Rég volt ilyen, de ma egy zöldnadrágos (amúgy kedves) kolléga beszólása miatti sírás-rívás miatt eszembe jutott a rovat. Ti. némi fény gyúlt a kis buksimban, hogy tulajdonképpen sokszor nem az a baj, hogy a nő hisztis liba, vagy a férfi bunkó állat, hanem az, hogy néha elfelejtjük, kivel beszélünk. Szegény férfiállat pl. megszokta, hogy a többi férfiállat közt nyugodtan mehet az akár egészen durva cinkelés és beszólogatás is, senki nem fog rajta megsértődni, mert nem veszik fel (az más kérdés, hogy azért-e, mert érzéketlen tuskók, vagy azért-e, mert ennyire tudják, hogy mi a szitu). Ellenben egy nővel szemben ugyanaz a stílusú megnyilvánulás ajtócsapkodáshoz, könnyekhez és veszekedéshez vezet. Csak azért, mert mi nők meg komolyan vesszük, mert azt hisszük, tényleg arról van szó, hogy milyennek látnak minket. Pedig nem is, a fickó "csak viccelt". Éppen csak nem mindig veszi észre, hogy nem a megfelelő emberrel szemben teszi. Erre varrjunk zen gombot! Santana naphoz:

Nyári gyereknek nincs melege, legfeljebb néha izzad egy kicsit. Nem a meleg a rossz, hanem a részegen őrjöngő szomszéd hajnali háromkor, hogy a hollók vájják ki a szemét, de legelőbb inkább a hangszálait. Az irodába azért tudnék igényelni egy szolgálati vödröt hideg vízzel. Esetleg egy kisebb gyerekmedencét a sarokba. Meg egy kis hideg limonádét, amit valami jóképű fiatalember szolgálna fel... :)

A különleges lelkiállapot továbbra is fennállt, mert hiába volt három kötet, úgy beszippantott, hogy "seperc" alatt kivégeztem. Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regénye volt soron. Megint nem csalódtam, nagyon jó volt, igazi mesélő az író, fantasztikusan olvasmányos, sokszálú, de végig olyan feszültséget tud fenntartani, ami keveseknek sikerülne ilyen hosszan.

A sztori ismert, egy antipatikus fater és három (plusz egy) fia története, amely az apa meggyilkolásával és az egyik fiú ártatlan bűnhődésével végződik. Az érdekesebb inkább az, ahogy bemutatja a környezetet, a körülöttük lévő társadalmat, a múltat, amiből "ki tud nőni" a történet és ezek a karakterek. Mert nem csupán hat-nyolc szereplő kisded sorsáról van itt szó, hanem egyetemes kérdésekről, mi a jó, mi a rossz, ki miben hisz és miért (vagy nem), mik a családi kötelességek, hogyan élnek és miért éppen úgy az emberek. Ugyan a regényt erősen áthatja a hazaszeretet, és minduntalan az "orosz lélekkel" foglalkozik a szerző, de annyira nemzetek feletti az, amivel foglalkozik, hogy nyugodtan be lehet helyettesíteni a helyére az "ember" szót.

Mert hogyan is lehetne csupán orosz problémának tekinteni a társadalmi rétegek egymással küzdését, a szegénységet, az istenhitet vagy ateizmust, vagy éppen azt, hogy mit jelent a jó az egyes ember egyes szituációira lefordítva? Sehogy. Ezek örök kérdések.

A sok felvonultatott szereplő jön-megy, gondolkodik, cselekszik, néha kaotikus összevisszaságban, de valahogy a végére minden kikerekedik, és minden értelmet nyer, nincsenek elejtett szálak, minden a helyére kerül. Virtuóz, ahogy az író mindent ilyen jól "elrendez", bár menet közben néha úgy tűnhet, hogy el-elhagy dolgokat. Pedig nem. Végül a lényeg mindenhonnan elő-előbukkan, nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Benne van A nagy inkvizítorban, benne van az ördöggel való társalgásban, benne van a vád- és a védőbeszédben, benne van Zoszima, Mitya és Aljoska kifakadásaiban az igazságtalanságok ellen. A legfontosabb pedig, hogy ne felejtsük el megfogni egymás kezét, nehogy megkérdezzék, "miért szegény ez a kisgyermek?". Erkölcsi kötelező olvasmány.

Vannak tévhitek meg sztereotípiák, ugye, mert az emberek lusták gondolkodni. Pl. a boss szerint Dosztojevszkij olvasásához különleges lelkiállapot kell, ami alatt kb. azt értette, hogy őrült vagyok. Van erre egy kiváló angol szó: whatever. :) Ezen a héten már minden az ördögé, úgyhogy hallgassunk vidám zenét legalább:

