket szövegére vakerolta össze" - mondá atyám anno. És valóban. Nagy unatkozásban, hogy mit is kéne olvasni, néha leveszek valamit a polcról, mert a jó könyveket többször is el lehet olvasni, nem úgy, mint a könnyű szemeteket, amiket már akkor elfelejtesz, amikor becsukod az utolsó oldal után.

Szóval én most Toldit olvastam. Olyannyira, hogy gyors egymásutánban az összes részt, mondhatni, daráltam. Mert jólesett az egyszerű, lendületes szöveg olvasása, jó a sztori is, voltak itt lovagok, királyok, árulók, vitézek, bajvívás, háború, ármány, szerelem, még adománylevelekről és fiúsításról is szó volt, úgyhogy felrémlettek a Béli-előadások is, meg persze Pécsről is történt megemlékezés az apródok kapcsán. Egyszóval jól elvoltam, néha vicces volt. Néha szomorú. Néha Arany kilépett a meséből, és kötetlenül beszélt az olvasóhoz - isteni! Néha meg olyan szappanoperai fordulatok jöttek, főleg a Toldi szerelmében, hogy a fejem vertem a falba, mert kb. Lucecita Maria és Rodrigo Armando se lehetett volna annyira szerencsétlen, mint Piroska és Toldi. Szóval életszerű hülyék voltak, ahogy a többiek is, kicsinyesek, bátrak, jószívűek vagy árulók és így tovább.

És az jutott eszembe, hogy ebből vajon miért nem akartak soha filmet csinálni? Van ez is olyan regényes, mint bármely Tudor-dráma vagy napóleoni háborúkban játszódó családregény húsz BBC-epizódban elbeszélve. Ha valaki lusta elmenni a történelem és az irodalom felé, ez utóbbiakat kell hozzá közelebb vinni.

Kicsi, savanyú, de a miénk. Lehet, hogy spórol a város, de lehet, hogy csak simán balfaszkodás van. Megint. A lényeg, hogy ez az aug. 20. nem olyan volt, amilyen lenni szokott, és kivételesen az "így szoktuk" most jobb lett volna. Se borsor, se tűzijáték, se semmi, csak nép, amely szeretett volna szórakozni, de aztán ha nem volt vevő a blues-os kislányra furcsa fickók kíséretében, vagy éppen nem akart a km-es sorba beállni a kürtőskalácsos néninél (mert mondjuk lángost evett volna az istenadta, ami, ugye, nem volt...), akkor bizony még akár rosszul is alakulhatott volna az estéje. Hangulat mondjuk volt, meg sok nép, ennyi babakocsit például már nagyon régen láttam egy helyen, és minduntalan föl akart rúgni valami agresszív kis törpe, aki úgy gondolta, hogy otthon a felnőttek elugranak előle, biztos mindenütt másutt is. Hát, csalódtak. És azt is megfigyelhettük, hogy a yorkshire terrier a leggyakoribb belvárosi kutyus. Szerintem is aranyos, de ha ilyen divatkutya, akkor már nem is tetszik annyira. Csakazértse. :) Nem volt ez rossz (fő a jó társaság, ugye), de azért még lehetett volna tenni az ügy érdekében. Akkor már többet értem a királyi tévé reggeli műsorával, amit főzés közben hallgattam, pedig ott még Korinek bácsi is nyilatkozott valamit az új kenyér fölött. De legalább voltak történészek is, és beszéltek István apánkról érdekeseket, az jó volt. Ja, meg lehetett nézni ünnepi közvetítést, viktoriánus (és itt most nem Viktória királynő korára gondolok...) kommentárral, ahol is pl. az volt a legégetőbb bűne a szocialista rendszernek, hogy holmi új kenyér ünneppel merte bemocskolni Szent István király meg Nagyboldogasszony ünnepét. Pfff, hát ja. Mondjuk a kenyér valószínűleg fontosabb, mint bármilyen szent bármilyen ünnepe, de ezt már csak én, paraszt mondom. (Bezzeg eleink! Inkább templomba jártak jámboran, meg István-énekeket énekeltek, de az életük és gondjaik nem voltak fontosak nekik. Biztos.) Egyébként ez a kedvenc magyar ünnepem, mert talán ez az egyetlen, aminek pozitív tartalma van, de úgy látszik, kezdik elrontani ezt is. :(

Rovatot szentelünk a kék-pink kommunikáció rejtelmeinek, avagy annak, hogy miért hisszük, hogy amit mondunk, azt a másik nem is biztosan úgy fogja érteni, ahogy mi gondoljuk, és aztán miért kell olykor csalódnunk? :)

Első versenyzőnk a híres "mi bajod?" kérdésre adott TIPIKUS  női válasz a "semmi".

Ettől már több hímneműt láttam idegbajt kapni, nyilván nem ok nélkül, hiszen lássuk be, valóban elég idegesítő, amikor egy hölgyemény, aki láthatóan teljesen kész van/bőg/hisztis/depressziós stb., benyögi, hogy ja, hát neki semmi baja nincs. Mindfuck.

A "semmi" fordítása azonban így is kétféle lehet:

1. 95%-ban akkor hangzik el és azért, hogy aztán a kérdező még nyösztesse egy kicsit a hölgyet, hogy na, lécci, ugyanmár, mondd el, ki bántott, mi van, kit kell megverni. Amire aztán a leányzó előbb-utóbb látványosan megtörik és vonakodva, de három órán keresztül beszél a problémájáról, és persze senkit nem kell megölni miatta, ellenben hallgatni kell, hallgatni, hallgatni, papírzsepit adni, amikor kell, meg hümmögni, hogy juj, ez tényleg szörnyű, és alkalmas időben széles férfivállat odanyújtani sírás céljára.

Kivéve...

