... nem a kormányt!

Idézet egy legfelsőbb bírósági döntésből, amiért érdemes végignézni ezt a filmet.

A filmbe sajnos túl sok különböző témát próbált belegyömöszölni a derék Spielberg bácsi, de nézzük el, mert az eredmény egészen fogyasztható lett. Van itt titkos, de kiszivárgott kormányzati jelentés, sajtószabadságért küzdő hős újságírók (mert az amerikaiak nem bírnak meglenni hősök nélkül...), még hősebb özvegy laptulajdonosnő, aki egy macsó, hímsoviniszta világban megörökölt egy nagyvállalatot, és próbálja úgy irányítani, hogy közben általában keresztül néznek rajta. (Ja, ez amúgy a mai napig megvan, mert a héten történt, hogy az FSC auditor úgy nézett át rajtam egy csak pasikkal tele lévő szobában, mint a pinty. Pedig én voltam ott a vezető beosztású. Miről beszélünk? 2018, Magyarország.)

Szóval sokféle dolog előjön, ezek legfontosabbika azért mégiscsak az, hogy miért kell százezreknek meghalni egy olyan háborúban, ami mások között és más érdekekért zajlik?

A válasz pedig borzasztó: hogy Amerikát ne érje presztízsveszteség. Értjük? Egy arc és test nélküli valami ne veszítsen arcot.

Nyilván metaforikusan kell érteni, nem csak Vietnam és nem csak ez a konkrét ügy az érdekes. Hanem úgy általában a hatalom természete. Hogy Nixon elnök háborút folytat a saját országa sajtójával, és meg akarja mondani, hogy mit írhatnak meg és mit nem. Ismerős? 

Mi kellhet még? Bauer Barbara legújabb regényében, a Porlik, mint a szikla című kötetben úgy adagolja a hozzávalókat, mint pék főhősei a kenyértésztába a lisztet meg a sót. Persze, bevált recepten minek változtatni, mondhatná a szerző, és sajnos, mondja is. Mivel már a szerző több könyvét is olvastam, elmondhatom, hogy látok benne potenciált, tényleg látható a fejlődés a munkáin, azonban jobb lenne, ha a kiadói elvárások (legyen benne egy kicsi ez, meg egy kicsi az) kevésbé jönnének át a szövegen. Sőt, merem javasolni, hogy nem kellenek állandó elemek az egymás után következő könyvekbe, mert egy idő után nagyon unalmassá tud válni egy ilyen séma. (Jóllehet, sokan megélnek az ilyesmiből, de nem biztos, hogy irodalmi ars poeticának őket kellene követni.)

Miről is beszélek?

1. Nagyvárosi, hajszolt életű szingli főhősnő. Pipa.

2. Nagymama-unoka nyomozás a múltban. Pipa.

3. Jóképű idegen férfi, aki segít a nyomozásban. Pipa.

4. Légi utaskísérők, akkor is, ha nem róluk szól a regény. Pipa.

5. Egy fejezet a múltba, egy a jelenbe. Pipa.

Ezek a sablonok működnek, tagadhatatlan. Csak ettől nem lesz a regény egyedi, sem a karakterek szerethetők.

A szerző nagyon jól bonyolítja a szálakat, múlt, jelen, több évtizednyi történet egymásba kapcsolódva, lassan rajzolódik ki több szereplő elbeszéléseiből, visszaemlékezéseiből. Az egészet keretbe fogja Amanda, a hősnő története, aki egy nagyon menő, nagyon pesti, nagyon elfoglaltnak látszó (mondjuk ki, borzasztó közhelyes) közgazdász. Nem tud mit kezdeni családja erdélyi gyökereivel, mivel nem élt ott soha, nem járt ott soha, a családja történetéből pedig a felmenői nem nagyon árultak el semmi olyasmit, ami miatt bármi kötődése kialakulhatott volna. Egészen addig, míg a nagymamája el nem kezd neki mesélni akkor, amikor már nagybeteg és várja a halált. Akkor borul rá a posztháborús Erdély, a székely ősök minden nyűgével és bajával. Üldöztetés, határmódosítások, román erőszak, kirekesztettség, szegénység, minden nehézség kijut a család több generációjának.

Amanda a nagyi unszolására el is megy Erdélybe, a régi faluba, ahol az ősei éltek, hátha ott is megtud ezt-azt. És tényleg. Sokkal többet nyer a frissen megismert péktől, illetve az ő nagyszüleitől, mint amire gondolt. Mindenki mindenkit ismert a faluban, és a mai napig élnek ott olyanok, akik ismerték az ő családját, történetét is. És aztán persze kiderül az is, hogy kicsit másképp, mint ahogy ő ismerte (addig bezárólag, hogy nem mindenki az a rokon, akinek látszott).

Itt a 21. században nekem kicsit más bajom van az erdélyi kérdéssel, mint Amandának, hisz tudtommal az én családom nem Csaba királyfival jött be az országba. Trianon óta sajnos mindig úgy kommunikálják a dolgot az egyszerű emberektől a politikusokig, mintha az erdélyi ember az valahogy magyarabb a magyarnál, ősibb az ősinél és jobb mindenkinél. Miért? Nem értem. Igen, egy vesztes háborút lezáró igazságtalan békeszerződéssel átkerültek egy rosszul meghúzott határ túloldalára. Igen, a románok nem bántak velük kesztyűs kézzel. Igen, sokat szenvedtek. Igen, ez borzalmas. Igen, nagyon tiszteletreméltó, hogy ennek ellenére őrzik a nyelvet, a kultúrát, a magyar identitást. De ettől még nem hiszem, hogy Erdélyben zöldebb a fű, vagy kékebb az ég, vagy jobbak az emberek. A határnak ezen az oldalán is szenvedtek az emberek. Itt is csúnyán bántak velük idegen hatalmak. Itt is volt forradalom, megszállás, terror, minden. Akkor most méricskéljük, hogy ki szenvedett jobban vagy többet? A románok voltak gonoszabbak vagy pl. a dél-magyarországi területeket megszálló szerbek?

Van ennek értelme? A világon semmi.

Le kéne szokni tehát arról a gondolkodásról, hogy Erdélyben "zöldebb a fű". Lássuk végre, annak, ami: egy olyan helynek, ahol az embereknek a hatalmi érdekek kereszttüzében sokszor volt igen rossz soruk. És nem csak a székelyeknek. (Szeretünk megfeledkezni ugyanis a terület színes etnikai és vallási összetételéről is. Hm-hm. Milyen érdekes.)

A könyv tehát szórakoztató módon engem sok mindenen elgondolkodtatott. Ugyanakkor valahogy azt éreztem, hogy a szerző többet is kihozhatott volna belőle, ha nem erőlteti ennyire a modern, nagyvilági élet és az egyszerű székely valóság (múlt) közötti párhuzamot. A karakterek mélysége nekem nagyon hiányzott. A cselekmény pörgése egy dolog, de közben az jutott eszembe, hogy még Fülig Jimmy jelleméről is jobban képet alkothattam anno, pedig Rejtő aztán nem sok lelki cizellálást hajtott végre a regényeiben. Ezen a területen még fejlődhet a szerző, de én nagyon drukkolok neki!

Anthony McCarten A legsötétebb óra című könyve az azonos című, nagyon jól sikerült film alapanyaga. A filmet imádtam, Gary Oldman fantasztikus volt, mindenki nézze meg, mert nagy élmény.

Éppen emiatt érdekelt a könyv is, hiszen az adaptációknál a könyvben általában jobban el lehet merülni, finomabb árnyalatokat is fel lehet fedezni, amik valamiért nem fértek fel a vászonra, esetleg a dramaturgia miatt nem lehetett szerepük stb. Úgyhogy nekivágtam a könyvnek is és nagy várakozásokkal tekintettem a sztori elé - annak ellenére, hogy már tudtam a végét.