És igen! Végre egy normális könyv! Még a múltkoriban vettem meg a POSZT alatt Gárdonyi Géza "Amiket az útleíró elhallgat" című kötetét. Útleírásos novelláskötet, inkább novellákkal, mint útleírásokkal. Fantasztikusan szórakoztató. Az író egészen közvetlenül és kedélyesen szól az olvasóhoz, olybá tűnik az egész, mintha ebéd utáni anekdotázás során mesélné valaki (élőszóval) a történeteket, nem pedig olvasnám őket. Mindegyik élő, minden karakter a helyén van, egy-két odavetett ecsetvonással festi csak le őket az író, mégis szinte lelépnek a papírról. Azt láttam, hogy az utazás bizonyos aspektusai örök érvényűek: a pillanatnyi találkozások, a csacsogások a vonaton, a hepciáskodó hivatalnokok/idegenvezetők/árusok, a tolvajok, a késések és egyebek. Az "utólag-milyen-vicces-lesz" jellegű kényelmetlenségek. Nagyon jókat nevettem. Minden novella jó volt, az is, amelyikben csak a rovarfóbiás konstantinápolyi szerencsétlenkedéséről volt szó, de az is, ahol egy "síron túli levél" kerül elő véletlenül, amit egy olyan ember írt a halála előtt, aki veszettséget kapott. A végefelé néhány csokorba való erdélyi novella is volt, na, ott halálra röhögtem magam, ahogy a pesti ficsúrt kísérgeti a hegyen a nyugodt természetű, de szerintem kicsit gonoszkodó székely bácsi, aki aztán olyan szavakat használ, hogy "összeduhadott pince" meg "romlás" ("rengeteg erdő, ahol a fák meg a sziklák össze vannak romolva") és "összekucorodott láb" meg hasonlók. De ilyenekre is oktatja a tudatlan városit, aki aztán semmit nem tud a helyi "ki kicsodáról":

"- Hát mi a különbség a táltos meg a mondó között?

- Az, istállom, hogy a táltos mindenkinek a gondolatát tudja, de a mondó azonfelül azt is, amik a másvilágon vagynak.

- Gyógyítani egyik se tud?

- Nem, istállom. Ahhoz csak a tudósasszonyok értenek."

Hihetetlen jó a könyv, valóságos gyógyszer a léleknek a hülye hét után. Olvassunk magyarokat! :)

Van, amikor csak az időmet vesztegetem egy-egy könyvvel. Mostanában meg többel is, valahogy így alakult. Előhoztak egy-két gondolatot, de nem mégsem bírtam végigvergődni rajtuk.

1. Az oroszmániám visszaütött. Tesótól kaptam egy Mihail Siskin kötetet, a címe Levélregény. Huszadik századi őrjöngés, jó értelemben, de annyira elvont, hogy képtelenség belemerülni. Elvileg két szerelmes ír egymásnak leveleket, akiket elválasztott egymástól az élet. Valami háború is van a háttérben, de nem lehet biztosan megmondani, hogy melyik/milyen. A lány nem is nagyon tűnik annyira szerelmesnek, mert simán megírja, hogy ő azért közben összeszűrte a levet egy másik fickóval, gyerekük is lett, és így tovább. De ez mintegy mellékesen derül csak ki, egyébként mindketten leírják, hogyan zajlik az életük, illetve a múltjukból is sok mindent megtudunk. De valahogy mégsem működik a regény, mert ugye soha nem találkoznak, csak "elírnak" egymás mellett. Az egész történet nagyon furcsa. Persze lehet, hogy direkt. Nagyon feltűnő, hogy nincsenek megfogható hely- vagy személynevek, megtörtént eseményekre utalások, csak úgy folynak az események. Ettől olyan időből és térből kiszakított lett a sztori, talán ez is volt a szerző célja. Talán egyfajta poszt-posztmodern elidegenedés ábrázolást akart kreálni, ki tudja. Én sikeresen elidegenedtem a történettől. Nekem egy túl modern. Módosítom a mottót: olvassunk Bulgakov előtti oroszokat!

2. Soha nem olvastam még szerintem Füst Milánt, de most bevállaltam. Még jó, hogy nem adtam pénzt érte, mert az életműsorozatból kiemelt Kis regények I. kötete elég nagy csalódás volt. Megwikiztem, és persze jöttek az áradozások, hogy hű, milyen király a fickó. Ehhez képest meg túlfinomult "szecesszizáló" történetekbe botlottam, ahol a hosszas expozíciók után a cselekmény valószínűtlen és ügyetlen fordulatokkal kanyargott aztán a várthoz képest egészen más irányokba. Két darabon átvergődtem (Nevetők, Az aranytál), de egyik sem fogott meg. Mindkettő olyan hatást keltett, mintha az író nem olvasta volna végig, amit leírt, és nem fogta volna össze a szálakat, hanem hagyta volna őket spagettiként tekeregni, mert az milyen érdekes. Nem az. Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan kellene-e venni, vagy inkább komolytalan írási kísérletként kellene őket felfogni. Mert nem gondolhatta komolyan ezeket a történeteket. Sok klisé, sok életszerűtlen fordulat. Kurvázó, hamiskártyás lumpok jönnek-mennek, akik viszont egy csúnya pillantás után párbajra akarnak menni a sértett önérzetük miatt? Ne már. Nevetséges. Nem mondom, hogy feladtam teljesen a szerzőt, mert elég nagy az életműve ahhoz, hogy lehessen benne jó darabokat (pl.: A magyarokhoz) találni, de azért az nem most lesz, amikor megint megpróbálkozom vele.

