Arany pöttyös, tehát biztos jó. Hosszú, tehát kitart. Balettos, az meg már a Fekete hattyúnál is bejött. Ezért megvettem Victoria Clayton "Hol késel, hercegem?" (eredetileg: A Girl's Guide to Kissing Frogs, ami szerintem sokkal találóbb) c. regényét.

Hősnőnket Marigoldnak hívják, Londonban balettozik, mindent bele is ad, hogy feltörjön, de az "énmunkávaléremelhogyelismerjenek" módszert aláássa azzal, hogy azért biztos, ami biztos alapon csak lefekszik a társulat vezetőjével, hogy megkapja a legjobb szerepeket. Az meg persze neki is adja őket, bár többször utal rá, hogy azért a csaj tehetséges is, és nem csak azért kapja a szerepeket, mert dug vele. Na, persze. Hősnőnk amúgy frigid és egyéb érzései sincsenek, hacsak a lábfájást nem tekintjük annak, de mivel még törött lábbal is képes táncolni, nyugodtan kijelenthetjük, hogy teljesen hülye. Azért nem totálisan reménytelenül antipatikus, de azért van baja. Egy hősnőnek szerintem szerethetőbbnek kell lennie. De humora van, ha nem is sok. Magához való esze, vagy legalább jó barátja, aki megmondja neki, hogy hülye, kevesebb.

Amikor eltöri a lábát, több hétre abba kell hagynia a munkát, és mivel a koszos kis albérletében még fűtés sincs, elhatározza, hogy hazamegy Északra a szüleihez lábadozni. Itt persze szembesül mindazzal a gonddal, amit a tánc miatt igyekezett maga mögött hagyni: apja folyamatosan csalja az anyját minden szembejövő nővel, közben meg a feleségét egrecíroztatja, hogy hol a vacsora, tipikus tahó paraszt, amúgy meg medikus. Az anyja meg tűri a megaláztatásokat, mert "milyen régen házasok vagyunk és mit szólna a város stb." Amúgy alkoholista és depressziós, mert senki nem áll az oldalán, ellenben mki megveti a háta mögött a férje miatt. Finom. (A végén az apa elhagyja a családot, mert az egyik szeretője erőszakosabb lett, mint várta, az anya meg összejön egy cigány csavargóval, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Áááááá!)

Marigold viszontlátja a család barátait, a helyi földesúri famíliát is. Evelyn egy iszonyatosan sznob nőszemély, igazi hárpia is tud lenni, de van jó oldala is, elég ellentmondásos személyiség, és éppen ezért nagyon élő karakter, nekem tetszett, bár néha legszívesebben felképeltem volna. (Férje, a szenilis öreg már nem sok vizet zavar, nála még az isteni narancstortát sütő szakácsnő is nagyobb szerepet kap.) Két gyermeke van, Rafe, Marigold gyerekkori szerelme, a volt katona, aki valami traumát élt át Észak-Írországban, ezért leszerelt, és játssza a bánatos, poszttraumatikus hőst (igen, időnként pszichopata felvillanásokkal - kerüljük az ilyen alakokat, bármennyire is szőkék és kékszeműek!). A másikuk Isobel, akivel Marigold gyerekként együtt játszott, ami nagyjából abból állt, hogy a gazdag lány hülyeségekre vette rá/kényszerítette őt. Na, ez se százas. Az elkényeztetett fruskának szintén van agybaja, időnként vészes hangulatingadozásokkal borzolja a kedélyeket. Meg persze azzal, hogy hazahoz egy német zsidót, akihez néhány heti ismeretség után hozzá akar menni.

