(De sokan lettetek, kedves olvasók, főleg munkaidőben, mi van, uborkaszezonban többet lógunk a neten? Kell posztolnom akkor, mert unatkozni fogtok!)

Kifosztottam a héten a Tudásközpontot, többek között mindig megnézem az újdonságok polcát, ahonnan most egy novelláskötetet sikerült elhozni. Döme Barbara "A nagymama, aki elfelejtett meghalni" című kötete, a szerzőről nem hallottam, állítólag újságíró, sokat a net sem tud róla, bár nem piros pont, hogy egy Norbi által fogyasztott celeb fogyásáról bírt írni egy másik könyvet. Szóval nem egy nagy durranás.

Viszont a könyv egészen emészthető, pont annyira vicces és abszurd, amennyire most megfelel a lelkiállapotomnak (nem tudok figyelni hosszasan semmire), tehát elment. Meglepő fordulatok, csavarok, abszurd nézőpontok keverednek itt a mindennapisággal, pl. ki gondolna arra, hogy a szomszédban megszállottan kertészkedő néni többszörös gyilkos, vagy hogy egy légy olyannyira szeretheti a borsólevest, hogy képes megölni miatta az okvetetlenkedő főbérlőt? Ugye? Nagyon beteg cuccok is vannak a novellák között, pl. a címadó darab is ilyen, ahol a nagymama nem meghalni felejtett el, hanem mintegy nem "tudatosult benne", hogy meghalt, hanem továbbra is tett-vett, ebédet főzött, kávézott a barátnőjével, amíg az rá nem vezette finoman, hogy esetleg ki kéne menni a temetőbe, ahol aztán rájött, hogy ő fáradt, és jobb lesz neki lefeküdni a férje mellé a kriptába. Kész voltam.

Stílusra is a könnyen fogyasztható a jó jelző, nincs túlírva, nincs mellébeszélés, nem kell átugrálni a fölösleges részeken. Ez persze részben a műfajból adódik, de talán az újságírói lét is meghatározza, hogy a szerző hasábokban és "szavak száma" egységekben gondolkodik. Jellegzetes, és kicsit olyan "egyenhosszúnak" tűnik minden írás, de nem zavaró. Nagyon. Ami jobban zavart, a kötelező "pesti bunkóság", ami néha kijött a felszínre, néha csak finoman, néha durván. Nem értem, miért kell ez. A két dimenziós novellakarakterhez mit tud hozzáadni akár pro, akár kontra, hogy "vidéki" vagy főfaluba való? Mert egyik oldalon sem jöttem rá, hogy miért is kellett odavetni az obligát lenéző félmondatokat, amikor nem vitték előre a cselekményt, a jellemrajzban meg nem segítettek, mert az ugye nem volt. Fura.

Egynek azért jó volt, de rájöttem, hogy a novelláskötetek nem az én világom. (A Fekete Istvánnal sem haladok, pedig aranyos dolgokat írt, csak éppen túl sok nekem, amit egy rakásra halmozott a kiadó. Újságba való az ilyen.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.