3. Joostein Gaarder Sofie világa című regénye sem győzött meg arról, hogy nagyon sokáig kéne olvasnom. A norvég szerző arra vállalkozott, hogy a filozófia történetét emészthető formában mutatja be, nyilván azzal a nem titkolt pedagógiai céllal, hogy kedvet csináljon a további olvasgatáshoz. Csakhogy annyira buta keretsztorival teszi mindezt, ami lefárasztja a szegény olvasót, és nincs kedve továbbmenni. Pedig a filozófusok tanairól szóló rövid kis bemutató fejezetek egészen jól sikerültek (nyilván ha hozzátesszük, hogy a keretsztori szerint egy tininek írja őket egy prof, tehát finoman szólva nem megerőltetőek), ott vannak az alapgondolatok, el lehet gondolkodni a lét nagy kérdésein, előjönnek az agy hátsó traktusából a gnosztikusok és materialisták, csak győzze őket visszatuszkolni az ember lánya. Azért nekem ez az egész egy kicsit katyvaszos volt. Túl sok mindent akart belezsúfolni az író egy könyvbe. Nem csak arra gondolok, hogy a filozófia történetét így en bloc nem igazán lehet röviden leírni (nem is lehetne normális szerző célja az ilyesmi), hanem azért is, mert mellé még szórakoztató is akar maradni, kerettörténetet is akar, sokszálú és sokfejezetű akar lenni, de valahogy ez így már túl sok és együtt nem jó. Nem lehet befogadni, mert tiltakozik ellene az agy. Tisztelem a célját, de a megvalósítás nem az igazi.

(Mi a rák van már megint? Csak úgy özönlenek az olvasók. Naggggyon gyanús.)

Mai jótanács: mozgás előtt ne egyetek füstölt sajtot. :) A jóganéni ma kőkemény volt, de hatékony. Csak a sajt ne lett volna...

Továbbra is tart a rossz csillagállás, szerencsére már másokra terelődött át a hatása, úgyhogy nekem most csak a gyóntató-pszichológus szerep jut. Néha ez is éppen elég. Ezt a "csángó mantrát" most például Foltosnak találtam vidításul:

Olyan rosszul álltak be/össze a csillagok hétfőn, vagy Windows-osan működnek és le is fagytak mellé, hogy egész héten hétfő volt. Borzalom. Még ma is kitartott, pedig erősen rugdostuk, hogy haljon már meg. Igen kevés piros pontos dolog volt, ilyen volt többek között egy kis szőke hercegnő (úgy 3 év körüli) meg egy epres süti, nincsenek nagy igényeim. Az egyetlen nagyobb öröm, hogy vége a hülyeségnek, és jöhet a zsibbadós-erdős-fagyis hétvége.

Kéne valami csüffögést nézni, azt hiszem, az jó levezetés lenne. A filmajánló szakemberem épp nem áll szóba velem, úgyhogy marad az IMDB, hogy találjon nekem valami jót.

Fröccs kitöltve, láb lelógatva, hadd szóljon!

A mai egyetlen kedves embernek.

Bírom a csajt, újabb jó kis nóta:

Nem tudom, miért nem bírok jó könyvet találni az utóbbi egy-két hétben, de ez kezd idegesíteni. Most Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regényét végeztem ki, ami afféle hiánypótlás volt, mivel néha kell olvasni "híres írók híres könyveit is". Aztán lesz, ami lesz.

Wilde jól ír, olvastam, láttam már tőle mást is (főleg színdarabokat, azok nagyon jók), ez viszont elég gyengére sikerült. A főhős, Dorian egy szépfiú, akit lefest egy festő barátja, Basil, mert ilyen szép. D. azt kívánja, hogy bár mindig fiatal és szép maradna, és inkább a festmény öregedne helyette, ami be is következik. A gond csak az, hogy közös barátjuk, Lord Henry (egy cinikus állat) közben úgy dönt, hogy Doriannek ideje belevetnie magát az élet gyönyöreibe, úgyhogy elvonszolja mindenféle bűnbarlangokba, együtt kurváznak, ópiumoznak, ahogy azt kell, ami viszont egyáltalán nem hagy nyomot a külsején, húsz év múlva még mindig alig húszéves fiatalembernek látszik. Egészen elzüllik, a képen pedig rusnyábbá és kegyetlenebbé válik az arc. Ez így megy tovább, amíg a végén meghal, és akkor a kép hirtelen visszaváltozik szépfiúvá. Tipikus viktoriánus gótikus regény, kis borzongás, kis okkultizmus, és húsz oldalanként megkérdezem magamtól, hogy "tényleg ennyire hülye?". És igen.