2. ... ha az 5%-kal van dolgunk. Mert ez a csoport a további nyösztetésre, kérdezősködésre és lécciléccizésre is azt fogja mondani, hogy "semmi", ami ebben az esetben azt jelenti, hogy: hagyjál békén, én nem fogok itt picsogni neked, majd otthon kisírom magam a kispárnámon, addig is jobb lenne neked is, ha elhúznál anyádba, mielőtt úgy beszólok, hogy magam is megbánom, a problémáimat meg majd én megoldom jól, te maradjál ki belőle, tuskó. Vagy kicsit finomabban, de a lényeg ugyanez. Hagyd békén, majd megoldja. Legfeljebb biztosítsd együttérzésedről meg hogy szereted. And then: MOVE ON! :D

Én: És szeretnék még abból a zöld szalagból is két métert.

Eladó (lesajnáló pillantással): Az NEM SZALAG, hanem ferdepánt.

Ja, bocs. Szalagnak látszott. Imádom a magyar kereskedőket, ha még nem mondtam volna.

(A ferdepánt egyébként olyan szélesebb szalag, amelyet szegélyek elkészítéséhez, anyagok beszegéséhez használnak. Tehát szerintem nem tévedtem sokat... :D Ma is tanultunk valamit, jó éjszakát, gyerekek.)

Mosolykommandó rovatunkban ezúttal küldeném magamnak, meg mindenkinek, aki szereti:

1. Rocksztár macis:

2.Swingelős-táncos:

3. Lány gitárral, ami valahogy nem megy ki a fejemből, pedig most csak depis leszek ettől a számtól, de nem baj. Nem mellesleg, klasszisokkal jobb, mint az eredeti.

Ezt nem hiszem el, bazmeg: már minden szarból sorozatot forgatnak???

Természetesen Ken Follett örökbecsűjéről van szó. Nagy idézőjelekkel természetesen. Máig nem törlődött az az idiótákat is megszégyenítő plot device, amikor Tom megy a téli erdőben (érted: hó, jég, süvítő szél, éjszaka, farkasüvöltés a háttérben stb.), miután a felesége belehalt a szülésbe, akit ott hagyott temetetlenül, rajta az újszülöttel, hadd egyék csak meg a farkasok, szóval, ebben a csodás lelkiállapotban (és hidegben!) találkozik az addig soha nem látott nővel (már nem emlékszem a nevére), akivel egymásra néznek, és bumm... a nő már dobálja is le a ruháit, hogy ott szeressék egymást a havon. OMG. Talán túl sok pornót nézett, ilyen ledér hölgyek ugyanis max. ott vannak. Pfff, egyszer lesz egy katedrálisfikázó rovat. Csak azt hiszem, újra kéne olvasnom, hogy kellő részletességgel tudjam leanyázni. Szóval lehet, hogy mégsem lesz. De az biztos, hogy utálom, mint a fene...

Rokoni tortúra napszava:

gasztroterrorizmus: a háromfogásos, fullos családi ebéd után megkérdezni, nem akarsz-e még egy kis túrósrétest/linzert/kis sósat/dinnyét/barackot enni. Csak úgy, mert az olyan kis könnyű. Kész, bazmeg.

Wod: "Találunk majd valamit, amit felér a semmivel." - fáradt vagyok, nem?

Meg ez. Diddy megmondja. I'm coming home... let the rain wash away all the pain of yesterday! :D

Életérzés: kisimult idegekkel még a hétfő sem annyira szörnyű. Dal: 16 tonna feketeszén. Film: zsarus sorozatok, imádom őket. :) Alig várom a szezon kezdetét, mert már végeztem a Rookie Blue-val (akarok trainee officert! jó lenne néha megkérdezni, mi van), a Southlanddel, a Hawaii Five-O-val (Danny rulez!) és két évad NCIS: LA-vel (Hetty 4ver!). Jöhetnek a folytatások, jöjjön a szeptemberi kezdés! A sorozatos zsarukat azért szeretjük, mert a sorozatbeli zsaruk mindig dögösek, udvariasak, okosak, felkészültek, soha nem félnek, és mindig, MINDIG elkapják a rosszfiúkat. Vagyis: nem olyanok, mint az életben. :D Nézzünk ideálzsarus sorozatokat!

... Magnum után szabadon, jobb pasikkal, humorral és kevesebb Vietnammal:

 Ügynökös, kevesebb vodka-martinivel: 

Még nem annyira profik, de igyekeznek (fő a hozzáállás!):

Arany pöttyös, tehát biztos jó. Hosszú, tehát kitart. Balettos, az meg már a Fekete hattyúnál is bejött. Ezért megvettem Victoria Clayton "Hol késel, hercegem?" (eredetileg: A Girl's Guide to Kissing Frogs, ami szerintem sokkal találóbb) c. regényét.

Hősnőnket Marigoldnak hívják, Londonban balettozik, mindent bele is ad, hogy feltörjön, de az "énmunkávaléremelhogyelismerjenek" módszert aláássa azzal, hogy azért biztos, ami biztos alapon csak lefekszik a társulat vezetőjével, hogy megkapja a legjobb szerepeket. Az meg persze neki is adja őket, bár többször utal rá, hogy azért a csaj tehetséges is, és nem csak azért kapja a szerepeket, mert dug vele. Na, persze. Hősnőnk amúgy frigid és egyéb érzései sincsenek, hacsak a lábfájást nem tekintjük annak, de mivel még törött lábbal is képes táncolni, nyugodtan kijelenthetjük, hogy teljesen hülye. Azért nem totálisan reménytelenül antipatikus, de azért van baja. Egy hősnőnek szerintem szerethetőbbnek kell lennie. De humora van, ha nem is sok. Magához való esze, vagy legalább jó barátja, aki megmondja neki, hogy hülye, kevesebb.

