Lauren K. Denton The Hideaway című regénye nem volt egy világraszóló olvasmány, de egynek jó volt. A sztori nagyjából annyi, hogy Sara megörökli a nagyanyja, Maggie házát egy alabamai kisvárosban. A nagyi egyetlen óhaja a végrendelet szerint, hogy pofozza ki, mielőtt bármit kezd vele. A házikó amúgy egy kis panzióként szolgált, de már csak ingyenvendégek, Maggie volt barátai lakják, akik attól félnek, hogy vénségükre Sara az utcára teszi őket.

Sara persze jókislány, felújítja a házat, közben egymásba szeretnek az építési vállalkozóval (szia, Cleo!) és persze nem kerül utcára a nyugdíjas kommandó sem. Az intrikát egy ingatlanos fickó testesíti meg, aki eléri a polgármesternél, hogy indítsa el az ingatlan kisajátítási eljárását, ami aztán nyilvánvalóan elakad. (És igen, itt felrémlett minden, amit utálok az angolszász jogban, de legalább tanultam egy új szakszót.)

Sara amúgy egy zárkózott mai lány, aki régiségek felújításával és eladásával foglalkozik New Orleansban, van egy kis vintage boltja, ami nagyon menő a turisták között. Nekem egyébként inkább merevnek tűnt, valahogy nem tudott megnyerni a karakter.

A regény egy másik idősíkján a nagyi múltját követhetjük nyomon, ahogy a gazdag lány mintaszerű életét éli, beleértve a "megfelelő férfival" való házasságkötést is. Ami nem úgy sül el, ahogy az anyja elgondolta, mert a pasi folyton nőzik, ezért Maggie otthagyja és új életet kezd a panzióban. (Igen, abszurd.) Van egy nagy szerelme is, aki aztán elhagyja, ő pedig élete további hat évtizedében utána sóhajtozik. (Igen, abszurd a négyzeten.) Szülői nyomásra még a volt férjét is visszaengedi az életébe, ami aztán nem a legjobb ötlet. (Igen...)

Rendben van, hogy nagyon népszerűek a több idősíkon játszódó regények, meg a visszaemlékezős regények, meg a múltat kinyomozós regények is, de azért az abszurd történeteket nem nagyon szeretem, erre rájöttem. Attól még nem lesz jó egy regény, hogy teszünk bele nyomozós szálat. Attól sem lesz jobb, ha valószínűtlen múltbeli eseményeket kreálunk. (Könyörgöm, ha akkora nagy a szerelem, hogy két ember nem tudja elfelejteni egymást évtizedekig a szakítás után, akkor nem kellett volna megpróbálni mégis működtetni a dolgot? Együtt? Vagy valami?) Ez a regény is ilyen fölösleges, "csinált" fordulatokkal operált, egyáltalán nem volt életszerű. Jobb lett volna, ha a túlságosan keresett elegáns kifejezések helyett az író inkább a karakterépítésre helyezte volna a hangsúlyt. Ó, és néhány fejezet annyira mesterkélt eszmefuttatásokból állt, hogy szinte hallottam a kreatív írás kurzus oktatójának szövegen áthallatszó hangját. Könyörgöm, ne.

Nem kell mindenkinek írni. Tényleg nem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.