A történet 1940 májusában játszódik, abban a néhány hétben, amikor Nagy-Britannia egyedül áll szemben a náci Németország hódító törekvéseivel. Ugyan említik a "szövetségeseket", amelyek alatt itt főleg Franciaországot, a Benelux államokat kell érteni, azonban azok gyors lerohanást követően kevés érdemi ellenállást tudtak kifejteni a nácikkal szemben, tehát egyre inkább úgy tűnt, hogy Európa úgy, ahogy van, elveszett a fasiszta vörös ködben. Amerika a nagyon kényelmes "fényes elszigeteltségben" élt ez időben, és már évek óta tartó folyamatként számos semlegességet garantáló törvényt hozott az adminisztráció, amely az amúgy elég erős jogkörökkel felruházott elnök kezét is megkötötte. Ugye, elég érdekes visszatekinteni, hogy mindez az első világháború (akkoriban még a Nagy Háborúként hivatkoztak rá) tapasztalatai miatt volt, hiszen Amerika annak ellenére nem akart még egyszer belesodródni egy világkonfliktusba, hogy amúgy az ő földjén nem is volt háború, tehát fogalma nem volt a tényleges károkról, amit az ilyesmi okozhat. Pearl Harbourig kellett várni, amíg az amerikaiak is rádöbbentek, hogy itt aztán mindenkinek állást kell foglalnia, mert nem lehet kényelmesen kivárni, amíg a többiek lemeccselik a dolgot. Azóta átestek a ló másik oldalára, és beavatkoznak minden konfliktusba, ha kell, ha nem. A világrendőr szerep persze nem az emberiségnek tett jószolgálat, hanem a kőkemény gazdasági érdekek diktálják: olaj, egyéb nyersanyag, más országok függésben tartása, vagy ha más nem, hát fegyvert adnak el mindkét oldalnak, abból biztos bevétel van. Undorító.

A helyzetet árnyalja továbbá, hogy a harmincas években az angol elitben volt egyfajta "megértő tisztelet" a német területszerzési igényekkel és egyáltalán az ország megerősítésének vágyával kapcsolatban, tekintettel a Nagy Háborút lezáró békeszerződés őket érintő kemény pontjaira. Ne felejtsük el, ekkor a Brit Birodalom még él és virágzik, és a fél világot uraló (leigázó, kirabló stb.) entitásként egyfajta gyarmattartói kedélyességgel tudott nézni ezekre a dolgokra. Ami azért volt roppant veszélyes, mert amikor Németország ott tartott, hogy lerohanta a Benelux-államokat, benyomult Franciaországba és Dunkirknél beszorította a tengerbe a teljes brit hadsereget, amelyet alig tudtak aztán evakuálni, igencsak kérdés volt, hogy harcoljanak-e egyáltalán ekkora katonai túlerővel szemben, vagy ésszerűbb lenne egyfajta "racinális" békét kötni és bízni az "európai rendeződésben". Ez utóbbi alatt valami olyasmit értettek, hogy "jut is, marad is alapon" kapjanak valamit a nácik (Németország mellett Olaszország is, nyilván, érdekes módon itt a spanyolok valamiért nincsenek képben...), de hát biztosan meg lehet velük állapodni valahogy.

Csak azzal nem számoltak, hogyha egy amúgy irracionálisan gondolkodó diktátornak, vagyis Hitlernek nincs oka megállni, mert ő az erősebb, akkor nem fog "racionális" békét kötni, hanem addig megy, amíg el nem éri a falat.

De szerencsére végül az idő előtti béke nem valósult meg, nem utolsósorban azért, mert Winston Churchill, az ember, aki 1940 májusában csak azért került a miniszterelnöki székbe, mert senki más nem akarta vállalni a béketárgyalások ódiumát és a háborús vezetés minden nyűgét. Ő viszont jött, látott, győzött, annak ellenére, hogy szó szerint mindenki ellene volt, beleértve a királyt is, aki enyhén szólva szkeptikusan kezelte, hogy őt, és nem a mindenki által javasolt Lord Halifaxet kellett felkérnie kormányalakításra. Mindenki Churchill bukását várta, vagy ha azt nem, akkor azt, hogy megkösse a németekkel a békét, aztán tűnjön el a süllyesztőben.

Churchill viszont, aki a történelem egyik legszínesebb egyénisége volt, először csak kiváló retorikai képességekről tanúskodó beszédekkel, aztán ténylegesen megnyert támogatókkal elérte, hogy nemcsak nem kötött idő előtti békét az országa a nácikkal, hanem sikerült kimenekíteni Dunkirkből az angol csapatok nagy részét is. Az utóbbi hadműveletben egyébként volt egy érdekes ötlete is, nevezetesen, hogy civil hajókat gyűjtetett össze, és azokkal is folyt a mentés. Elég jó "csapatépítés" a háborús Anglia számára szerintem, főleg, hogy sikeres is volt az akció. Hiába, aki tud hajózni, az hajózik.

A szerző nagyon sokat kutatott a témában, hihetetlen gazdag forrásanyagot dolgozott fel. Van itt újságcikk, kormányülési jegyzőkönyv, magánnaplók, levelezések, táviratok stb., minden, ami írásban utólag fellelhető és elemezhető. A gond az volt, hogy minden percet rekonstruálni akart abból a pár hétből, amíg Anglia a béke és a háború között táncolt. Persze, nyilván tisztában vagyok vele, hogy akkora horderejű kérdést, minthogy egyedül folytassunk-e világháborút nálunk erősebbekkel, nem egy perc alatt dönt el egy ország, viszont az a minuciális szöszölés, amit a szerző ezzel a témával elkövetett, az szó szerint agyzsibbasztó volt. Pl. beidézi valakinek a naplóját egy adott eseménnyel kapcsolatban. De három soronként betűz egy megjegyzést, amivel dramatizálni igyekszik a helyzetet és még háromszor megmagyarázza, amit a forrás már amúgy leírt. Ezt miért is kell? Máshogy nem értenénk? Vagy ennyire oldalszámra fizették a szerzőt? Ez nekem sok volt.

A másik negatívum ugyancsak ezekhez a kis szerzői kommentekhez kapcsolódik: nagyon "amerikai" a narráció. Próbál hősöket kutatni mindenütt. "Amikor aznap felkelt, még nem sejtette..." típusú mondatokkal tűzdeli tele a könyvet. Antihősként is próbálja megmutatni Churchillt és másokat is, pedig nem kellene ennyire görcsösen egyik vagy másik oldalra állítani embereket. A történelem ennél sokkal színesebb. Csak utólag tudhatjuk meg, hogy egy döntés helyes volt vagy sem. És néha nem is mi döbbenünk rá, hanem mások. Akkor miért kell visszamenőleg "rosszaknak" beállítani olyan személyeket, akik akkori helyzetükben a szerintük legjobb álláspontot képviselték? Anakronizmus visszafelé.

A kötet sokszor túlírt volt, ami nekem nagyon visszatetsző. Ha valaki nem tudja velősen összefoglalni a mondandóját, akkor inkább ne írjon/beszéljen, hanem még gondolkodjon kicsit, mielőtt a többiekhez fordul. A fent idézett széttördelt stílus miatt volt, hogy 50 oldal alatt csak addig jutott el a szerző, hogy összehívták a kabinet ülését és arra megérkezett x és y, akik közül x ezt írta aznap a naplójába, y meg erről beszélt z barátjával a klubban a reggelinél. De érdemben nem haladtunk. Tiszteletreméltó, hogyha valaki nagyon alaposan megkutatja a témáját, de azért van, amit nem kell publikálni, mert érdektelen a tárgy szempontjából. (Mint az ilyen bulvárrészletek, hogy valami megbeszélés előtt mindkét felet a szeretőjénél találták meg, és nem otthon. Hű, tényleg? Ennek meg mi köze van bármihez?)

Sok érdekességet megtudtam, de ugyanakkor bennem maradt a tüske, főleg a végére érve, hogy egy szigorúbb szerkesztő azért elkelt volna ehhez a kötethez.

Szécsi Noémi és Géra Eleonóra A modern budapesti úrinő (1919-1939) című könyve folytatja a korábban abbamaradt nő- és kortörténetet.

A két szerző ismét az élet minden területét igyekezett felölelni, amikor belevágott a nagy téma feldolgozásába. Van itt minden. Hogyan születtek a gyerekek, milyen oktatásban részesültek, mit ettek, milyenek voltak a hétköznapok, hogyan szórakoztak, hova jártak nyaralni, milyenek voltak az emberi kapcsolatok stb., stb.

A könyv jó hosszú, el lehet csemegézni a sokféle témában. A szerkesztést szerintem lehetett volna feszesebbre venni, mert több téma újra és újra előjött, ezeket egy helyen tárgyaltam volna, szélesebb megközelítésben, nem pedig úgy, hogy több fejezetben ugyanazt a tárgykört boncolgatom. Ez néha ismétlődővé tette a szöveget, ugyanakkor az ismétlések által megerősödött a mondanivaló. Talán ebben is van ráció, nem tudom. Én jobban szeretem a lényegretörő szövegeket.