Nem jött be. A cselekmény elég egyszerű, de ahhoz képest a könyv hosszú és iszonyú vontatott, fölösleges kitérőkkel és sehova nem vezető kanyarokkal. Néha társasági regényként jelenik meg, ahol az a legfontosabb, hogy hol vacsoráznak az Opera után, meg hogy elég halkan lépett-e be az inas, szóval elég messze van a "földi halandók" világától. Nem is ez a legnagyobb baj, hanem inkább az, hogy a társasági regényhez hasonlóan itt sincsenek igazán élő karakterek. Leszámítva talán Lord Henryt, aki viszont egy irritáló tuskó. D. egy üresfejű senki, nincs sem önálló akarata, sem saját gondolatai, csak a zülléshez ért. Basil, a festő néha művészieskedő monológokban fejti ki a nézeteit, de mivel egyébként semmit nem tudunk róla, súlytalan pozőr marad. Az egy Henryvel lehet csak kezdeni valamit, de ő meg olyan, mintha egy színdarabból tévedt volna át a regénybe, valahogy nem regényhős. Üres aforizmapufogtatása halálra idegesített. Fellengzős, szavakba görcsösen kapaszkodó, örökké vitát gerjesztő, pöffeszkedő precieux.

Ami az állítólagos "mondanivalót" illeti, nos, abból nem sokat találtam. Általában véve Henry mondatai azok, amikbe belemagyarázzák Wilde eszméit, és az irodalomtörténet oda és vissza van attól, hogy micsoda súlyos, filozofikus gondolatok fogalmazódnak itt meg, de valójában nincs semmi. A bon mot-k dobálása a levegőbe nem filozófia. Lehet egy mondattá sűríteni a filozófiát, de a tartalom nélküli elménckedés nem ebbe a kategóriába tartozik.

Összességében megint csak ott tartunk, hogy ami mindenkinek tetszik, az nekem nem. Mindig velem van a baj.

(De sokan lettetek, kedves olvasók, főleg munkaidőben, mi van, uborkaszezonban többet lógunk a neten? Kell posztolnom akkor, mert unatkozni fogtok!)

Kifosztottam a héten a Tudásközpontot, többek között mindig megnézem az újdonságok polcát, ahonnan most egy novelláskötetet sikerült elhozni. Döme Barbara "A nagymama, aki elfelejtett meghalni" című kötete, a szerzőről nem hallottam, állítólag újságíró, sokat a net sem tud róla, bár nem piros pont, hogy egy Norbi által fogyasztott celeb fogyásáról bírt írni egy másik könyvet. Szóval nem egy nagy durranás.

Viszont a könyv egészen emészthető, pont annyira vicces és abszurd, amennyire most megfelel a lelkiállapotomnak (nem tudok figyelni hosszasan semmire), tehát elment. Meglepő fordulatok, csavarok, abszurd nézőpontok keverednek itt a mindennapisággal, pl. ki gondolna arra, hogy a szomszédban megszállottan kertészkedő néni többszörös gyilkos, vagy hogy egy légy olyannyira szeretheti a borsólevest, hogy képes megölni miatta az okvetetlenkedő főbérlőt? Ugye? Nagyon beteg cuccok is vannak a novellák között, pl. a címadó darab is ilyen, ahol a nagymama nem meghalni felejtett el, hanem mintegy nem "tudatosult benne", hogy meghalt, hanem továbbra is tett-vett, ebédet főzött, kávézott a barátnőjével, amíg az rá nem vezette finoman, hogy esetleg ki kéne menni a temetőbe, ahol aztán rájött, hogy ő fáradt, és jobb lesz neki lefeküdni a férje mellé a kriptába. Kész voltam.

Stílusra is a könnyen fogyasztható a jó jelző, nincs túlírva, nincs mellébeszélés, nem kell átugrálni a fölösleges részeken. Ez persze részben a műfajból adódik, de talán az újságírói lét is meghatározza, hogy a szerző hasábokban és "szavak száma" egységekben gondolkodik. Jellegzetes, és kicsit olyan "egyenhosszúnak" tűnik minden írás, de nem zavaró. Nagyon. Ami jobban zavart, a kötelező "pesti bunkóság", ami néha kijött a felszínre, néha csak finoman, néha durván. Nem értem, miért kell ez. A két dimenziós novellakarakterhez mit tud hozzáadni akár pro, akár kontra, hogy "vidéki" vagy főfaluba való? Mert egyik oldalon sem jöttem rá, hogy miért is kellett odavetni az obligát lenéző félmondatokat, amikor nem vitték előre a cselekményt, a jellemrajzban meg nem segítettek, mert az ugye nem volt. Fura.

Egynek azért jó volt, de rájöttem, hogy a novelláskötetek nem az én világom. (A Fekete Istvánnal sem haladok, pedig aranyos dolgokat írt, csak éppen túl sok nekem, amit egy rakásra halmozott a kiadó. Újságba való az ilyen.)

Meztelen péntek helyett kilobbiztuk a kiküldetést a felújítás alatt álló sasréti vadászházba. Elég jó lesz a kéró, mindenki jöjjön. :) És igazi agysimogatás volt olyanokról beszélni, hogy mit hova kell rakni, ki szerelje meg, mi hiányzik még stb. Nem akaródzott visszatérni a helyemre, ahol csak a hülyeség várt, még haza is hoztam ezt-azt, de jó. :( Több study tourt kell tartani, fogok is beszélni az illetékessel!