És itt kezdődnek a bonyodalmak. Hirtelen ugyanis mki a házasság ellen van, majd mellette, és aztán meg a visszatérő Marigold örömére/bánatára Rafe is házasodós kedvében lesz, és már két jegyespár van, de végülis egyik sem szerelmes, és ugyan mki tudja, hogy ezeknek nem kéne összeházasodni, de persze senki nem tesz semmit. Marigoldot be akarják darálni az úri dáma szerepbe (felejtsd el a balettot, majd járhatsz nőegyletbe meg jótékonysági egyesületi ülésekre - brrrrrr!), a két testvér egyre pszichopatább megnyilvánulásokat tesz, hol szeretik egymást, hol nem, hol kedvesek a jegyesükhöz, hol teljesen idegen módjára viselkednek és basáskodnak fölöttük, egyszóval káosz az egész. Ja, és Isobel titokzatos (ám persze jóképű és kőgazdag - hogyne, mi más?) vőlegénye és Marigold olyannyira titkosan egymásba szeretnek a véletlen találkozások és beszélgetések során, hogy kb. az utolsó oldalig csak a jól képzett szerelmes regény olvasó tudja, hogy ezek bizony összejönnek, bármennyire nincs köztük szikra, mert hát happy end, az kell. A regény olyan hétszáz oldal, én kb. a 300. oldaltól a hajamat téptem, hogy ennyi szüttyögés a világon nincs, de komolyan. Senki nem vette a fáradságot, hogy helyre tegye a hülyéket, senki nem szólt be, amikor kellett volna, nem mondták el egymásnak, hogy mi van, ellenben rettenetesen erőltetett módon "mindig közbejött valami" - már kiszállt az autóból, hirtelen megjött valaki, csörgött a telefon stb. Ez nem életszerű. Sokszor rá lehet persze fogni, hogy azért nem mondok valamit, mert nem volt megfelelő a pillanat, na, de könyörgöm, azért ha nem akarok hozzámenni valakihez, mert undorító sznob pöcs, azért csak szólok neki, nem? Hihetetlen.

A végén persze világos lesz, hogy nem lesz esküvő az ismert okok miatt, de addig még jönnek buzi koreográfusok, egy őrült leszbi zeneszerzőnő, aki operabalettot ír, bármi is legyen az, amiben a változatosság kedvéért néma a hősnő (tehát ő csak táncol, míg a párja, az operaénekes csak énekel: épületes lehet), rengeteg étvágygerjesztő kajálás (komolyan, nem láttam még regényt, amiben ennyire fontos lett volna, hogy szilvával töltött kacsamellet vacsoráztak a próba után...), vérfagyasztó öngyilkosság, rengeteg száguldozás az állítólag borzalmas utakon (komolyan, annyira erőltetett módon, hogy elképesztő: valahányszor A-ból B-be mentek kocsival, mindig öt oldalon keresztül volt szó arról, hogy a hősnő mennyire fél az éles kanyaroktól meg a szakadékoktól - ennyire senki nem lehet félős), meg mindenféle zavaró mellékszál, kezdve a csavargókkal, meg távoli rokonokkal, ismerősökkel folytatva, akiknek aztán semmi szerepük nem volt a történet alakításában (pl. a hősnő barátnőinek, akikkel kb. kétszer találkozott a könyvben, de valahogy mind akkor találta meg az igazit, jóképű, és külföldi és persze gazdag urak személyében és terhesek is lettek, naná), ja, és a végén még az is kiderült, hogy a két tesó vérfertőző viszonyban van vagy egy évtizede, a lány a bátyjától terhes, és azért akartak összeházasodni másokkal, hogy hátha akkor majd nem akarnak együtt lenni. A végén meg a jóképű, titokzatos Conrad nevű "hős" (ilyen lapos, felszínes, ugyanakkor tudálékos karaktert, hihetetlen!) magyarázza meg Marigoldnak, hogy nincs ezzel semmi probléma, most, hogy együtt maradtak a tesók a kastélyban, majd kedvükre hancúrozhatnak. Könyörgöm, milyen erkölcsök ezek?

A könyv amúgy nagyon olvasmányos, nem lehet letenni, de 300 oldalon bőven el lehetett volna mondani a sztorit, kicsit kevesebb mellébeszéléssel és kanyargással, mert ez így nagyon fárasztó volt. Jó akkor, amikor az ember vidéki pletykálást akar, de azért sok helyen annyira élettől elrugaszkodott volt a történet, ami az egész regény hitelességét aláásta. Ha furcsa dolgokat akarok olvasni, fantasyt veszek elő, de ha egy XX. századi vidéki Angliában játszódó regényt olvasok, akkor ott legyenek korhűek a karakterek, nem? Vagy én vagyok konzervatív. Mindenesetre nagyon mindfuck volt a történet néhány helyen. Egyszerűen nem működött, mert nagyon szenzációhajhász akart lenni. Nem baj, ha vannak fordulatok, de amikor már a tizedik fantasztikus leleplezés van, akkor kezd Blikk-szintűvé válni a dolog, az meg szerintem senkinek nem jó. És mindezért elnyújtani a sztorit, mint a rétestésztát - hát, szerintem nem érte meg. Nem volt ugyan rossz a könyv, de a 10 pontostól is messze van.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.