A források megint gazdagok, az újságcikktől, a történelmi beszámolón át a magánlevelezésig, naplóig mindenféle anyagból dolgoztak a szerzők, változatos stílusok és meglátások kerültek egymás mellé. Van itt kozmetikai hirdetés és lakástervezési instrukciók a mérnöki kamarától. A mindennapi élet elég sokféle területre terjed ki, ugyebár. :)

A posztháborús és II. világháború előttiség rányomja a bélyegét a korra: az első sokk utáni ébredés, a nemzeti szemlélet, az irredentizmus térnyerése kitermelte a maga társadalmi áramlatait, amelyek aztán szépen sodorták a népet a következő háborúba.

Ebben a korban már tömegesen tanulnak és dolgoznak a nők. Oktatási kérdésekben azonban még mindig hátrányban vannak, folyamatos a harc főleg a magasabb fokú oktatásban való részvételért. De mivel már tömeges igény jelentkezik a szülők részéről is, hogy ne csak feleségnekvalót neveljenek a lányaikból, a politika (meggyőződése ellenére) kénytelen engedni. Egyre több a nők számára megnyíló szakma is, akár művészeti, akár tudományos pályáról beszélünk. Már nem csak gépírókisasszonyokat keresnek (akiket aztán feleségül vesz a vezérigazgató), hanem orvosok, tanárok, sőt, mezőgazdasági gépészmérnök hölgyek is akadnak az országban. A róluk kuriózumként beszámoló újságcikkek azért igyekeznek kiemelni, hogy "de azért csinosak is ám", mintha ez afféle mentség lenne, hogyha esze is van az illetőnek.

A modern magánélet olyan lényeges részei, mint a nyaralás, a víkendezés, a fürdőbe járás nyáron nekem néha sok volt, hiszen itt azért látszott már, hogy kitermelődött (megmaradt?) egy olyan társadalmi réteg, aminek "nem volt más dolga", mint szórakozni télen-nyáron. Ez azért kicsit irritáló. Meg a teaparty és vacsora party közötti különbségének hosszas taglalhatósága? Na, ne...

Sok érdekes fejezet volt, bár én több irodalmi részt vártam volna, elvégre a korban azért elég erősek voltak a Nyugatos asszonyok is, de talán ők már más fronton elég "megkutatottak" voltak a szerzők szerint. Ki tudja? A legjobbak a naplórészek voltak, illetve a magánlevelezések felidézése, hiszen ezekből első kézből kaphattunk képet, miként is gondolkodtak akkoriban. És rájöttem megint, hogy a régiek csak régen éltek, de nem feltétlenül gondolkodtak vagy éreztek másképp, mint mi ma.

Szofija Andruhovics neve nekem teljesen ismeretlenül csengett, amikor megláttam a Felix Austria c. kötetét egy polc sarkában. Amikor pedig végigolvastam a könyvet, arra jutottam, hogy igenis többször kell elindulni idegen irodalmak és ismeretlen írók felé, mert nagyon kalandos utakra tudnak vinni.
A cím a békebelinek hívott Monarchia korába (egészen 1900-ba) visz vissza minket, ahol is Galícia egy soknemzetiségű, de az osztrák császár uralma alatt álló szegletében, egy kisvárosban éldegél az Anger-házban Sztefa, a szolgálólány. Tulajdonképpen a háziasszony, Adela mindenes cselédje, de félig-meddig mégis családtag, mert annak idején Adela apja, Anger doktor vette magához mint szomszédai kislányát, mivel egy tűzvészben meghaltak a szülei. A két kislány ezután együtt nevelkedett és Anger doktor mindkettőjüket szerette is, ugyanakkor egyértelmű volt köztük a társadalmi különbség Adela javára. Sztefa tehát afféle házvezetőnő, szakács, cseléd státuszban maradt a családnál, ugyanakkor fizetést nem kapott, "csak" lakhatást, élelmezést. Közben pedig roppantmód, szó szerint szolgai módon ragaszkodott Adelához, még apja halála és férjhezmenetele után is. A család tehát így éldegél: a gyermektelen házaspár (Adela férje egy isteni tehetségű, roppant türelmes kőfaragó mester, Petro) és a szolgálólány.
Az időközben pappá vált régi udvarló felbukkanása különös változásokat indít el a házban: Sztefa hirtelen szerelmesnek érzi magát, a házat sötétnek és komornak, Adelát elviselhetetlennek találja. Ugyanakkor tudja, hogy a pap nős, tehát semmi közük nem lehet egymáshoz.
A regény végig Sztefa afféle naplója, jóllehet, nem írásos, hanem "gondolati" formában, így csak az ő elbeszélései alapján tudjuk a történéseket. A cselekményszálak, múlt és jelen lassan bontakoznak ki, és menet közben változnak is az ugyanahhoz a dologhoz kötődő igazságdarabkák. A végére tehát alaposan összekuszálódnak az olvasó fejében az elemek, és már nem tudjuk, hogy mi a valóság és mi az, ami csak Sztefa fejében él. Ennek eklatáns példája, ahogy jótevője, Anger doktor halálos ágyán mondott utolsó szavaira emlékszik vissza: évekig úgy emlékszik, a lelkére kötötte a doktor, hogy vigyázzon Adelára, aki gyenge és törődést igényel. A végére kiderül, hogy valójában azt mondta: menjen el minél előbb a házból, mert ők ketten megfojtják egymást a kutya-macska barátságukkal. De ezen felismerés már csak akkor jut el Sztefához, amikor élete egyéb alapigazságait is kénytelen már megkérdőjelezni: nem szerelmesek egymásba a pappal, a befogadott néma fiúcska nem az ő nevelt fiacskája, a bűvész ugyan illúziókat kelt, de valójában csak simán csirkefogó. A végén talán csak a nagyszerű ételeknek van értelme, mert a lekváros fánk meg a káposztás batyu legalább biztos élvezetet nyújt. (Még az olvasónak is, mivel a szerző olyan érzékien írja le az ételeket és készítésüket, hogy az már inkább bűbájolásnak, semmint főzésnek tűnik.)
Egyre többször gondolom azt, hogy a világháborúk előtti, utólag ártatlannak és békebelinek hazudott, gondolt világban minden baja ellenére is volt valamiféle rend, következetesség és kiszámíthatóság. A mai időkhöz képest sokkal színesebbek voltak a települések, a társadalmak, az uniformizálódás helyett tarkaság uralkodott: sok nemzetiség, vallás egymás mellett, ahol teljesen megszokott volt a zsidó boltoshoz járni, a ruszin templom más volt, mint a protestáns, és így tovább. A társadalom színes volt mind vertikálisan, mind horizontálisan. Manapság nincs ilyen: egyre kevésbé tudjuk, hogy kik voltak az őseink, mit jelent egy adott néphez, vagy kisebbséghez tartozni, a vallásos különbségekről nem is beszélve. A társadalom rétegei is egymásba folynak, anélkül élünk, hogy konkrét ismereteket tudnánk szerezni akár a felmenőinktől, akár a körülöttünk élő többi embertől, hogy "hogyan is kell csinálni az életünket a mi helyzetünkben". A "békebeliséget" talán erre (is) vonatkoztatjuk utólag a XX-XXI. századból: a nagy felindulások előtt jobban tudták az emberek, hogy hol vannak a társadalomban és mi a szerepük. Ma talán nehezebb megtalálni, hogy én mint mozaikkocka melyik helyre illek a nagy egészben.
Nagyon kellemes, elgondolkodtató, néhol mágikus realizmussal tarkított kötet. Egészen beleszerettem.

Julian Fellowes Belgravia című regényét a klasszikust idézve lehet jellemezni: "túltoltuk, Béláim". Nem kicsit.

Társasági regény, ami elvileg korrajz, a felszínen (és néha mélyebben is) viszont csak bálok, pletykák, botrányok, kiszivárogtatott és eltitkolt események laza egyvelege. Amihez viszont nem ártana pár olyan szereplő, akikért lehet izgulni, akiket lehet utálni és így tovább. Ez most nem jött össze.