Hű, súlyos nap volt. Bár voltak piros pontos dolgok (pl. finom volt a pizza, meg akadt egy-két NEM idegesítő elmebeteg kolléga, akik felüdülésként hatottak), de azért eléggé ütött a nap. Most érkezett el az ideje, hogy a nagynénémtől kapott feketeribizli bor fröccsé alakulva ihatóvá váljon, és leöblítse a napot. (What the hell was she thinking? Miért nem mindjárt cassis?)

Klementina megküldte a szép kék fedelest, most már tök hivatalos vagyok. Jupijéééé! Kellett ez most a lelkemnek, elvégre ma még a titkárnő is lekörözött fontosságban, lényeg, hogy tudjam, hol a helyem, ugye. :(

Nem heavy, de klasszikus, és most ideillik (nyarat akarok és Balatont!):

Az oroszmánia folytatásaként Dosztojevszkij A félkegyelmű című regénye került sorra. Újabb csillagos ötös. Nem tudom, miért, engem egyszerűen "beszippantanak" a regényei, óriási a fickó. Úgy le tudja kötni a figyelmet, hogy eszedbe sem jut letenni a könyvet. Egyszerűen "légy vagy a cselekményben", odavarázsol a szobába, ahol a szereplői beszélnek és cselekszenek. Fantasztikus.

Ez egy igazi monumentalista XIX. századi nagyregény. Sok cselekményszállal, sok szereplővel, sok gondolattal. Nyilván sokaknak ez sok, hiszen a modern regények azért ennél jóval egyszerűbbek, maximum két hősre kell figyelni és kész. Itt az olvasónak kicsit meg kell "erőltetnie" magát, hogy eligazodjon a Nyina Alexandrovnák és Lizaveta Prokofjevnák között, de megéri. A történet végsősoron néhány család és ismerőseik körében bonyolódik, ide esik be a címszereplő, Miskin herceg.

"Régi, jó családból" származik, művelt, okos, széplelkű, csak éppen epilepsziája miatt külföldön kezelték mint "félkegyelműt". A szó végigvonul a regényen, a többi szereplő mind meg van győződve róla, hogy Miskin őrült, pedig hát nem rosszabb, mint ők maguk. Az epilepsziát sokáig elmebetegségként kezelték, de az is tény, hogy a herceg a maga túlfinomult lelkével és néha meghökkentően érzékeny reakcióival valóban nem illik a környezetébe, a társadalomba. (Van ennek persze olyan vetülete is, hogy valaki, aki a fél életét egy elmegyógyintézetben töltötte, hogyan tudna hipp-hopp beilleszkedni abba a közegbe, ahol a többiek gyerekkoruk óta folyamatosan és természetesen mozognak. Nyilván sehogy.)

Az események során ide-oda rángatják tehát, a rosszakarói a pénzét akarják, a jóakarói meg jóindulatúan irányítani akarják az életét, mondván, úgysem képes arra saját maga. (Talán csak békén kéne hagyni.) A vége az, hogy többnyire pozitív érzéseket vált ki, azonban senki nem veszi komolyan. Elszomorító. Talán Kolja, a kamaszfiú az egyetlen kivétel, aki a regényben mindvégig a kedves, megbízható "háttérember", de valahogy róla tudom egyedül elképzelni, hogy még nem olyan felnőttesen cinikus, és képes megérteni a herceg jó értelemben vett egyszerűségét. A többiek mind csak eszközt vagy megmenteni való szerencsétlent látnak a főhősben, aki ezt persze nem veszi észre, mert olyan mély hite van az emberi jóságban, ami már-már valóban az őrülettel határos.

A cselekmény izgalmas, pattogó, néha lassan hömpölygő, néha meg áradó, a stílusa természetes és magától értetődő. Az író néha kikacsint az olvasóra, mintegy bizalmasan a fülébe suttogja a háttérben mozgó motivációkat, a nem a "színen" játszódó eseményeket pedig röviden és szellemesen foglalja össze. Néha ezért olyan a regény, mintha színházban ülnénk, és lekéstünk volna a soron következő felvonás elejéről, és a jóbarát, aki már látta a darabot, elmondja, miről maradtunk le. Nagyon szórakoztató.

Közben meg ott van a társadalomkritika, a filozófia, elmélkedés a "nőkérdésről", a vallásosságról, a hazaszeretetről. D. - mint a XIX. századi nagy orosz írók - olyasmi, mint Ady. Egyszerre jelenik meg az önostorozás és a hazaszeretet, de úgy, hogy közben az, aki forrón kritizál, a "nép fia" marad. Nem akar ő máshová tartozni, nem akar más lenni, orosz akar lenni, csak közben rámutat, hogy "emberek, nézzétek, milyen sok dologban hülyék vagyunk, térjünk már észre!". És hiába ülteti orosz környezetbe, ez bizony egyetemes gondolat. Érdemes felfedezni ezeket az apróbb és nagyobb igazságokat a regényben, bár némelyiket jól elrejtette a szerző, hogy csak a végére esik le a dolog, de ez nem baj.