Amikor eltöri a lábát, több hétre abba kell hagynia a munkát, és mivel a koszos kis albérletében még fűtés sincs, elhatározza, hogy hazamegy Északra a szüleihez lábadozni. Itt persze szembesül mindazzal a gonddal, amit a tánc miatt igyekezett maga mögött hagyni: apja folyamatosan csalja az anyját minden szembejövő nővel, közben meg a feleségét egrecíroztatja, hogy hol a vacsora, tipikus tahó paraszt, amúgy meg medikus. Az anyja meg tűri a megaláztatásokat, mert "milyen régen házasok vagyunk és mit szólna a város stb." Amúgy alkoholista és depressziós, mert senki nem áll az oldalán, ellenben mki megveti a háta mögött a férje miatt. Finom. (A végén az apa elhagyja a családot, mert az egyik szeretője erőszakosabb lett, mint várta, az anya meg összejön egy cigány csavargóval, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Áááááá!)

Marigold viszontlátja a család barátait, a helyi földesúri famíliát is. Evelyn egy iszonyatosan sznob nőszemély, igazi hárpia is tud lenni, de van jó oldala is, elég ellentmondásos személyiség, és éppen ezért nagyon élő karakter, nekem tetszett, bár néha legszívesebben felképeltem volna. (Férje, a szenilis öreg már nem sok vizet zavar, nála még az isteni narancstortát sütő szakácsnő is nagyobb szerepet kap.) Két gyermeke van, Rafe, Marigold gyerekkori szerelme, a volt katona, aki valami traumát élt át Észak-Írországban, ezért leszerelt, és játssza a bánatos, poszttraumatikus hőst (igen, időnként pszichopata felvillanásokkal - kerüljük az ilyen alakokat, bármennyire is szőkék és kékszeműek!). A másikuk Isobel, akivel Marigold gyerekként együtt játszott, ami nagyjából abból állt, hogy a gazdag lány hülyeségekre vette rá/kényszerítette őt. Na, ez se százas. Az elkényeztetett fruskának szintén van agybaja, időnként vészes hangulatingadozásokkal borzolja a kedélyeket. Meg persze azzal, hogy hazahoz egy német zsidót, akihez néhány heti ismeretség után hozzá akar menni.

És itt kezdődnek a bonyodalmak. Hirtelen ugyanis mki a házasság ellen van, majd mellette, és aztán meg a visszatérő Marigold örömére/bánatára Rafe is házasodós kedvében lesz, és már két jegyespár van, de végülis egyik sem szerelmes, és ugyan mki tudja, hogy ezeknek nem kéne összeházasodni, de persze senki nem tesz semmit. Marigoldot be akarják darálni az úri dáma szerepbe (felejtsd el a balettot, majd járhatsz nőegyletbe meg jótékonysági egyesületi ülésekre - brrrrrr!), a két testvér egyre pszichopatább megnyilvánulásokat tesz, hol szeretik egymást, hol nem, hol kedvesek a jegyesükhöz, hol teljesen idegen módjára viselkednek és basáskodnak fölöttük, egyszóval káosz az egész. Ja, és Isobel titokzatos (ám persze jóképű és kőgazdag - hogyne, mi más?) vőlegénye és Marigold olyannyira titkosan egymásba szeretnek a véletlen találkozások és beszélgetések során, hogy kb. az utolsó oldalig csak a jól képzett szerelmes regény olvasó tudja, hogy ezek bizony összejönnek, bármennyire nincs köztük szikra, mert hát happy end, az kell. A regény olyan hétszáz oldal, én kb. a 300. oldaltól a hajamat téptem, hogy ennyi szüttyögés a világon nincs, de komolyan. Senki nem vette a fáradságot, hogy helyre tegye a hülyéket, senki nem szólt be, amikor kellett volna, nem mondták el egymásnak, hogy mi van, ellenben rettenetesen erőltetett módon "mindig közbejött valami" - már kiszállt az autóból, hirtelen megjött valaki, csörgött a telefon stb. Ez nem életszerű. Sokszor rá lehet persze fogni, hogy azért nem mondok valamit, mert nem volt megfelelő a pillanat, na, de könyörgöm, azért ha nem akarok hozzámenni valakihez, mert undorító sznob pöcs, azért csak szólok neki, nem? Hihetetlen.

A végén persze világos lesz, hogy nem lesz esküvő az ismert okok miatt, de addig még jönnek buzi koreográfusok, egy őrült leszbi zeneszerzőnő, aki operabalettot ír, bármi is legyen az, amiben a változatosság kedvéért néma a hősnő (tehát ő csak táncol, míg a párja, az operaénekes csak énekel: épületes lehet), rengeteg étvágygerjesztő kajálás (komolyan, nem láttam még regényt, amiben ennyire fontos lett volna, hogy szilvával töltött kacsamellet vacsoráztak a próba után...), vérfagyasztó öngyilkosság, rengeteg száguldozás az állítólag borzalmas utakon (komolyan, annyira erőltetett módon, hogy elképesztő: valahányszor A-ból B-be mentek kocsival, mindig öt oldalon keresztül volt szó arról, hogy a hősnő mennyire fél az éles kanyaroktól meg a szakadékoktól - ennyire senki nem lehet félős), meg mindenféle zavaró mellékszál, kezdve a csavargókkal, meg távoli rokonokkal, ismerősökkel folytatva, akiknek aztán semmi szerepük nem volt a történet alakításában (pl. a hősnő barátnőinek, akikkel kb. kétszer találkozott a könyvben, de valahogy mind akkor találta meg az igazit, jóképű, és külföldi és persze gazdag urak személyében és terhesek is lettek, naná), ja, és a végén még az is kiderült, hogy a két tesó vérfertőző viszonyban van vagy egy évtizede, a lány a bátyjától terhes, és azért akartak összeházasodni másokkal, hogy hátha akkor majd nem akarnak együtt lenni. A végén meg a jóképű, titokzatos Conrad nevű "hős" (ilyen lapos, felszínes, ugyanakkor tudálékos karaktert, hihetetlen!) magyarázza meg Marigoldnak, hogy nincs ezzel semmi probléma, most, hogy együtt maradtak a tesók a kastélyban, majd kedvükre hancúrozhatnak. Könyörgöm, milyen erkölcsök ezek?