A waterloo-i csata előestéjén nyitunk, amikor egy "felkapaszkodott" kereskedő lánya és egy gazdag úrifiú kibontakozó szerelme hirtelen véget ér. Aztán egy negyedszázaddal később Londonban vesszük fel a fonalat, ahol több család összetartozó történetei fonódnak egybe. Lassan, nagyon-nagyon lassan. Mindenki mindenkinek a rokona, ismerőse. Mindenki titkolózik olyanok előtt is, akik előtt nem kellene. Mindenkinek titkos terve van ilyen vagy olyan célra. Múltjuk van, motivációik, elképzeléseik a jövőre nézve. És mindezt a szerző a tudtunkra is hozza. Pedig nem akarjuk tudni.

Elég lenne néhány szereplő, akiket közelebbről bemutat, és akiknek lehet drukkolni vagy kiutálni őket a regényből. De nem. A legutolsó szobalányról is meg kell tudnunk, hol nőtt fel, kik voltak a szülei, milyen rokonai vannak, hol szolgált előbb, mi a titkos vágya, kibe szerelmes és így tovább.

Miért?

A világon semmi értelme.

Főleg, hogy a sztori amúgy elég soványka: leányka és úrifiú szerelme titkos esküvőben és egy gyermekben manifesztálódott, azonban úrifiú elesett a csatában, leányka meg belehalt a szülésbe. Szülők mit tesznek? Eltitkolt gyereket idegenek nevelik fel, majd 25 évvel később azon megy a nyünnyögés, hogy bevallják-e ország-világ előtt, hogy ki-fia borja a közben sikeres fiatalemberré érett szerelemgyerek, mert hát akkor mit szól a TÁRSASÁG, vagy inkább hallgassanak a végsőkig.

Felháborítóan sablonos, kiszámítható regény. És még rettentő unalmasan is írta meg a szerző, akitől azért az életműve alapján sokkal többet várnánk. Egyetlen szereplőt sem sikerült akárcsak kicsit is szimpatikussá tenni, nem voltak jó vagy rossz tulajdonságok, inkább olyan "kikevertnek" tűntek a karakterek. Semmi élő nem volt egyikben sem. Fájdalmas volt a 200. oldal után. Többet vártam. Ezek után muszáj lesz valami modernet olvasnom, hogy helyrerázódjak.

A múltkori poszt többeknek nagyon tetszett, sőt, volt, aki még folytatáshoz is küldött muníciót. Jöjjön hát még pár fordulat, amitől falra mászunk a mindennapokban!

1. Bevállal/felvállal:

Az rendben van, hogy nyelvújítunk és mindenféle leleményekkel tesszük színesebbé a beszédet, de az ilyen álkifejezések tényleg bosszantóak. A "bevállal" mint "a meg meri tenni" vagy "úgy döntött, hogy ezt és ezt fogja csinálni" rövidítéseként kissé túlburjánzik.

Méltó párja a felvállal is, amit leginkább bulvársajtós cikkekben lehet tetten érni, mint "XY celeb felvállta kapcsolatát Z énekesnővel a nyilvánosság előtt" jellegű hírek tálalása közben. Miért kell?

2. Valamilyen szinten

Részben. Zömmel. Nagyobbrészt. Bizonyos mértékig. Hellyel-közzel. Valamennyire. Elég sokféleképpen ki lehetne fejezni, de sokaknak nem megy. Miért? Nem a reality szereplőktől kellene beszélni tanulnunk, inkább olvassunk.

3. Ma lenne 145 éves XY

Megemlékezős, figyelemfelhívó cikkekben, hírekben, tudósításokban egyaránt előfordul. Ha fel akarja hívni a figyelmet arra, hogy ennyi meg annyi évvel ezelőtt született/halt meg/lett híres egy festő, író, balerina, akkor írja azt. Az emberélet véges. Alapból nem élünk 145 évig, tehát a mondat már itt megbukott. Ráadásként viszont jön, hogy az adott személy, akiről éppen szó van, mondjuk meghalt 37 évesen. Tehát már "örökre" 37 éves marad a halálban, mert nem öregszik tovább. Akárhány év is telik el közben a születése óta. Nem lesz öregebb. Nem fogja a "113. születésnapját ünnepelni". Mert nem lesz neki.

Valamiért egész nap a Huszt motoszkált a fejemben Kölcseytől, tehát a kultúra napjára legyen ez a napi vers (mindenkinek):

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

A múltkori újságírással kapcsolatos bejegyzés kapcsán voltak még jegyzeteim bizonyos, közbeszédben túl sűrűn előforduló kifejezésekről, amelyek filléres álbölcsessége mind a két bicskát kinyitja ha nem is zsebemben, de a táskámban biztosan. Íme néhány:

1. Ha nem tudsz változtatni rajta, fogadd el

OK, vannak dolgok, amiket tudunk befolyásolni, és vannak, amiket nem. De ez a mondás elég elhibázott általánosításnak tűnik nekem. Ugyanis nem minden történés, cselekvés, érzés egyenlő egy megoldandó feladattal, tehát olyasvalamivel, amit "meg kell szerelni" valahogy. Mert van, hogy csak érzel vagy gondolsz valamit, de nem akarsz, tudsz kezdeni vele semmit, csak éppen átéled. Ezekkel semmit nem kell csinálni, mégis sokan úgy tekintenek rá, hogy kell. Másrészt azt sem mondja meg senki, hogy mi az elfogadás. A változtatás egy aktív cselekedet részemről, aminek a külvilágban nyoma van. Az elfogadás ezzel szemben egy belső cselekvés, ami szintén tőlem jön, csak éppen nincs a külvilágban nyoma. De attól még szintén cselekvés, csak nem látszik. Olyan, mintha az elme működése nem lenne egyenrangú a kézével. Ez egy furcsa felfogás. Valójában az elfogadás is változtatás, csak nem a külvilágban, hanem magamban, abban, ahogy viszonyulok az adott dologhoz. Tehát a vége az, hogy ez egy tautologikus ostobaság, keleti bölcsességnek álcázva. Valójában inkább így hangzik helyesen: változtasd meg magad és minden megváltozik körülötted.

2. Beleáll a konfliktusba

Aki ezt a kifejezést kitalálta, azt a földbe kéne beleállítani... Állásinterjúkon elhangzó kiváló kérdés, hogy hogyan kezeli a konfliktusokat? Kerüli vagy beleáll? A nyelvi igénytelenség magasfoka. Felvállalja a konfliktust, bátran konfrontálódik, aktív vitában oldja meg a problémát stb., a végtelenségig lenne cizellálható értelmes kifejezésekkel, de nem, nálunk mindenki "beleáll a konfliktusba". Szomorú és blőd egysíkúság.

3. Narratíva

A "narrative" angol kifejezés mesélést, sztorit, történetet jelent. Az angolszászok elég széles értelemben és széleskörűen használják sajnos a közbeszédben is, amit aztán a magyar újságírás és hipster világ kérdés és gondolkodás nélkül vesz át és használ "narratíva" formában ha kell, ha nem. Itt is az a gondom, hogy olyan szép kifejezések közül lehetne választani, de nem teszik. A magyar nyelv logikájától teljesen idegen egy mondatban, hogy "a narratívája szerint a szereplőnek nem így kellett volna viselkednie". Tessék?  Ha valaki nem tudja áthozni a fordításban a kulturális tartalmat, akkor a fordítás rossz és nem alkalmazandó. Előbb tanulj meg a saját nyelveden értelmes mondatokat használni, és aztán válogathatsz idegen kifejezések közül. De akkor is célszerű megnézni a Bakos-szótárt, ha bizonytalan vagy. :)

4. A komfortzóna

Amiből ki kell lépni. Ami rossz. Ami visszahúz. Akkora közhely lett szegény komfortzóna, hogy nem győzök bociszemekkel nézni a hírekre. De mi is a komfortzóna? Ahol jól érezzük magunkat, ahol kényelmes lenni, ahol nincs szorongás. Tehát egy lelkileg kívánatos állapot. Alapból nincs is vele baj.