Jó dolog a hétvége. Végre van időd értelmes dolgokat csinálni. Ma pl. kirándultunk, méghozzá Püspökszentlászlót néztük meg, rögtön bele is szeretett az egész család a faluba, mert tényleg gyönyörű. Amúgy búcsú volt, vagy mi a szösz, de nem sokat láttunk belőle. Ellenben jót sétáltunk, jobbra-balra hegyek, erdő, patakcsobogás meg méhzömmögés, de amúgy olyan csend és béke, amibe jó belemerülni. A nyomorult városi nyápicoknak meg még a gyaloglás is jólesett! Láttunk arborétumot is, meg egy rakás turistát, és valahogy mind olyan "furcsa volt", ui. vadidegenek köszöntek, csak azért, mert látták, hogy a másik is térképpel meg hátizsákkal van, tehát rokonlélek. Jó értelemben megdöbbentő dolog. Visszafelé meg még azt is megállapítottuk, hogy Komló city nem is olyan rusnya a virágaival meg a színes lakótelepeivel. (Persze közben fater bányászattörténeti kiselőadása kimaradhatott volna...) Most kaptam egy térképet, hogy én válasszam ki a következő úticélt. Hűha... :)

Bírom Virginia Woolfot, bár elég pszichopata dolgokat írt. Anyám a múltkor meglepett Dr. Alma H. Bond Ki ölte meg Virginia Woolfot? című könyvével, ami elég jó húzás volt. A szerző egy pszichiáter, aki korabeli és későbbi források, valamint az írónő művei alapján próbálja elvégezni W. pszichoanalízisét. Több-kevesebb sikerrel persze, hiszen a delikvens már nincs kéznél, de ettől még izgalmas a gondolatkísérlet. Az alapkérdés az, hogy W. miért is lett öngyilkos.

Szépen végigmegy a családi háttéren, az egyéb emberi kapcsolatokon, fejlődési állomásokon, mikor mit történt dolgokon, és nem meglepő módon ott lyukad ki, hogy bizony mindennek oka van.

Ma úgy mondanánk, hogy patchwork családból származott, két megözvegyült, gyerekes ember házasodott össze, akik összehoztak még néhány gyerkőcöt: ők voltak a szülők. Pezsgő életet éltek, erős és egoista személyiségek voltak, a számos gyerekre pedig nem mindig jutott annyi idő és szeretet, amennyi kellett volna. Aztán itt van egy hiperérzékeny kislány, akinek meg még több figyelem és explicit szeretet kellene, mint egy normális gyereknek, de nem kapja meg, ettől meg már gyerekkorában pszichotikus lett szegény. Aztán egyre-másra jöttek a halálok, köztük a legfontosabb, az anyjáé. Felnőttként sem volt egyszerű az élete, és mire elért addig, hogy házasságot kössön Leonard Woolffal, már félig vagy egészen kattant volt. Azért évtizedekig eléldegéltek egy szimbiotikus lelkiterrorban, félrelépésekkel és ajtócsapkodással meg idegösszeomlásokkal, de végül elszakadt a cérna, és W. megölte magát.

Akinek kalapácsa van, szögnek nézi a világot - szokta hangsúlyozni apukám. Igaza van. A pszichiáter elemez, analizál, és mindenhol keresi az elmebaj tüneteit. És meg is találja, mert meg akarja találni őket. Kicsit olyan volt ez a könyv, mintha nem is lehetne "normális" az ember, ha különböző bajok érik az életben. Elhiszem, hogy W-nak nehéz élete volt, tényleg sok baja volt szegénynek, aláírom. Az viszont kevés magyarázatnak tűnik, hogy "szegény, milyen érzékeny volt, és nem bírta elviselni a dolgokat". Persze senki nem láthat bele egy másik ember lelkébe, még a lélekbúvárok is kb. csak a sötétben tapogatóznak, de azért az túlzás, hogy valaki egyáltalán nem bír (akar?) megbirkózni a nehézségeivel, és ez "teljesen rendben van". Nekem ez kicsit furcsa. Inkább azon tűnődtem a könyv olvasása közben, hogy mi is számít normálisnak, és hogyan döntik el az okos pszichomókusok, hogy valaki pszichózisban szenved vagy sem. És ha igen, miért szenved abban, vagy mi az a pont, amikor az már kóros. Érdekes szakma lehet ez is: mint az üveggömbben olvasás.

Néhány dolog nagyon idegesített a könyvben. Az egyik a szájbarágós stílus. OK, hogy laikusoknak ír a szakember, de azért nem kéne mindent nyolcszázszor ismételni, aki hülye, ne olvasson könyvet, nem? Vagy csak nem bírt részletesebben írni. A másik negatívum az volt, hogy a regényeken keresztül próbálta meg elemezni az írót. Azért ez így egy az egyben szerintem butaság, hiszen pont attól író az író, hogy amit hall, gondol, lát maga körül vagy neadjisten vele megtörtént, azt valami új dologgá szintetizálja, amin csak halványan derenghetnek át a valóban megtörtént események. Azt belemagyarázni egy-egy regénybe, hogy ezt vagy azt a karaktert vagy történést azért írta bele, mert közben az életben is ez volt vele, azért nagyon erős túlzás. Kicsit szakmaiatlannak tűnik a módszer.

