Justin Go Porladó árnyak című regénye egy igazi nagyregény. Hosszú, alapos, több generációs családregény, kaland, romantika, minden, ami kell. Kár, hogy a végére borzasztóan kifullad.

A sztori röviden: egy angol ügyvédi iroda az 1920-as években szerkeszt egy végrendeletet egy Ashley nevű angol úriembernek (amúgy hegymászó), amelynek a kedvezményezettje nem jelentkezik. Mivel az örökhagyó kikötötte, hogy 80 évig várjanak az esetleges örökösre, az iroda generációkon keresztül nyomozza egy bizonyos Imogen nevű hölgy vagy leszármazottja hollétét, eredménytelenül. Mindaddig, amíg egy amerikai fiatalember, Tristan "gyanús" lesz nekik, hogy esetleg ő az egyenesági leszármazott, és megilletheti az örökség. Kap egy levelet, hogy na, ha kinyomozod, hogy mi a helyzet, akkor tiéd a hatalmas vagyon (tényleg, óriási pénzről van szó). Tristan tehát átruccan Európába és hol közhelyes, hol közhelymentes nyomozásba fog, hogy megtalálja a kapcsot Ashley és Imogen, illetve saját maga között.

A közhelymentes részbe tartozik a levéltárakban és archívumokban kutatás, ami igazi puzzle-munka, és nekem borzasztóan tetszett, ahogy az apróságokból tudtak a könyvtárosok, kutatók, szakértők továbbmenni. Ez igazi pluszpont volt.

A közhelyek közé tartozott a Párizsban megismert francia lánnyal való szerelembe esés első látásra, és aztán könnyes jelenetek a pályaudvarokon meg repülőtereken... ez miért kellett??? Borzasztó lapos volt és hiteltelen. Főleg, hogy a francia kiscsaj folyton csak le akarta beszélni Tristant a nyomozás folytatásáról, hogy "a mostban kell élni", "nem fontosak ezek az emberek, akik sokkal előttünk éltek" stb. Most komolyan? Egy 23 éves egyetemista fiú nem áldozhat három hetet az életéből egy érdekes sztorira, amiből még pénze is lehet? Mert a mostban kell élni? Hát pont ettől élt volna a mostban a szerencsétlen csávó, ha a nőci nem picsogott volna állandóan a fülébe, hogy hagyja már abba...

Egyébként nagyon tetszett, hogy ettől eltekintve végre a jelen idejű szál is kellően érdekes volt ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést és ne csak a múltbeli csomók kibogozása érdekeljen. Mert az ilyen könyvekben általában csak az érdekel.

És ami a legnagyobb probléma volt: hiába volt Ashley egy szimpatikus fickó, hiába volt tökre érdekes a hegymászás iránti szenvedélye és az Everest-expedíció mindenféle részletével, ha a könyv végét úgy összecsapta az író, mintha a szakdolgozatíró egyetemista jött volna rá, hogy megvan a kellő karakterszám és így már leadható a dolgozat, függetlenül attól, hogy befejezte-e a gondolatmenetet benne vagy sem. Én éreztem magam kellemetlenül, hogy egy 500 oldalas könyv 450 oldala igényes, érdekes és jól megírt, a maradék 50 meg olyan elnagyolt, mintha hirtelen megunta volna a sztorit a szerző. Nagyon nagy kár érte, mert ennél sokkal jobb volt a történet. A végén csak egy elejtett fél mondatból tudjuk meg, hogy Tristan nem szerezte meg a pénzt, de az nem derült ki, hogy azért, mert kifutott az ügyvédek által adott határidőből, vagy azért, mert a néni, akit megtalált Izlandon, mégsem Imogen volt matuzsálemmé öregedve. Nagyon-nagyon kellemetlen volt az egész vége az összecsapott szerelmi nyökögéssel a reptéren meg minden körítéssel. Kár érte.

A könyv egyébként végig fordulatos volt, kellemes irodalmi szöveggel, amit jólesik olvasni. Annak ellenére, hogy egy kaland-család-szerelmes regény, ami finoman szólva nem szokta megütni ezt a szintet. A vége ugyan odacsapott volt, de ettől eltekintve egy nagyon jó kis olvasmányélménynek tekintem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.