Gond akkor lesz belőle, ha soha, semmikor nem akarunk új dolgokat kipróbálni, új helyeket megnézni, új emberekkel megismerkedni, hanem csak tespedünk a saját kis kényelmes életünkben. Mert az új az veszélyes, az bizonytalan, az szorongást jelent. De legalább olyan sokszor hoz kellemes élményeket is, ezért aztán nem kell félni: minden nap kilépünk a komfortzónánkból, legalábbis bizonyos vonatkozásokban. Főleg, hogy az nem egy buborék, ami körülveszi az embert, hanem inkább egyfajta lelkiállapot, ahogy viszonyulunk dolgokhoz. Az újságírók és a kéretlen jótanácsokkal mindig készenlétben álló hamis jóakarók előszeretettel pufogtatják úton-útfélen, hogy lépjél ám ki ebből a gonosz komfortzónából, mert különben unalmas vagy/boldogtalan leszel/szingli maradsz/nem leszel jó szülő stb. Pedig inkább valami olyat kellene mondani, hogy "ismerd meg nyugodtan az újat" vagy "ne zárkózz be saját magadba". Sokkal hasznosabb lenne.

5. A meg nem felelés kényszeres bizonygatása

"Korábban mindig meg akartam felelni, de aztán elengedtem és ma már nem." Ilyen mondatokkal kezdődnek a kissé hamisan ható vallomások olyan megfelelési kényszeresektől, akik aztán azok maradtak, csak már felismerték, hogy bajuk van és bizonygatják, hogy nem is. :) Aztán ilyen jó mondatok jönnek, hogy "már nem izgat, hogy háromfogásos ebéd lesz-e vasárnap" vagy "tetszem-e a férjemnek 65 kilósan" stb. Mert "elengedték". De ha elengedünk valami ostoba elvárást, amiről aztán bizonygatjuk hosszan, hogy hű, mennyire nem fontos, akkor miért is emlékszünk minden részletére? Vagy miért kell bizonygatni, hogy mennyire megszabadultunk tőle? Talán csak nem azért, mert nem igaz a dolog?

Gyanítom, hogy ha rendben vagyok a döntéseimmel, akkor nem kell görcsösen meggyőznöm a körülöttem lévőket róla, hogy engem aztán tényleg annyira, de annyira nem érdekel, hogy 3 perc 20 másodpercig kellene főzni a tojást, de lám, már a 3 percessel is megelégszem. Főleg, hogy az ilyen apróságok "elengedése" aztán tényleg nem akkora fegyvertény, amire büszkének kéne lenni (tudom, sokszor de).

Valami nagy dolgot fel tud mutatni? "Haragudtam anyámra, mert szerintem jobban szerette a húgomat, mint engem, de már megbocsátottam neki." Vagy: "Már nem akarom a párom/gyerekem minden lépését kontrollálni, pedig régen ilyen voltam." Na, ilyen mondatokat soha nem hallani. Lehet, hogy az apró kényszerességek leküzdése is jó dolog, hiszen egy lépéssel kezdődik a leghosszabb utazás is, de azért ha már nagyon büszke akar lenni magára valaki, akkor nem árt valami konkrétabb célt is elérni, minthogy nem pucolja ki heti háromszor a cipőjét.

Lehet, hogy régen is idegesítően tematizált volt az újságírás, de mostanában már tényleg semmi nem kell ahhoz, hogy valaki a "médiában dolgozzon", ezért a témák, stílus és úgy általában a minőség szűkülése tapasztalható. Néha olyan lapossá válnak a cikkek, hírek, hogy elég végiggörgetni egy címlapot ahhoz, hogy SEMMI, de tényleg semmi ne keltse fel az érdeklődést, és inkább levegyem az Arany-kötetet a polcról. Pedig szeretnék érdekes, aktuális híreket olvasni, tájékozódni, hogy mikor mi történik. Csak éppen nem megy. Mert ilyenekbe kell botlani állandóan:

1. Kattintásvadász címek: "olyat csinált, amitől maga is meglepődött", "nem hiszi el, mit találtak az Antarktiszon" és társai. Rendben van az ilyesmi, ha valami bulvároldalt vagy celebhírekkel/chemtraillel/3 napos diétákkal feltöltött/eladott oldalakat látogat az ember, de hogy mindez már nem csak beszivárgott a "normál" sajtónak gondolt médiumokba is, az kissé túlzás. És itt nem arról van szó, hogy ne olvasna el az ember ilyet is, olyat is, néha tényleg nincs kedvem Merkelről vagy a japán választásokról olvasni. De ha igen, akkor szeretnék róluk hiteles tájékoztatást. Ha meg ahhoz van kedvem, akkor megnézem, hogy Horváth Éva hol sétáltatta a gyerekét. Vagy mit tett Palvin Barbi, amit még a Kockásfülű Nyúl sem hitt el, amikor meglátta. De tényleg, miért kell mindennek bulvárnak lennie?

2. Előző továbbfejlesztett változata: "Szabó Győzőt egy pasival látták csókolózni!" Amire persze kiderül, hogy legújabb szerepében azt a karaktert játssza, aki a darabban egy pasival csókolózik. A figyelemfelkeltést itt egy irodalomóráról ismert szörny, a szinekdoché, a valamit valamivel helyettesítő szókép, amit persze direkt a félreértésért talál ki a magát borzasztó leleményesnek gondoló "szerző", holott egyszerűen csak Szabó Győző legújabb darabjáról kéne írnia egy tájékoztató cikket. Az a szomorú, ha ezt nem tudja megtenni a tárgyilagosság és szellemesség keverékével - félretájékoztatás nélkül.

3. Külön kis kedvenceim a "jogi bakik". Büntetőtárgyalásról tudósításban az "ügyész 3 év 10 hónap börtönt kért a vádlottra". Egyrészt azt indítványnak hívják, másrészt meg a büntetés mértékére nem tesz "javaslatokat" az ügyész, mert azt majd a bíróság kitalálja, azért van. A "bírónő az indoklásban rámutatott, hogy..." - az nem bírónő, hanem a bíróság. Akkor is, ha fiú, akkor is, ha lány, akkor is, ha egyedül ül ott, akkor is, ha többen. Az abszolút favorit meg a "vádlott ügyvédje elmondta, hogy..." - az meg a védőügyvéd, röviden: védő. Szép, magyar szó. Nem is hosszú. Akár meg is tanulható.

4. Néha azért bele lehet botlani klasszikus "vezércikkekbe" is, amikor tényleg összeszedett, hosszabb cikkeket ír valaki, láthatólag rendes kutatásokkal, előzményekkel, szakértőkkel megspékelve. Ez egyre ritkább, de nem példa nélküli. A gondom akkor van velük, amikor a 18. kövér bekezdés végén elfárad a szerző, és odadobálja a közbeszédből az olyan mondatokat, hogy "és akkor a miniszter azzal a béna magyarázattal állt elő, hogy...". Vajon az illető (vagy a szerkesztője) elgondolkodik ilyenkor? Nyilvánvalóan nem nagyon. Pedig egyszerű: ha azt akarom, hogy komolyan vegyenek, akkor komolyan fogalmazok. Ha vicces cikket írok, akkor az viszont nem lesz a Belföld rovat vezércikke. Vagy legalábbis nem kéne, hogy azzá váljon. De akkor kérdés, hogy mégis mik a szerkesztési elvek. Ha vannak.

5.  A negatív megfogalmazás. Mindig. Mindenütt. "10 hiba, amit elkövet (tetszőleges tevékenység behelyettesítése) közben", a katasztrófa, a halálos baleset, a "meggyilkolta a családját" és egyéb hírek mind hírek. Ha valami jó történik, az nem hír. Miért nem? Ez valami népbetegség nálunk vagy valaki egyszer kikiáltotta, hogy az az újságírás, ami a rossz dolgokról számol be? Nem hiszem. Az újságírás a tárgyilagos tájékoztatás. Mindenfélékről. Jó és rossz dolgokról egyaránt, neadjisten elemzéssel meg interjúkkal kiegészítve. Mindkét felet meghallgatva, ha vannak oldalak. Valahogy kimaradtak/kimaradnak a jó dolgok. A "cuki kisállat született az x állatkertben" típusú szintén kattintásvadász hírecskék nem fogják ellensúlyozni a családirtókat. Valahogy a fejekben kéne átkattintani valamit, mert ez egy rossz irány. (Remélem, nem egy irányú utcába vezető!)

+ 1: A listázás! Egyszerűen idegesítő. :)

Donáth Mirjam Mások álma című dokumentum-önregénye egy New York-i migrációról és annak tapasztalatairól szól. Persze "jó magyar" szokás szerint minden újsághír ezzel kapcsolatban azzal van tele, hogy "de hát visszajött, tehát kudarcot vallott kint", pedig ez nem erről szól.

