töredékek: három félbehagyás
2013.07.20. 10:32
Van, amikor csak az időmet vesztegetem egy-egy könyvvel. Mostanában meg többel is, valahogy így alakult. Előhoztak egy-két gondolatot, de nem mégsem bírtam végigvergődni rajtuk.
1. Az oroszmániám visszaütött. Tesótól kaptam egy Mihail Siskin kötetet, a címe Levélregény. Huszadik századi őrjöngés, jó értelemben, de annyira elvont, hogy képtelenség belemerülni. Elvileg két szerelmes ír egymásnak leveleket, akiket elválasztott egymástól az élet. Valami háború is van a háttérben, de nem lehet biztosan megmondani, hogy melyik/milyen. A lány nem is nagyon tűnik annyira szerelmesnek, mert simán megírja, hogy ő azért közben összeszűrte a levet egy másik fickóval, gyerekük is lett, és így tovább. De ez mintegy mellékesen derül csak ki, egyébként mindketten leírják, hogyan zajlik az életük, illetve a múltjukból is sok mindent megtudunk. De valahogy mégsem működik a regény, mert ugye soha nem találkoznak, csak "elírnak" egymás mellett. Az egész történet nagyon furcsa. Persze lehet, hogy direkt. Nagyon feltűnő, hogy nincsenek megfogható hely- vagy személynevek, megtörtént eseményekre utalások, csak úgy folynak az események. Ettől olyan időből és térből kiszakított lett a sztori, talán ez is volt a szerző célja. Talán egyfajta poszt-posztmodern elidegenedés ábrázolást akart kreálni, ki tudja. Én sikeresen elidegenedtem a történettől. Nekem egy túl modern. Módosítom a mottót: olvassunk Bulgakov előtti oroszokat!
2. Soha nem olvastam még szerintem Füst Milánt, de most bevállaltam. Még jó, hogy nem adtam pénzt érte, mert az életműsorozatból kiemelt Kis regények I. kötete elég nagy csalódás volt. Megwikiztem, és persze jöttek az áradozások, hogy hű, milyen király a fickó. Ehhez képest meg túlfinomult "szecesszizáló" történetekbe botlottam, ahol a hosszas expozíciók után a cselekmény valószínűtlen és ügyetlen fordulatokkal kanyargott aztán a várthoz képest egészen más irányokba. Két darabon átvergődtem (Nevetők, Az aranytál), de egyik sem fogott meg. Mindkettő olyan hatást keltett, mintha az író nem olvasta volna végig, amit leírt, és nem fogta volna össze a szálakat, hanem hagyta volna őket spagettiként tekeregni, mert az milyen érdekes. Nem az. Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan kellene-e venni, vagy inkább komolytalan írási kísérletként kellene őket felfogni. Mert nem gondolhatta komolyan ezeket a történeteket. Sok klisé, sok életszerűtlen fordulat. Kurvázó, hamiskártyás lumpok jönnek-mennek, akik viszont egy csúnya pillantás után párbajra akarnak menni a sértett önérzetük miatt? Ne már. Nevetséges. Nem mondom, hogy feladtam teljesen a szerzőt, mert elég nagy az életműve ahhoz, hogy lehessen benne jó darabokat (pl.: A magyarokhoz) találni, de azért az nem most lesz, amikor megint megpróbálkozom vele.
3. Joostein Gaarder Sofie világa című regénye sem győzött meg arról, hogy nagyon sokáig kéne olvasnom. A norvég szerző arra vállalkozott, hogy a filozófia történetét emészthető formában mutatja be, nyilván azzal a nem titkolt pedagógiai céllal, hogy kedvet csináljon a további olvasgatáshoz. Csakhogy annyira buta keretsztorival teszi mindezt, ami lefárasztja a szegény olvasót, és nincs kedve továbbmenni. Pedig a filozófusok tanairól szóló rövid kis bemutató fejezetek egészen jól sikerültek (nyilván ha hozzátesszük, hogy a keretsztori szerint egy tininek írja őket egy prof, tehát finoman szólva nem megerőltetőek), ott vannak az alapgondolatok, el lehet gondolkodni a lét nagy kérdésein, előjönnek az agy hátsó traktusából a gnosztikusok és materialisták, csak győzze őket visszatuszkolni az ember lánya. Azért nekem ez az egész egy kicsit katyvaszos volt. Túl sok mindent akart belezsúfolni az író egy könyvbe. Nem csak arra gondolok, hogy a filozófia történetét így en bloc nem igazán lehet röviden leírni (nem is lehetne normális szerző célja az ilyesmi), hanem azért is, mert mellé még szórakoztató is akar maradni, kerettörténetet is akar, sokszálú és sokfejezetű akar lenni, de valahogy ez így már túl sok és együtt nem jó. Nem lehet befogadni, mert tiltakozik ellene az agy. Tisztelem a célját, de a megvalósítás nem az igazi.
Szerző: Zendrajinx
Szólj hozzá!
Címkék: magyar regény társadalom filozófia őrült nyugat polgári szerelmes szecesszió ne olvasd el furaírás XX század
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.