Egyébként a maga sötét módján ("minden nap egy újabb lépés az őrület felé, bármit csinálsz!" felfogás) szórakoztató könyv, de csak nyugodt lelkiállapotban érdemes olvasni, különben "Pp. effekt" (falhoz csapós) lehet a vége.

Nyugis kedd, álmos melóval, kevés rohanással, lelki segélyszolgálattal, nyaktörő zennel. Filozofikus buszmegállós beszélgetéssel (overheard, nem hallgatózás), ahol a nyugdíjas matek tanárnéni kioktatta a filozófia tanár szakon végzett szöszit, hogy hogyan kell élni (dolgozz, legyen férjed és legalább három szép gyereked), mert az kell így estére. Plusz piros pont nekem: visszatért a reggeli hatórás olvasó, juppííííí. Még mindig túl hosszú a nap, olvasok kicsit, hogy aztán jöhessen érdemi poszt is (a pszichopata orosz legyen előbb vagy pszichoanalízis?), elvégre azért vagyunk itt. Addig is vidám dúdolós, akár előszobában is táncolós esti zene:

Azért az valahol jelzés értékű, hogy az alsegéderészlánytanonc elmegy a messzeségbe, és akkor a Jászság közepén, a nagyi háza előtt meglát egy sötétzöld terepjárót, aminek a Toyota logójára egy bazinagy erdészcsillagot hegesztettek. Az erdészek elől nincs menekvés... :)

Szerelmes-táncos "all-that-jazz" hangulat:

Nem kell figyelni, csak történések vannak. Nem olyan jó erre a célra, mint Rejtő, de elmegy. Fitzgerald A nagy Gatsby c. regényét olvastam, miután a múltkor már behúztam a régi (Coppola-Redford-Farrow) filmváltozatot.

Nem volt csalódás, mert eleve nem vártam nagy jellemábrázolást és mély mondanivalót. Nincs is. Inkább csak sodródás és kavarás, de az szórakoztató módon leírva. Aki nem ismerné a sztorit: Gatsby egy szegény flótás, aki beleszeret egy gazdag lányba, de a háború elválasztja őket, és mire a fickó visszaér, a csaj már hozzáment egy másik fickóhoz. Erre bosszúból meggazdagszik, és visszamegy, hogy megszerezze magának a nőt, de persze nem sikerül, a végén meg többen is meghalnak. Csúnyán. A főhősnő (Daisy) egy igazi hülye picsa, semmi nem érdekli, csak saját magával törődik, mindenkit manipulál és semmi célja az életben. A végén persze mindent túlél és még boldog is marad. Igazi mindfuck helyzet, miközben körülötte többek élete romba dől miatta. Ez mondjuk életszerű (vagy Murphy, ahogy tetszik), kellően irritáló is. A regény többi része nem izgatott annyira, csak jobbra-balra kavartak a szereplők, és nem nagyon lehetett azonosulni  senkivel - mondjuk az 1920-as évek Amerikájának gazdag hülyegyerekeivel nem is nagyon szeretnék. :)

Strandra kiváló, könnyen és gyorsan olvashatod, nem bánt, nem kell gondolkodni és gyorsan elfelejted. Ismét bebizonyosodott, hogy az amerikaiak egyszerű gyerekek, ha ezt tartják a magas irodalmuk egyik csúcsának.

Sokáig nyüszögtek a népek, hogy legyen nyár. Most, hogy van, már ez a baj. Tipikus.

Nekem bejön a meleg, még akkor is, ha olvad az aszfalt és háromszor annyit kell inni, mert már reggel fél hétkor 28 fok van. Mondjuk vízben jobb lenne, de mégsem kérhetek szolgálati lavórt lábvízzel az irodába, ugye. Marad pihegve melózás a jogszabályok és szerződések között.

Csomagolás, holnap koncert, aztán meg ami még belefér. Addig is musica:

A nagy tanulás utáni olvasós "afterparty" konkrétan könyvhabzsolással jár, mondjuk több rövidebb lélegzetű dolog is van a polcon, azokkal elég rendesen lehet haladni. Most gyors egymásutánban végeztem ki két regényt, de egyikről sem tudok tirádákat írni, ezért összefoglaló posztot kapnak.

Az első Somerset Maughamtól a Theatre, amit már azóta szerettem volna elolvasni, hogy láttam a Being Julia c. filmet (ami nagyon jó!), és a könyvtárban épp megvolt. Persze csak angolul, adjunk az alk.jog után fáradt agynak, de végül nem volt gond, mert kiderült, hogy elég gördülékeny prózában íródott. Azért néhány helyen volt néhány nyakatekert mondat, ami nem is a megértést zavarta, inkább csak fölösleges sallangnak tűnt. Túlléptem rajtuk.