Érdekes kérdés az utóbbi években ez a nagy ki-, el-, be- és átvándorlás, pedig a történelem során mindig is létezett. Háborúkból, üldöztetésből, természeti katasztrófák elől, illetve jobb élet, lehetőségek és több pénz felé mindig is mentek az emberek, akár tömegesen is, nincsen ebben semmi nóvum. Csak mostanában, amikor tömegjelenségét közelről tudjuk figyelni és elemezni, most lett egyszerre afféle "aha-élmény", amire rá kell csodálkozni.

Mirjam újságírást ment tanulni a Városba, de a könyvből az jön át, hogy ennél azért sokkal többet tanult. Nem is maga a hivatalos ottlét (tanulás, később munka) a téma, inkább maga az élet. A Város milyensége, a pontosan behatárolható etnikai és egyéb kerületek, a rengeteg ember közötti egyedüllét. Úgy általában az amerikaiak jellegzetességei, tipikus helyi adalékokkal. Az, hogy egy 40 milliós nagyvárosban egyedül vagy, akárhány ember is vesz körül, nem nagy meglepetés. Az amerikai sajátosság, hogy nem tudnak mély barátságok kialakulni, szintén ismert jelenség, amit többen is megerősítenek a könyvben. Én kevés embert engedek közel magamhoz, de azokhoz nagyon ragaszkodom. Biztos vagyok benne, hogy nem tudnék olyan közegben élni, ahol a felszínes "chat" az életforma, és senki nem törekszik igazi emberi kapcsolatok kialakítására. Ez valami borzalmasan sivár élet. A pénz, a hatalom, a siker az érték, nem pedig az, hogy milyen ember vagy. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincsenek rendes emberek akár Amerikában, akár a könyvben leírt személyek között, de azért mégis végig az volt az érzésem a sokféle történet olvastán, hogy elképesztően felszínesen élnek emberek - életvitelszerűen.

A különböző időszakban érkezett bevándorlók lazább vagy szorosabb közösségeket alkottak, köztük a magyarok is, akik viszont inkább csak egy-egy karizmatikusabb személy és nem az "együvé tartozás" köré szerveződtek. Annál inkább pl. az ortodox zsidó közösségek, akik egészen zárt rendszerben élnek, nem érintkeznek senkivel, csak egymással, külön városrészben laknak, némelyik csak jiddisül vagy héberül beszél és így éli le az életét. Döbbenet.

Külön színfolt volt még a lakáskérdés. Az egész könyv pl. aszerint oszlott fejezetekre, hogy éppen hol lakott a szerző: egészen pontosan 12 helyen, míg ott élt. Azért ez durva. Az albérletárak miatt gyakorlatilag mindig meg kellett osztania a "rókalukakat" másokkal, ami alatt nem barátokat, hanem szó szerint vadidegeneket értünk, ami ismét csak rémisztő. Itt megint van egy nagyon amerikai dolog: a háztulajdonosok sem csinálhatnak bármit a házukkal, hanem igazgatótanácsuk van, és az dönt arról, hogy kinek adhatod ki a lakásod, vagy eladhatod-e az xy-nak. Őrület! Sokszor egészen abszurd helyzetek alakulnak így ki. Az árak mellett tehát további gondként kell megküzdeni azzal, hogy szerződés nélkül, "fekete al-albérlőként" lakik valahol az ember. Mirjam is járt úgy, hogy átverték, kitették az utcára az éjszaka közepén, mert a kihívott rendőrök a "problémamentes" 120 kilós fő-albérlő mellé álltak. Elképesztő.

A könyvben további remek példák is szerepelnek arról, hogy Amerika korántsem az ígéret és a szabadság földje. OK, jogászként erről tudtam korábban is, de azért az elsőkézből tapasztaló szerző erre is rá tudott tenni. A rendőrök gyakorlatilag bármit megtehetnek veled, ha nem vagy szimpatikus, vagy csak simán "fenyegetőnek" tűnik a viselkedésed. Lelőnek a nyílt utcán. De ilyen "félrendőr" a parkőr is, aki közli, hogy nem ülhetsz a fűre, csak a kijelölt útvonalon kocoghatsz, nem labdázhatsz és egyáltalán, EBBE a parkba nem jöhetnek gyerekek (???), vidd innen a porontyod. Vagy a strand, ami "bezár" este hatkor, és akkor már a homokban sem ülhet az ember egy nyári estén, mert átparancsolják a sétány padjaira. Miért? Mert ha este belefulladsz a tengerbe, amikor nincs ott Mitch, akkor perelhetnéd a várost érte, mert nem védtek meg. Kollektív idiotizmus, komolyan.

Vannak persze a szerzőnek kellemes élményei is, azonban egyáltalán nem arról szól a kötet, hogy akár a negatívumokat, akár a szirupos részeket túlhangsúlyozná. Egyszerűen leírja, hogy ott milyen volt az élet. Sok nehézséggel teli, hiszen egy migránsnak nincs szociális hálója (nincs család, nincs ezeréve ismert szomszéd néni, nincs ráköszönő volt tanárnő, semmi), magának kell intéznie mindent. Vannak emberi kapcsolatai, de azok többnyire felszínesek, vagy ideiglenesek. Folyton változás van. És ami a legfájdalmasabb, hogy a hátrahagyott szerettei nélküle változnak, öregszenek vagy éppen halnak meg. Ugyanakkor sok embert ismert meg, a világ minden pontjáról, megtalálta a szerelmet, és legalább három helyen otthon van - valamennyire.

Ez a könyv nagyon aktuális, okosan megírt és tényleg elgondolkodtató.

Amúgy meg új év, új élet, stb. Rám dőlt ma a fal, de azért tartom magam. Borzasztó depresszív ez az időszak a "tiszta lap" jellege ellenére is. Miden sötét és kilátástalan. Innen szép nyerni.

Nem bírok lekattanni az ABBA-ról mostanában:

Justin Go Porladó árnyak című regénye egy igazi nagyregény. Hosszú, alapos, több generációs családregény, kaland, romantika, minden, ami kell. Kár, hogy a végére borzasztóan kifullad.

A sztori röviden: egy angol ügyvédi iroda az 1920-as években szerkeszt egy végrendeletet egy Ashley nevű angol úriembernek (amúgy hegymászó), amelynek a kedvezményezettje nem jelentkezik. Mivel az örökhagyó kikötötte, hogy 80 évig várjanak az esetleges örökösre, az iroda generációkon keresztül nyomozza egy bizonyos Imogen nevű hölgy vagy leszármazottja hollétét, eredménytelenül. Mindaddig, amíg egy amerikai fiatalember, Tristan "gyanús" lesz nekik, hogy esetleg ő az egyenesági leszármazott, és megilletheti az örökség. Kap egy levelet, hogy na, ha kinyomozod, hogy mi a helyzet, akkor tiéd a hatalmas vagyon (tényleg, óriási pénzről van szó). Tristan tehát átruccan Európába és hol közhelyes, hol közhelymentes nyomozásba fog, hogy megtalálja a kapcsot Ashley és Imogen, illetve saját maga között.

A közhelymentes részbe tartozik a levéltárakban és archívumokban kutatás, ami igazi puzzle-munka, és nekem borzasztóan tetszett, ahogy az apróságokból tudtak a könyvtárosok, kutatók, szakértők továbbmenni. Ez igazi pluszpont volt.

A közhelyek közé tartozott a Párizsban megismert francia lánnyal való szerelembe esés első látásra, és aztán könnyes jelenetek a pályaudvarokon meg repülőtereken... ez miért kellett??? Borzasztó lapos volt és hiteltelen. Főleg, hogy a francia kiscsaj folyton csak le akarta beszélni Tristant a nyomozás folytatásáról, hogy "a mostban kell élni", "nem fontosak ezek az emberek, akik sokkal előttünk éltek" stb. Most komolyan? Egy 23 éves egyetemista fiú nem áldozhat három hetet az életéből egy érdekes sztorira, amiből még pénze is lehet? Mert a mostban kell élni? Hát pont ettől élt volna a mostban a szerencsétlen csávó, ha a nőci nem picsogott volna állandóan a fülébe, hogy hagyja már abba...

Egyébként nagyon tetszett, hogy ettől eltekintve végre a jelen idejű szál is kellően érdekes volt ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést és ne csak a múltbeli csomók kibogozása érdekeljen. Mert az ilyen könyvekben általában csak az érdekel.