A könyv amúgy nagyon olvasmányos, nem lehet letenni, de 300 oldalon bőven el lehetett volna mondani a sztorit, kicsit kevesebb mellébeszéléssel és kanyargással, mert ez így nagyon fárasztó volt. Jó akkor, amikor az ember vidéki pletykálást akar, de azért sok helyen annyira élettől elrugaszkodott volt a történet, ami az egész regény hitelességét aláásta. Ha furcsa dolgokat akarok olvasni, fantasyt veszek elő, de ha egy XX. századi vidéki Angliában játszódó regényt olvasok, akkor ott legyenek korhűek a karakterek, nem? Vagy én vagyok konzervatív. Mindenesetre nagyon mindfuck volt a történet néhány helyen. Egyszerűen nem működött, mert nagyon szenzációhajhász akart lenni. Nem baj, ha vannak fordulatok, de amikor már a tizedik fantasztikus leleplezés van, akkor kezd Blikk-szintűvé válni a dolog, az meg szerintem senkinek nem jó. És mindezért elnyújtani a sztorit, mint a rétestésztát - hát, szerintem nem érte meg. Nem volt ugyan rossz a könyv, de a 10 pontostól is messze van.

... és igen, megint a cári család kivégzése. De! Shakespeare óta (is) tudjuk, hogy nem mindig a történeti hűség és az eredetiség számít, hanem az is, hogy egy ismert történetet hogyan tálalunk eredeti módon.

Carolly Erickson követte el A cárné lánya c. regényt. Az íróról nemhogy nem hallottam még, de még legjobb netes barátaim, Google és Wiki sem ismeri túlzottan, úgyhogy nagyon, nagyon híres és elismert lehet. Ettől persze még lehet jól írni, amint azt be is bizonyította.

Adott a Romanovok utolsó generációja meg Oroszország, amint éppen sodródik az első világháborúba meg a romlásba. Itt éldegél Tánya, a cári család második lánygyermeke, aki a főhősünk. Az ő szemszögéből látjuk a családot (gyenge apa, neurotikus anya, és a frigyükből származó elképzelhetően nem teljesen épelméjű számos gyerek) és a távolabbi rokonokat, ismerősöket. A jó nevelés nagyon fontos, van is itt minden, táncórák, nyelvleckék, és miegymás, meg a háttérben az élet iskolája, mert már a gyermek Tányához is eljut a cselédség meg a család pletykája, hogy melyik rokon milyen botrányosan él, kicsapong vagy szeretőket tart és így tovább, szóval elég dekadens világ ez, kérem.

Itt növöget Tánya, aki aztán tizenévesen egyre nagyobb szerephez jut, elkezdenek gondolkodni a kiházasításán, de végül a politikai helyzet miatt nem megy férjhez a szőke herceghez, Adalbert német kuzinhoz. Milyen kár, pedig biztos szép beltenyésztett gyerekeik lehettek volna. :) Amúgy jelzés értékű, ahogy az író bemutatja a német-angol-orosz résztvevőkkel zajló királyi (családi) találkozót, ahol mindenki mindenkinek a rokona, de azért ezerrel megy a nagyhatalmi áskálódás is a háttérben.

Tánya otthon is benne van a dolgok sűrűjében, ki-kiszökik a városba a palotából, mert hát mi lenne természetesebb, minthogy egy nagyhercegnő kíséret nélkül és szabadon kószál a szegénynegyedben? Még pasizik is, mert az is természetes, ugye, hogy összeszed valami orvostanhallgatót, de akiből aztán gyorsan kiábrándul és csak barátok maradnak a továbbiakban. Annál több köze van egy Gradov nevű katonához, akit már a háború alatt, ápolónőként ismer meg. Van szerelem meg nagy fogadkozások, de persze az egész nagyon nem életszagú.

A család meg egyre inkább széthullik, főleg, ahogy a "politikai helyzet fokozódik". Van itt munkásfelkelés, hisztéria, sztrájk, tömegbe lövetés és egyéb finomságok, nem részletezném. Végül jönnek a bolsevikok és a családot Szibériába száműzik, ahol kb. az éhhalál és a fagyhalál között lehet csak választani. Finom. És mi történik? Tánya megszökik Amerikába Gradovval, a nagy szerelmével, ahol boldogan élnek, míg meg nem halnak. Természetesen. Ja, a családot kivégzik. Klassz.

Egy kicsit furcsa ez a könyv. Olvasmányos, meg regényes, néhány karakter még elég rendesen ki is dolgozott (pl. az idegesítő Olga, a neurotikus cárné, vagy a zsarnoki Minnie nagymama), de valahogy az egész nem akar egységgé összeállni. A valószínűtlen elemek újra és újra visszatérnek, pl. abban, hogy látszólag Tánya az egyetlen értelmes lény a családban, aki átlátja a dolgokat, a többieknek semmi hozzáfűznivalójuk nincs a politikai eseményekhez, vagy amikor "csak úgy" kiszökik a palotából, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a dolog. Vagy ahogy mindenféle viszonyokba keveredik - ezt sem gondolnám tipikus nagyhercegnői életvitelnek (bár amilyen családi pletykák voltak ott, talán mégis...). Az ilyen következetlenségek zavarják a történet élvezetét, de egyszer el lehetett olvasni. Nyaralásra kiváló. Nem fekszi meg a gyomrot.

