Az oroszmánia folytatásaként Dosztojevszkij A félkegyelmű című regénye került sorra. Újabb csillagos ötös. Nem tudom, miért, engem egyszerűen "beszippantanak" a regényei, óriási a fickó. Úgy le tudja kötni a figyelmet, hogy eszedbe sem jut letenni a könyvet. Egyszerűen "légy vagy a cselekményben", odavarázsol a szobába, ahol a szereplői beszélnek és cselekszenek. Fantasztikus.

Ez egy igazi monumentalista XIX. századi nagyregény. Sok cselekményszállal, sok szereplővel, sok gondolattal. Nyilván sokaknak ez sok, hiszen a modern regények azért ennél jóval egyszerűbbek, maximum két hősre kell figyelni és kész. Itt az olvasónak kicsit meg kell "erőltetnie" magát, hogy eligazodjon a Nyina Alexandrovnák és Lizaveta Prokofjevnák között, de megéri. A történet végsősoron néhány család és ismerőseik körében bonyolódik, ide esik be a címszereplő, Miskin herceg.

"Régi, jó családból" származik, művelt, okos, széplelkű, csak éppen epilepsziája miatt külföldön kezelték mint "félkegyelműt". A szó végigvonul a regényen, a többi szereplő mind meg van győződve róla, hogy Miskin őrült, pedig hát nem rosszabb, mint ők maguk. Az epilepsziát sokáig elmebetegségként kezelték, de az is tény, hogy a herceg a maga túlfinomult lelkével és néha meghökkentően érzékeny reakcióival valóban nem illik a környezetébe, a társadalomba. (Van ennek persze olyan vetülete is, hogy valaki, aki a fél életét egy elmegyógyintézetben töltötte, hogyan tudna hipp-hopp beilleszkedni abba a közegbe, ahol a többiek gyerekkoruk óta folyamatosan és természetesen mozognak. Nyilván sehogy.)

Az események során ide-oda rángatják tehát, a rosszakarói a pénzét akarják, a jóakarói meg jóindulatúan irányítani akarják az életét, mondván, úgysem képes arra saját maga. (Talán csak békén kéne hagyni.) A vége az, hogy többnyire pozitív érzéseket vált ki, azonban senki nem veszi komolyan. Elszomorító. Talán Kolja, a kamaszfiú az egyetlen kivétel, aki a regényben mindvégig a kedves, megbízható "háttérember", de valahogy róla tudom egyedül elképzelni, hogy még nem olyan felnőttesen cinikus, és képes megérteni a herceg jó értelemben vett egyszerűségét. A többiek mind csak eszközt vagy megmenteni való szerencsétlent látnak a főhősben, aki ezt persze nem veszi észre, mert olyan mély hite van az emberi jóságban, ami már-már valóban az őrülettel határos.

A cselekmény izgalmas, pattogó, néha lassan hömpölygő, néha meg áradó, a stílusa természetes és magától értetődő. Az író néha kikacsint az olvasóra, mintegy bizalmasan a fülébe suttogja a háttérben mozgó motivációkat, a nem a "színen" játszódó eseményeket pedig röviden és szellemesen foglalja össze. Néha ezért olyan a regény, mintha színházban ülnénk, és lekéstünk volna a soron következő felvonás elejéről, és a jóbarát, aki már látta a darabot, elmondja, miről maradtunk le. Nagyon szórakoztató.

Közben meg ott van a társadalomkritika, a filozófia, elmélkedés a "nőkérdésről", a vallásosságról, a hazaszeretetről. D. - mint a XIX. századi nagy orosz írók - olyasmi, mint Ady. Egyszerre jelenik meg az önostorozás és a hazaszeretet, de úgy, hogy közben az, aki forrón kritizál, a "nép fia" marad. Nem akar ő máshová tartozni, nem akar más lenni, orosz akar lenni, csak közben rámutat, hogy "emberek, nézzétek, milyen sok dologban hülyék vagyunk, térjünk már észre!". És hiába ülteti orosz környezetbe, ez bizony egyetemes gondolat. Érdemes felfedezni ezeket az apróbb és nagyobb igazságokat a regényben, bár némelyiket jól elrejtette a szerző, hogy csak a végére esik le a dolog, de ez nem baj.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.