És ami a legnagyobb probléma volt: hiába volt Ashley egy szimpatikus fickó, hiába volt tökre érdekes a hegymászás iránti szenvedélye és az Everest-expedíció mindenféle részletével, ha a könyv végét úgy összecsapta az író, mintha a szakdolgozatíró egyetemista jött volna rá, hogy megvan a kellő karakterszám és így már leadható a dolgozat, függetlenül attól, hogy befejezte-e a gondolatmenetet benne vagy sem. Én éreztem magam kellemetlenül, hogy egy 500 oldalas könyv 450 oldala igényes, érdekes és jól megírt, a maradék 50 meg olyan elnagyolt, mintha hirtelen megunta volna a sztorit a szerző. Nagyon nagy kár érte, mert ennél sokkal jobb volt a történet. A végén csak egy elejtett fél mondatból tudjuk meg, hogy Tristan nem szerezte meg a pénzt, de az nem derült ki, hogy azért, mert kifutott az ügyvédek által adott határidőből, vagy azért, mert a néni, akit megtalált Izlandon, mégsem Imogen volt matuzsálemmé öregedve. Nagyon-nagyon kellemetlen volt az egész vége az összecsapott szerelmi nyökögéssel a reptéren meg minden körítéssel. Kár érte.

A könyv egyébként végig fordulatos volt, kellemes irodalmi szöveggel, amit jólesik olvasni. Annak ellenére, hogy egy kaland-család-szerelmes regény, ami finoman szólva nem szokta megütni ezt a szintet. A vége ugyan odacsapott volt, de ettől eltekintve egy nagyon jó kis olvasmányélménynek tekintem.

Két angol katona beszélget az I. világháború idején:

- És ha nem jövünk haza Franciaországból?

- Az igazi férfi életben marad!

Szeretem az életrajzokat, de néha azért nagyon mellé lehet nyúlni. Nem mindenki tud írni, főleg nem a saját életéről. Óhatatlanul is elfogult az ember, ha saját magáról ír, és könnyen átcsaphat a dolog a tények és történések elősorolása helyett az önfelmentésbe és önigazolásba. Ami soha nem jó.

Most éppen Jászai Mari önéletrajzi írásaival jártam meg. A Napló, illetve az Emlékirat című visszaemlékezések egy kötetben szerepeltek abban a könyvben, amit olvastam. Sajnos a szerző iskolázatlansága és kezeletlen lelki problémái egyaránt rányomták a bélyegüket az írásokra. Kár értük, akár kor- és színháztörténetet is írhatott volna a saját élete mellett, de nem sikerült.

Az egész kötet egyfajta vádirat minden és mindenki ellen. Nehéz gyermekkor, korán elvesztett anya, bántalmazó apa, szadista mostohaanya, szegénység, kiszolgáltatottság éveken keresztül. Végül megszökik hazulról a szeretetlenség és megalázás elől, de később is "ideális áldozatnak" bizonyul háborúban és békében egyaránt. Nem csak a katonák használják ki és bántalmazzák mindenféle értelemben, hanem később a saját férje, pályatársai, mecénások, színházigazgatók is szép számmal. A folyamatos abúzus persze nem múlik el nyomtalanul, depressziós és embergyűlölő is lett. Valahogy az egész könyvben végig vádaskodik, hogy "ha csak egy kicsit szerettek volna, mennyire tudtam volna szeretni", de valójában nekem úgy tűnt, hogy felnőttként már "menthetetlen" volt, nem is tudott volna változtatni azon, hogy mindenkit megvetett és került. Az emberek így persze hogy elkerülték, ha tudták, inkább csak kihasználták, amikor kellett nekik valamire, de egyébként kevesen törődtek vele. (Akadtak persze kivételek, akiket nem érdekelt, hogy mennyire tüskés a hölgy, akkor is szerették valamiért. Ebből is látszik, hogy azért az emberiség úgy en bloc nem lehet szemétrevaló.)

Folyton ömleng, hogy ő mennyire szerette a hazát, a színházat, a költészetet, a szerepeit, a színészi hivatást stb. és ő mekkora tragika, és bezzeg a többiek mennyire alatta állnak. Ugyanakkor rém boldogtalan, hogy nem éri el az embertársait. Kis ellentmondás, ugye, de azért ez nem zavarta.

A romantikus túlzásokkal telezsúfolt lapok nagyon fárasztóvá tették az olvasást. Néha legszívesebben belekiabáltam volna a könyvbe, hogy "csinálj már valamit a picsogás helyett, könyörgöm". De hát nem történt semmi. Azt reméltem, hogy érdekes kortársakról tudok meg ezt-azt, milyen volt a színházi élet akkoriban stb. Ehelyett nevek nélkül ír tele száz oldalakat az ismerősökről, így azért nehéz követni a "cselekményt". És persze az ömlengés folyton... anyám, borogass.

Lehet, hogy boldog volt a színpadon, de ez akkor is nehéz pálya volt, és minden védelmező emberi kapcsolat híján nem lehetett könnyű neki. Még a sikeresség mellett sem. Hogy megérte-e mégis, azt csak ő tudná megmondani.

- Hány éves is vagy, kicsim?

- 34.

- Nem látszik rajtad a kor!

Mama rulez! :D

- Te sosem félsz?

- Minek? Minden helyzetből van kiút.

Rhys Bowen (never heard before...) Holttest a fürdőkádban című könyve a fa alatt volt, és elég gyorsan sikerült kivégezni. Nem azért, mert annyira jó, inkább mert annyira könnyű volt. De pont ilyen kellett most, rám fért egy kis könnyedség.

Főhőse Georgie, az elszegényedett angol főúri lányka, akit mindenki házasodásra, barátnői meg legalább szexelésre akarnak bírni. Ő meg közben inkább csak egy kis függetlenségre vágyik, illetve pénzre, mivel apanázsát smucig rokonai visszatartják (jaj, szegényke). Hirtelen indulatból Londonba szökik, ahol szobalány nélkül is boldogul (wow...), sőt, vállalkozást nyit (a dolog cég- és adójogi árnyékáról nem beszélek) nagy titokban kőgazdag ügyfeleknek. A hasonló nyafkaságokkal tarkított sztori akkor vesz fordulatot, amikor a házban egy holttestet talál a fürdőkádba fojtva, bátyja meg nagyon "éleseszű úriember" módjára hazarohan a skóciai kastélyukba, magára hagyva a lányt. Georgie persze a kezdeti pánik után nyomozásba fog, illetve inkább a nyomozás mellett halad, mert a rendőrök nem hagyják békén, és persze a bátyját le is tartóztatják, mint indítékkal bíró egyént (mit ad Isten, a halott fickó pont zsarolta).

A nyomozás itt ugyan nem a 80-as évek akciófilmjeit idéző módon sztriptízbárokban játszódik, hanem bálokon és teadélutánokon, de a lényeg ugyanaz: a nyomozáshoz semmi köze nincs a szórakozásnak, de azért a "nyomozó" csinálja, mert az milyen menő már.

Közben Georgie-t is furcsa "véletlen balesetek" érik, a harmadik után már kicsit gyanakszik, hogy meg akarják ölni, persze tényleg, és a végére kiderül, hogy a legszerencsétlenebb félig-meddig rokona fiatalember volt a gonosz gyilkos, aki - minő meglepetés - az örökségére pályázott volna.

Összességében szórakoztató volt a regény, bár kicsit anakronisztikus problémákkal küzdött a főhősnő. 2017-ből nézve életképtelen szerencsétleneknek látszanak az angol főrendi emberkék, akik semmilyen gyakorlati érzékkel nem rendelkeznek, maximum hordoznak némi franciatudást és lexikális ismeretet, amiket a szigorú bentlakásos iskolákban vertek beléjük (amúgy szó szerint). De sajnos nem kapunk képet róla, hogy amúgy mivel foglalkoztak, amikor nem a társadalmon élősködtek, vagy hogy egy főúr el tudta-e vajon irányítani a birtokát, ha nagyon akarta, vagy csak úgy "körbejárt naponta", mint hősnőnk bátyja. Azért remélhetőleg nem mindenki ilyen szerencsétlen a csapatukból.

Kazuo Ishiguro az egyik kedvenc szerzőm, és nem mellesleg az első Nobel-díjas, akinek a díjazásával egyetértek. (Tudom, gyökér vagyok.) A legújabb kötete "Az eltemetett óriás" egy igazi sárkányos-lovagos könyv, ami viszont teljesen másnak indul, mint amivé végül is válik.