Rájöttem, hogy nem vagyok annyira fasiszta, csak a szomszédaimat utálom. Amikor a skacok ittak és zajongtak a szomszéd szobában, másnapom ellenére sem volt velük semmi bajom, de most, hogy egy tüdőszanatóriumra való bronchitises, klimaxos némber (... aki "két sörtől rögtön fejreállt") üvölt úgy nyolc méterre tőlem, merthogy nem bírnak emberi hangon beszélgetni, az meglehetősen zavar, úgyhogy most felment a vérnyomásom.

Úgyhogy music a fülbe és hadd szóljon. A némberek meg dögöljenek meg.

Köszönjük, hogy meghívtál, győzködtél, vártál, cipekedtél, szerveztél, szórakoztattál, megszerelted a csapot, hoztál reggelit és elvittél kávézni és nem szóltál be, csak kedves voltál és nem haragudtál, amiért nem ittam meg Veled azt a Jägert, és fürödtél, amikor a Kedves utca amúgy nem és egyáltalán! Egy kis napfényt kellett volna még szerezni, de legközelebb tényleg feláldozzuk Ulpit az esőisteneknek, hogy a strandon ne csak a mazo északnémet turistákat nézhessük, de ezért nem jár pontlevonás, mert az idegeim így is kivasalódtak, úgyhogy szerintem nagyon megérte. Egy nyitott kérdés van még: Jack vagy Johnny? :)

Küldeném a "koncepció" egy számát, ami valahol egy rumbára járt tangópróbálkozás és a pofon között hangzott el (avagy nem kéne annyit inni...), mkinek aki ott volt és szereti. Tibíííííí!!!! :D

Annyira antinő vagyok: hiszti és minden további agymenés nélkül bepakoltam kettő darab (nem hajókoffer méretű) táskába, mindössze fél óra alatt. Az évek és a rutin? :) Most azon gondolkodom, milyen létfontosságú cucc maradt ki a csomagból, de sztem max. holnap derül majd ki a dolog... úgy Dombóvár környékén. De akkor már mindegy lesz.

Ma tehát még készülődés, ünneplés (már nyolc előtt kaptam az ébresztéseket!), meg az utolsó agyatlanságok elsimítása munkaügyben. Mondjuk sztem tuskóság valakit a szabadsága alatt hívogatni (én sem hívogattam senkit, aki távol volt) nem életbevágó üggyel, de mindegy, megoldottam. Majd felnyomom az illetőt a főnökénél, hogy tanítsa rendre. Gonosz vagyok! :)

Nem Chop suey, de most annyira nem vagyok metál kedvemben. Készülődéshez (vigyázz, Vonyarc, jövök!!!):

Szeretem a meséket. Tudom, gyerekes vagyok. De nem tehetek róla, hogy sem a vámpíros, sem a pincében áldozatokat lassan kínzós-feldarabolós könyvek nem jönnek be, pedig azok a trendik. Én a történeteket szeretem. Mint Jessica Day George Éjféli bál c. regényét, ami a Széttáncolt cipellők (valószínűleg csak általam nem ismert, vagy már elfelejtett) meséjének újrája.

A sztori 12 elátkozott hercegnőről szól, akiknek anyja egyezséget kötött az elátkozott, föld alatti birodalmába száműzött Kőbezárt királlyal. Először gyermeket szeretett volna, aztán pedig a háború végét: mindkettőt megkapta a királytól, cserébe éjszakánként táncolnia kellett neki, és amikor belehalt az egyre megerőltetőbbé váló feladatba, lányaira szállt át az átok, hogy folytassák a táncot. A sztori elején már nagyon elegük van a lányoknak, évek óta csinálják, és egyre jobban belefáradnak, de sajnos bűbáj alatt állnak, és senkinek nem tudják elmondani, hogy mi a baj, és miért táncolják szét minden éjjel a cipőiket. Már egyre kellemetlenebb pletykák keringenek róluk, boszorkánysággal vádolják őket, és egyáltalán: az egész királyság a végére akar járni a kínos ügynek.

Ezért elhatározzák, hogy a lányok reménybeli kérőit, idegen hercegeket bíznak meg a feladattal. Azok azonban nem járnak sikerrel és utána furcsa balesetek áldozatai lesznek. Egyre kínosabb a dolog, mígnem Galen, a király egyik kertésze jelentkezik a feladatra. Neki mindenféle bűvös tárgyak állnak rendelkezésre a feladat teljesítéséhez, meg persze Walter, az egyik másik kertész (titokban kiugrott mágus...) jó tanácsai. Ja, és persze mindennél nagyobb hajtóerő, hogy természetesen beleszeret a legidősebb hercegnőbe, Rózsába, hogy minden klappoljon.

Galen persze kijátssza az átkot övező bűbájt, és követi a lányokat a titkos, föld alatti birodalomba, ahol a Kőbezárt király fiaival "báloznak", bár az egész inkább egy gót rémálomhoz hasonlít. Főleg, hogy a király közli velük, hogy nem fogja őket elengedni akkor sem, ha kitelik az anyjuk által vállalt 12 év tánc, hanem feleségül adja őket a 12 fiához, és örökre ott kell maradniuk a föld alatti birodalomban.

Természetesen a hős Galen ezt nem hagyhatja, és ügyes trükkökkel meg némi erőszakkal kiszabadítja a lányokat, megöli a gonosz királyt, meg néhányat a gonosz hercegek közül is, és a végén persze elnyeri a királyságot meg Rózsa kezét. És mindenki boldogan él, míg meg nem hal.