A könyv olvastatta magát, jöttek-mentek a szereplők, mindenki pörgött jobbra-balra, és valahogy olyan is volt az egész, mintha nem is szólna másról, mint hogy mindig rohannak valahová (színházba, próbára, estélyre, vacsorára, kártyapartira, teniszezni stb.). Ez mostani lelkiállapotomban pont nem zavart (így voltam Fitzgeralddal is, ugye), de azért alapesetben piszkálja a csőrömet, ha a karakterek papírszagúak és nincs bennük semmi élet. Itt így jártak szegények. Annyira igyekezett karaktert teremteni a szereplőkből az író, és annyira nem ment, hogy szinte sajnáltam.

A végére még a főhősnőről is csak annyi konklúziót tudtam levonni, hogy egy bizony egy hp, akinek semmilyen önálló gondolata vagy érzése nincs, mert még a magánéletében is csak pózol, játszik a környezetének. Soha, de soha nem mutat egyetlen igazi reakciót sem, hanem csak azt figyeli, hogy mit vált ki másokból egy-egy mondata vagy szemrebbenése. Szánalmas. Ott kuncogtam, amikor mindezt a fia a szemébe is vágta, mert akkor meg fel volt háborodva, hogy ő nem. Pedig de. Vicces, hogy mennyire nem vesszük észre saját irritáló hibáinkat.

Glam hangulathoz ideális könyv, de számomra inkább csak szórakoztató, és nem irodalmi mérföldkő.

Aztán jött Alessandro Baricco, akit nagyon csípek. Új könyve, a Háromszor hajnalban. Ő többnyire nagyon jól ír meg hihetetlen csalafinta és sokrétű történeteket, de néha vannak mellényúlásai. Nekem ez most nem is tetszett annyira, bár lehet, hogy később javul majd a véleményem. (B. könyveit kb. minden évben újraolvasom, és mindig mást hallok ki belőlük, óriási a pasas.) Be is vallja az előszóban, hogy szórakozásként írta meg a könyvet, mert ehhez volt kedve egy másik regény írása közben. A szellemes ötletet azonban most valahogy nem tudta kibontani szerintem. A "regényke" három részből áll, három darab hajnali beszélgetésből egy-egy férfi és nő között, akiknek amúgy nincs közük egymáshoz, de valahogy mégis belefolynak egymás életébe. Történés annyi van, hogy egy férfi megmenekül az unalmas életétől, egy lány kilép egy erőszakos kapcsolatból, egy árva fiút pedig gondjaiba vesz egy nyomozó. Sovány. Inkább csak a beszélgetésekről szól a könyv, az egy-egy pillanatnyi kapcsolatról két ember között, ami azonnal véget is ér. Vagy nem. Talán az író tényleg csak játékból írta...

Kedvenc vezéremmel elmentünk vadászati jogi konferenciára, ide (ööö... elég jó hely, na).

1:1 arányban elegyítve a zöldnadrágosokat és a jogászokat nyelviskolát kapunk eredményül, mert egymás nyelvét igyekeztük elsajátítani, ki több sikerrel, ki kevesebbel.

Azért az a nap mondata volt, amikor az egyik okos pesti ügyvéd kiejtette a száján, hogy: "A vaddisznó bement a kiskertbe, és ott rongálási magatartást tanúsított." OMG. Azért szerintem mégis jobb technika tanulni a másik szakmájából, amit csak lehet, és nem hülyeségeket beszélni, "én aztán mindenhez értek" alapon. Szerencsére azért a szegény vaddisznó büntetőjogi felelősségének boncolgatására végül nem került sor... :D

Hétvégén vsz. nyüzsi lesz, bár most egy filmnézős döglés jobban esne.

Ez egy remek nap volt, mindenkinek köszönöm a rámgondolást, a jól eltalált ajándékokat és a "tortaválogatottat", ami nagyon-nagyon finom dolgokból áll. :)

Olykor orbitális mellényúlásaim vannak könyvek terén is, most megint így jártam Szép Ernő: Szegény, grófnővel álmodott című naplóregényével. Általában a naplóregény jó, mert kellően szubjektív, sokkal mélyebbek a karakterek, és általában is jobban belelátok a szereplők fejébe, ettől sokkal könnyebb befogadni a könyvet. Na, ez nem ilyen. Egy fiatalember meglát egy grófnőt a munkahelyén, akiről aztán fantáziálni és álmodni kezd, és balszerencsénkre ezeket le is írja. Ha legalább irodalmi igénnyel tenné, nem lenne vele semmi bajom, mert lehet a pajzán képzelgés műfaját jól is csinálni, ld. Boccaccio, de itt nem erről van szó, inkább csak egy kamaszfiú tudati szintjén mozgó hős szerencsétlenkedéséről, ami nem vezet sehova.

Szép Ernő ennél tudott jobbat is, és igaz, hogy általában nem bír elszakadni a züllött témáktól, de ezt bocsássuk meg neki, hiszen lump volt, na. :)

Ez a könyv viszont annyira nem szólt semmiről, hogy nem is értem, hogyan adhatták ki. Keresek valami értelmesebbet, mert ez most nem esett jól.