Hőseink Axl és Beatrice, akik a poszt-arthuri Britanniában egy kis közösségben élnek, amely föld alatti viskókban húzza meg magát, önellátó és nem sok köze van a falun túli dolgokhoz. Mint megtudjuk, azért, mert az emberek egyfajta kollektív amnéziába estek, és még arra is nehezükre esik visszaemlékezni, ami akár csak pár órával korábban történt, nemhogy olyasmire, ami évekkel azelőtt. Ez arra a különös élethelyzetre vezet, hogy nincs sem történelmük, sem múltjuk, mindenki szigorúan a jelenben él. De olyannyira, hogy a saját gyerekéről elfeledkezik, ha nem látja minden percben. Úgy, mintha sose lett volna. Axl és Beatrice apró emlékszilánkból rakják össze maguknak, hogy van egy fiuk (nem tudják a nevét), aki valahol keletre él egy másik faluban (hol?), és valamiért évek óta nem látták (miért?). Elmennek hát meglátogatni.

Igen, de ez a baktatós kalandregény elébük sodor furcsa idegen harcost, ogrékat, szörny harapta fiút, akit sárkányos nyomolvasónak lehet használni, meg aztán becsavarodott, embereket gyilkolászó szerzeteseket, Arthur lovagját, Gawaint, ja, és egy sárkányt, Queriget is.

Menet közben kiderül, hogy az emberek által homálynak nevezett országos feledést a Merlin által elvarázsolt Querig bocsátja a világra, méghozzá azért, hogy a békés egymás mellett élést biztosítsa a szászok és a britonok számára. Tehát egyfajta "közjó" érdekében. Érdekes koncepció, amelyre azért minden valamirevaló fantasyben hosszasan ecsetelnék, hogy a mágia önálló, és használatának mindig ára van. Meg mellékhatása. Mint itt is.

Persze a végén a hősök teljesítik a küldetést, a sárkányt megölik, a feledés homálya eltűnik, mindenki emlékezni kezd, de az író nyitva hagyja a kérdést, hogy hogyan is fognak boldogulni a tudással az emberek.

A regény ráérősen, lassan folydogál, kicsit A gyűrűk urára emlékeztet, mert itt aztán nem kapkodnak semmivel. Néha idegesítően, de többnyire csak az elgondolkodáshoz szükséges mértékben lassú, egyáltalán nem zavaró. Persze ha valaki jól ír, akkor nem zavarja az olvasót, hogy "nem történik semmi", mert van min tűnődni közben is. Itt pl. az élet folyása, a szerelem változásai, a feledés jó vagy rossz mivolta, a kollektivizmus és az egyéni érdekek és erények ütközése minduntalan arra késztetett, hogy gondolkodjak. Még el kell majd olvasni többször is a regényt, mert túl jó, hogy minden réteget egyből felfogjon az ember.

- Milyen filmet nézzünk?

- A keresztapa jó lesz?

- A keresztapa...? Hiszen karácsony van!

- Miért? Az a családról szól!

:)

A családi veszekedések helyett tartsuk észben az Animal Cannibals kis szösszenetét: "ez nem katasztrófa, csak karácsony".

Néha el kell búcsúzni. Nincsenek szavak.

'No farewell could be the last one

If you long to meet again...'

Csicskenye = csipkebogyó.

Sírok... (azok a temetőben vannak).

Beszereztem egy Arany János Őszikék reprint (re-kiadás?) kötetet, benne egy verssel, amiről nekem a mai politikai közállapotok jutottak eszembe. Arany mondjuk 1877-ben írta, de úgy tűnik, "nem ment a világ elébb" azóta.

Arany János: A régi panasz

„Eh! mi gondod a jövőre?
Eh! a múlttal mi közöd?
Könnyel a múlt sirja dombját
S a reménynek száraz lombját
Hasztalan mit öntözöd?

Századoknak bűne, átka
Mind csak téged terhel-e?
Nem talán még sokkal érzőbb,
Nem talán még sokkal vérzőbb
Honfitársid kebele?...”

Oh, tudom; de bánatomban
Meg nem enyhit társaság;
Mint szülétlen több gyerekre
Osztatlan száll s mindegyikre
Az egész nagy árvaság.

Sőt azáltal súlyosb részem,
Hogy míg a tett melege
Más sebét enyhőbbé tészi:
Ő, szegény, csak kínját érzi -
A lant méla gyermeke.

Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
És magunkban mekkorát!...
Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;
Így bukásunk lelki vád.

Mennyi seprő a pezsgésben,
S mily kevés bor!... Volt elég,
Kit nagy honszerelme vonzott
Megragadni minden koncot,
Nehogy más elkapja még.

Mennyi szájhős! mennyi lárma!
S egyre sűlyedt a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen, a hazát.

Vagy nekünk már így is, úgy is
Minden módon veszni kell?
Egy világ hogy ránk omoljon?
Kül-erőszak elsodorjon?...
Vagy itt-benn rohadni el?

Próbálj jófej lenni és viszonozzák az emberek. Ja, nem, csak kihasználnak és ott hagynak a francba.

Lauren K. Denton The Hideaway című regénye nem volt egy világraszóló olvasmány, de egynek jó volt. A sztori nagyjából annyi, hogy Sara megörökli a nagyanyja, Maggie házát egy alabamai kisvárosban. A nagyi egyetlen óhaja a végrendelet szerint, hogy pofozza ki, mielőtt bármit kezd vele. A házikó amúgy egy kis panzióként szolgált, de már csak ingyenvendégek, Maggie volt barátai lakják, akik attól félnek, hogy vénségükre Sara az utcára teszi őket.

Sara persze jókislány, felújítja a házat, közben egymásba szeretnek az építési vállalkozóval (szia, Cleo!) és persze nem kerül utcára a nyugdíjas kommandó sem. Az intrikát egy ingatlanos fickó testesíti meg, aki eléri a polgármesternél, hogy indítsa el az ingatlan kisajátítási eljárását, ami aztán nyilvánvalóan elakad. (És igen, itt felrémlett minden, amit utálok az angolszász jogban, de legalább tanultam egy új szakszót.)

Sara amúgy egy zárkózott mai lány, aki régiségek felújításával és eladásával foglalkozik New Orleansban, van egy kis vintage boltja, ami nagyon menő a turisták között. Nekem egyébként inkább merevnek tűnt, valahogy nem tudott megnyerni a karakter.

A regény egy másik idősíkján a nagyi múltját követhetjük nyomon, ahogy a gazdag lány mintaszerű életét éli, beleértve a "megfelelő férfival" való házasságkötést is. Ami nem úgy sül el, ahogy az anyja elgondolta, mert a pasi folyton nőzik, ezért Maggie otthagyja és új életet kezd a panzióban. (Igen, abszurd.) Van egy nagy szerelme is, aki aztán elhagyja, ő pedig élete további hat évtizedében utána sóhajtozik. (Igen, abszurd a négyzeten.) Szülői nyomásra még a volt férjét is visszaengedi az életébe, ami aztán nem a legjobb ötlet. (Igen...)

Rendben van, hogy nagyon népszerűek a több idősíkon játszódó regények, meg a visszaemlékezős regények, meg a múltat kinyomozós regények is, de azért az abszurd történeteket nem nagyon szeretem, erre rájöttem. Attól még nem lesz jó egy regény, hogy teszünk bele nyomozós szálat. Attól sem lesz jobb, ha valószínűtlen múltbeli eseményeket kreálunk. (Könyörgöm, ha akkora nagy a szerelem, hogy két ember nem tudja elfelejteni egymást évtizedekig a szakítás után, akkor nem kellett volna megpróbálni mégis működtetni a dolgot? Együtt? Vagy valami?) Ez a regény is ilyen fölösleges, "csinált" fordulatokkal operált, egyáltalán nem volt életszerű. Jobb lett volna, ha a túlságosan keresett elegáns kifejezések helyett az író inkább a karakterépítésre helyezte volna a hangsúlyt. Ó, és néhány fejezet annyira mesterkélt eszmefuttatásokból állt, hogy szinte hallottam a kreatív írás kurzus oktatójának szövegen áthallatszó hangját. Könyörgöm, ne.

Nem kell mindenkinek írni. Tényleg nem.