Egyszerű, szép, aranyos, tele jópofa karakterekkel, nem lehet letenni és egyszerűen csak jó. Semmi fölösleges sallang, semmi sötét pincés vérengzés meg hasonlók, csak egy jó sztori, jól elmesélve. Jó, egy kicsit talán sok a 12 leányzó, főleg, hogy mindegyiknek virágneve van, meg persze a király apucinak is feltűnhetett volna előbb is, hogy előbb a felesége, majd a lányai egy gonosz varázsló hatalmába kerültek, de hát, annyi baj legyen.

Van, amikor ösztönösen jó könyvet választok... és vannak nagy mellényúlásaim is. Ez most közéjük tartozik. A soha nem hallott nevű Peter Ho Davies követte el első regényeként a "The Welsh Girl" című háborús sztorit, ami a második világháború vége felé játszódik egy welsh faluban, ahol megállni látszott az idő, meg az emberek intellektusa is, ahogy az gyakran előfordul kis falvakkal. A mintegy 350 oldalas "csoda" kb. kétszázadik oldaláig nem történik semmi, és utána sem sok. Az állítólag háborús szerelmes regény 200. oldala környékén találkozik ui. először a két szerelmes. Na, de nem ám úgy van, mint A Mester és Margaritában, hogy a hős megjelenéséig is jól érezzük magunkat, egy frászt. Semmi nem történik.

Felbukkan egy Rotheram nevű angol titkosszolga, aki néhány éve még német-zsidó fickó volt Németországban, csak hát el kellett menekülnie, azóta meg azt játssza, hogy ő angol, pedig hát még a legutolsó német hadifogoly is kiszúrja, egy köpönyegforgató zsidó. Félreértés ne essék, nem antiszemitizmusból írom, egyszerűen a fickó volt gyomorforgató karakter. Szóval az angoloknak dolgozva hadifoglyokat és háborús bűnösöket buktat le, hallgat ki, és készít elő a későbbi tárgyalásokra, ahol felelniük kell tetteikért. Pihenésképpen a főnöke elküldi Walesbe, hogy tanulmányozza az elfogott Rudolf Hesst, vajh' valóban amnéziás-e az öreg, vagy alkalmas a tárgyalásra. Na, itt el is fogy a szufla ebből a szálból, és a továbbiakban Rotherammel nem történik semmi.

Snitt.

Kis falu, hősnőnk Esther, aki 17 éves, nagyon jól beszél angolul is a welsh mellett, amivel inkább kitaszítja magát a közösségből. Félárva, anyja meghalt, apjával él egy farmon, ellátja a háztartást, és a helyi pubban dolgozik pultosként. Mindenféle fickók járkálnak utána, az egyik egy randin megerőszakolja, de ő persze nem mondja el az apjának, inkább utána hazudozok össze-vissza, hogy a gyereke apja, merthogy terhes is lett a szentem. És kire keni? A másik fickóra, akit kikosarazott, mert szerencsétlent unalmasnak találta (höh, ha választani kell az unalmas és a nem-unalmas megerőszakolós között, akkor inkább az előbbi, köszi!). Emez viszont jól meghal a háborúban, úgyhogy a dicsőséges hadiözvegy képében tetszeleg a leányzó, ami ugye, nem sok jót ígér a jövőre: elvenni senki nem fogja a hős nőjét, ő meg szépen nevelgetheti egyedül az erőszakból fogant kislányát. Nice!

Snitt.

Karsten, az angol hadifogságba esett német fickót is megismerjük. Rendes családból származik, ő is félárva, anyja egyedül nevelte, egy panzióban, ami az övé volt, így a fiú már a hadsereg előtt is tudott mindent a ház körül, beleértve a vasalást is (szőke, kék szemű, tökéletes úriember és még vasalni is tud... ah!), úgyhogy igazi német mintagyerek. Aztán meg jött a háború, és vele a kis felfordult élete, itt is próbál kitűnni, meg legjobb lenni, de persze ez egészen más helyzet. A fogságban próbál nem megőrülni a tétlenségtől, megalázottságtól, és egyáltalán az egész helyzettől. Itt találkozik Estherrel, akivel rövid viszonyba bonyolódik, és felrémlik a "ha máshol, máskor találkoztunk volna...", ami persze itt éppolyan céltalan, mint minden más esetben. Arra mindenesetre jó Karsten karaktere, hogy felülírjuk a sztereotip náci ábrázolásokat, amikben olyannyira bővelkednek a könyvek és filmek.

A könyv maga borzalmasan gagyi. Ha már valaki nem veszi a fáradságot, hogy eredeti témát találjon ki, mindenképpen az ezerszer feldolgozott II. világháborúra fáj a foga, akkor legalább csinálná jól. De nem. A történet szétesik, a három főhősből egy alig van színen és nem is tudjuk meg, mi történik vele, kettő meg annyira széttartó sorsú, hogy nem is értem, hogy jött össze mind egyetlen regény ötletében, mert sehogy nem stimmel a dolog. A nyelvezet szörnyen nehézkes, és nem csak azért, mert minduntalan welsh kifejezéseket akar beleírni, oda is, ahova nem kéne, hanem egyszerűen angolul is nagyon gagyi. Néha alig lehet kihámozni, hogy mi a mondanivaló. A karakterek halványak, talán az egy Karsten kivételével, akiben azért van némi élet, bár benne sem sok. Az egész társadalmi tabló akar lenni a háború végének fáradt és kiábrándult idejéből, de valahogy a teljes regény érdektelenségbe fullad - na persze, lehet, hogy így akarta érzékeltetni a háború végi reménytelenséget az író. Vagy egyszerűen csak nem tud írni. Én ez utóbbira tippelek. Megy az antikváriumba.

Always blue on Sunday:

És ki az, aki meg tud fázni negyven fokban? Na, ki? Takaró és Strepsils és tea... valaki lőjön le!!! :(

'A ceremony does not make a cop. Doing the job makes a cop.' - Same here for lawyers, I assume... :D

Már megint egy majdnem első könyves író. De legalább nem New York Times bestselleres. Edward Charles Daughters of the Doge c. regényéről van szó, amely hm... egy kicsit szórakoztató, egy kicsit unalmas, de időtöltésnek nem rossz. Végülis ezért vettem. Angolul lassan olvasok, így most kitartott két hétig, ami nem rossz arány.

Szín: Anglia, majd át a kontinensen Velencébe, idő 1556. Mivel az angol trónon ez idő tájt az igencsak kellemetlen nőszemély Bloddy Mary terpeszkedik, nem kevésbé arrogáns férjével, Fülöppel, a protestánsokra rossz idők járnak, köztük Richardra is, aki főhősünk, és aki a szerencsétlen sorsú Jane királynő egyik emberéből az egocentrikus Edward Courtenay titkárává avanzsál, és egy doktor kíséretében szépen útra kelnek Velencébe, merthogy Mari előbb jól kinevezte a grófot nagykövetté, majd kiderült, hogy csak ki akarta ebrudalni az országból és külföldön tartani. Merthogy a jó kis Plantagenet-házból származik a szentem, és veszélyes lehet a trónra. Pfff, magára és környezetére amúgy is veszélyes a fickó, és amilyen ostoba, még hagyja is, hogy játsszanak vele a mindenféle politikai kalandorok, de aki hülye, haljon meg, ugye.

Szóval utazgatás következik, Velencében sem nagyon csinálnak semmit, néha meg akarják ölni a grófot (olykor idegenek, olykor a saját emberei, akiket kiidegel), néha a dózsepalotában fogadják, olykor lepacsizik vele a velencei elit, olykor meg kiutasítják. Megy a kavarás tehát, de olyan cél nélkül, hogy kis híján belealudtam ezekbe a részekbe. Hogy lehet történelmi regényt írni történelem nélkül? Nemár.

A grófnál érdekesebb, de csak egy paraszthajszállal Richard velencei ténykedése. Húsz éves a szerencsétlen, naná, hogy egyből összeszed egy kurtizánt, később egy apácába esik bele, majd megtalálja az "igazit", de azt is csak azért, mert a hölgy nem szalasztja el a lehetőséget az ismerkedésre. Oh, könyörgöm...

Szerintem a kurtizán volt a legjobb karakter az egész könyvben, őt Veronicának hívják, és egy létező személyről mintázták. Okos, szellemes, mindig jó tanácsokat ad, és képes bármit megszervezni, nagyon talpraesett. Amellett meg a tenyeréből eszik minden kövér kardinális. :) Minden fickó belehabarodik, de tudja kezelni. A szálakat Richard és a nők közötti konfliktusokban ő mozgatja, mert élettapasztalata és intelligenciája már olyat is láttat vele, amit Richard nem vesz észre.

Pl. ő az, aki elmagyarázza, hogy hogyan kerülhetnek gyönyörű, intelligens és a legjobb családból származó nemes leányok zárdába a család és a szigorú házasodási gyakorlat miatt. Az elit ugyanis csak az eliten belül házasodhat és minden lánnyal óriási hozományt kell adni, ami azt jelenti, hogy családonként kb. egy vagy maximum két lány kiházasítása lehetséges, a többire meg a fátyol vár, mert ugyan a kolostornak is kell pénzt adni a lány eltartására, az korántsem akkora összeg. Ezt a logikát, nem? Súlyos. Richard sem bírja megérteni, bele is habarodik egy gyönyörű apácába, Faustinába, akinek balgán megígéri, hogy kiszabadítja a kolostorból. Ami persze nem olyan egyszerű, de Veronicával végül sikerül. És még csak feleségül sem kell vennie, mert a lány a kolostorban "áttért", márhogy a lányokra. Jeeees.

A harmadik hölgy Yasmeen, egy muszlim leányzó, aki Tintoretto festő műhelyében "menedzser", azaz intézi az ügyfeleket meg a pénzügyeket. (A festőhöz a gróf portréjának ügyében érkezik R., de aztán rajzórákért meg a lányok miatt visszajár.) Ez is milyen már? R. persze jól beleszeret (belé is...), és ő lett a nyertes is, a többi hölgyet "leépítette", mert azért egyszerre három azért egy kicsit sok volt neki. Höhö...

A végén a nagy kavargásból az lett, hogy R. kikötött a muszlim csaj mellett, akit viszont az apja csak úgy ad hozzá, ha végre tanul valami rendes szakmát és beszáll mellé a fűszerüzletbe. Így R. beiratkozik a paduai egyetemre, medicinát tanulni, vesz egy farmot, hogy legyen hol élniük és persze beszáll az após mellé a bizniszbe. A végén meg ír egy szép levelet az ősöknek, haza Angliába, hogy kösz, jól vagyok, igaz ugyan, hogy csak pár hónapra akartam eljönni otthonról, de képzeljétek, megnősülök, elveszem Európa ellenségeinek lányát, vettem egy farmot, orvos leszek, de azért festeni is fogok, remélem, jól vagytok, majd látogassatok meg, amikor már nem Mari lesz a trónon, felnőttem, ég veletek, ölel fiatok, R.

B+! Életszerű, nem? Csóró kisfiú szolgálatba áll, és külföldön utazik egy gróf kíséretében, mert nincs más lehetősége, de aztán hirtelen (tündérkeresztanyától???) jut annyi pénzhez, hogy megnősüljön, házat vegyen, birtokkal, szolgával meg persze beiratkozik medikusnak, mert az is nyilván ingyen van. Jajjjjjanyám! Na, szóval ennyire életszerű az egész könyv, elég idegesítő.

Történelem nélkül ne írj történelmi regényt. Meg ne használj olyan szavakat több száz évvel korábbra datált sztoriban, amit csak jóval később találtak fel, mert hülyének fognak nézni. Ja: és ha valaki Itáliába helyez egy történetet, és néhány olasz szóval színesíti a szöveget, akkor legyen már benne annyi, hogy megkérdez valakit, hogy jól ragozta-e, tényleg úgy hívják-e stb. Kb. tíz olasz kifejezés volt a regényben, ebből nyolc hibásan, amit ha az én olasz tudásommal (ami nem sok) ki lehet szúrni, akkor ott nagy gáz van... Nem volt rossz ez a könyv, de a jótól is messze volt.

Egy nagy kedvenc zene, és a legjobban a hangulatomhoz passzoló video: I am at war, feels like I am clubbed to death, dögvész a világra!

... amikor Quimby kell. Egy klasszikus, pöpec klippel:

Conversation between a courtesan and her admirer:

- Did you sleep with the cardinal?

- Which one?

- The fat one.

- Probably. They are all fat.

:D

Mondtam már, mennyire utálom a hétfőt??? Koncentráltan kapom arcba a hülyeséget, ami ek. is fáj, de ilyenkor különösen. Nyűűűűgössség. :S

Hideg van. Sok a gond. Sok a meló. Sok az esküvő - már csak a facebook falból ítélve is, meg egyébként is. :) Szóval elvagyunk.

Olvastam japán író angol könyvét, ajánlom is, mert jó. Kazuo Ishiguro Napok romjai c. regényéről van szó, ami annak ellenére angolabb az angolnál, hogy egy japán fickó írta. A japán írók többnyire a kevés szóval sokat elmondó stílust követik, ami nagyon kedves a szívemnek. De most itt ez a fickó, aki - nyilván a regény koncepciójából adódóan - egy olyan művet akart írni, ami a szószátyár és kifinomult (modoros) stílus túlburjánzása mögötti tartalmat is megmutatja, ha van szemed, hogy lásd a mögöttes tartalmat.

Hősünk Mr. Stevens, egy régimódi angol kúria, Darlington Hall főkomornyikja, azaz a személyzet vezére, afféle mindenható emberke, aki működteti az egész háztartást, jelen van és mégsincs jelen, mindent elintéz, és annyira maximalista, hogy csekélyke szabadidejében képes azon elmélkedni, hogy mi teszi az igazán nagy komornyikot. Végül - nem feltétlenül saját kútfőből - arra jut, hogy az, hogy ha mindig megőrzi a helyzetéhez illő méltóságot, azaz "angol" hidegvérrel kezel bármilyen helyzetet.

Az egész regény Stevens elmélkedéseiről, visszaemlékezéseiről és feladatainak perfekcionista módon történő kivitelezéséről szól, időbeli ugrásokkal és eszmefuttatásokkal, de mégis szórakoztató az egész. Meg egy kicsit félelmetes, hogy egy ember tudata mennyire beszűkülhet, ha nem vigyáz. Stevens egész élete a hivatása magaslataira való eljutásról szól, ahol minden, ami emberi, esendő, és aminek nincs köze a szakmához, elvetendő. Neki a férjhez menő szobalány csak egy ostoba személy, aki miatt újra felvételt kell hirdetni, és problémát megoldani - eszébe sem jut, hogy valaki nem akar egész életében mások házában port törölni, hanem esetleg szeretne saját otthont és családot.

Amikor Miss Kenton, egy új házvezetőnő jön a házba, egy kicsit megváltoznak a dolgok, mert a nő nem fél szembeszállni vele, és próbálja kicsit emberibbé tenni, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel, mert noha Stevens szép lassan beleszeret a  nőbe, a világért sem hagyná, hogy ezt bárki megsejtse, sőt, még ő maga sem biztos, hogy tud róla. Csak akkor látszik, hogy ez a helyzet, amikor Miss Kenton is elhagyja a házat, hogy férjhez mehessen és elköltözhessen, kiszabadulva a tökéletességmániában szenvedő főkomornyik keze alól. Annak ellenére, hogy ő is szereti a fickót és ezt nyíltan érezteti is vele. A pasi meg hagyja elmenni. No comment. Miért nem bírják a férfiak néha kinyitni a szájukat?

Stevens egy szörnyeteg, mert minden emberit ki akar ölni magából. A végzet persze nem kerüli el, és egész életében egyedül tengődhet, mint főkomornyik. És élhet az emlékeiből, amikor Lord Darlington alatt szolgált. Nagyon bírta az öreg lordot, annak ellenére, hogy annak politikai nézetei és tettei finoman szólva megkérdőjelezhetők voltak. Diplomatát játszott, amikor nem volt semmilyen politikai vagy kormányzati pozíciója, és majdnem lepaktált a nácikkal, nagy jóindulatában, hogy jaj, szegény németeket legyőztük az első világháborúban, ne rúgjunk már beléjük a párizsi békék után is, jujujuj. Nem vitás, hogy ez a mentalitás utóbb nem volt éppen szalonképes, és Lord Darlington csak Stevens szemében nem lett kegyvesztett, de mindenki máséban igen. Hogy Stevensében miért nem? Mert nem gondolkodott, csak mentegette a gazdáját valami hamis lojalitás örvén, és persze eközben sem volt mással elfoglalva, mint a tökéletes komornyik álmával. Igazán elképesztő.

A vége? Ugyanaz, mint az eleje: Stevens egy új gazdával, de ugyanott, ugyanolyan precizitással és ugyanolyan lélektelenül és gondolkodás nélkül dolgozik. Ijesztő és borzongató.

Ui.: A regény filmen is jó. Anthony Hopkins és Emma Thompson jutalomjátéka. Nézzétek meg!