Anthony McCarten A legsötétebb óra című könyve az azonos című, nagyon jól sikerült film alapanyaga. A filmet imádtam, Gary Oldman fantasztikus volt, mindenki nézze meg, mert nagy élmény.

Éppen emiatt érdekelt a könyv is, hiszen az adaptációknál a könyvben általában jobban el lehet merülni, finomabb árnyalatokat is fel lehet fedezni, amik valamiért nem fértek fel a vászonra, esetleg a dramaturgia miatt nem lehetett szerepük stb. Úgyhogy nekivágtam a könyvnek is és nagy várakozásokkal tekintettem a sztori elé - annak ellenére, hogy már tudtam a végét.

A történet 1940 májusában játszódik, abban a néhány hétben, amikor Nagy-Britannia egyedül áll szemben a náci Németország hódító törekvéseivel. Ugyan említik a "szövetségeseket", amelyek alatt itt főleg Franciaországot, a Benelux államokat kell érteni, azonban azok gyors lerohanást követően kevés érdemi ellenállást tudtak kifejteni a nácikkal szemben, tehát egyre inkább úgy tűnt, hogy Európa úgy, ahogy van, elveszett a fasiszta vörös ködben. Amerika a nagyon kényelmes "fényes elszigeteltségben" élt ez időben, és már évek óta tartó folyamatként számos semlegességet garantáló törvényt hozott az adminisztráció, amely az amúgy elég erős jogkörökkel felruházott elnök kezét is megkötötte. Ugye, elég érdekes visszatekinteni, hogy mindez az első világháború (akkoriban még a Nagy Háborúként hivatkoztak rá) tapasztalatai miatt volt, hiszen Amerika annak ellenére nem akart még egyszer belesodródni egy világkonfliktusba, hogy amúgy az ő földjén nem is volt háború, tehát fogalma nem volt a tényleges károkról, amit az ilyesmi okozhat. Pearl Harbourig kellett várni, amíg az amerikaiak is rádöbbentek, hogy itt aztán mindenkinek állást kell foglalnia, mert nem lehet kényelmesen kivárni, amíg a többiek lemeccselik a dolgot. Azóta átestek a ló másik oldalára, és beavatkoznak minden konfliktusba, ha kell, ha nem. A világrendőr szerep persze nem az emberiségnek tett jószolgálat, hanem a kőkemény gazdasági érdekek diktálják: olaj, egyéb nyersanyag, más országok függésben tartása, vagy ha más nem, hát fegyvert adnak el mindkét oldalnak, abból biztos bevétel van. Undorító.

A helyzetet árnyalja továbbá, hogy a harmincas években az angol elitben volt egyfajta "megértő tisztelet" a német területszerzési igényekkel és egyáltalán az ország megerősítésének vágyával kapcsolatban, tekintettel a Nagy Háborút lezáró békeszerződés őket érintő kemény pontjaira. Ne felejtsük el, ekkor a Brit Birodalom még él és virágzik, és a fél világot uraló (leigázó, kirabló stb.) entitásként egyfajta gyarmattartói kedélyességgel tudott nézni ezekre a dolgokra. Ami azért volt roppant veszélyes, mert amikor Németország ott tartott, hogy lerohanta a Benelux-államokat, benyomult Franciaországba és Dunkirknél beszorította a tengerbe a teljes brit hadsereget, amelyet alig tudtak aztán evakuálni, igencsak kérdés volt, hogy harcoljanak-e egyáltalán ekkora katonai túlerővel szemben, vagy ésszerűbb lenne egyfajta "racinális" békét kötni és bízni az "európai rendeződésben". Ez utóbbi alatt valami olyasmit értettek, hogy "jut is, marad is alapon" kapjanak valamit a nácik (Németország mellett Olaszország is, nyilván, érdekes módon itt a spanyolok valamiért nincsenek képben...), de hát biztosan meg lehet velük állapodni valahogy.

Csak azzal nem számoltak, hogyha egy amúgy irracionálisan gondolkodó diktátornak, vagyis Hitlernek nincs oka megállni, mert ő az erősebb, akkor nem fog "racionális" békét kötni, hanem addig megy, amíg el nem éri a falat.

De szerencsére végül az idő előtti béke nem valósult meg, nem utolsósorban azért, mert Winston Churchill, az ember, aki 1940 májusában csak azért került a miniszterelnöki székbe, mert senki más nem akarta vállalni a béketárgyalások ódiumát és a háborús vezetés minden nyűgét. Ő viszont jött, látott, győzött, annak ellenére, hogy szó szerint mindenki ellene volt, beleértve a királyt is, aki enyhén szólva szkeptikusan kezelte, hogy őt, és nem a mindenki által javasolt Lord Halifaxet kellett felkérnie kormányalakításra. Mindenki Churchill bukását várta, vagy ha azt nem, akkor azt, hogy megkösse a németekkel a békét, aztán tűnjön el a süllyesztőben.

Churchill viszont, aki a történelem egyik legszínesebb egyénisége volt, először csak kiváló retorikai képességekről tanúskodó beszédekkel, aztán ténylegesen megnyert támogatókkal elérte, hogy nemcsak nem kötött idő előtti békét az országa a nácikkal, hanem sikerült kimenekíteni Dunkirkből az angol csapatok nagy részét is. Az utóbbi hadműveletben egyébként volt egy érdekes ötlete is, nevezetesen, hogy civil hajókat gyűjtetett össze, és azokkal is folyt a mentés. Elég jó "csapatépítés" a háborús Anglia számára szerintem, főleg, hogy sikeres is volt az akció. Hiába, aki tud hajózni, az hajózik.

A szerző nagyon sokat kutatott a témában, hihetetlen gazdag forrásanyagot dolgozott fel. Van itt újságcikk, kormányülési jegyzőkönyv, magánnaplók, levelezések, táviratok stb., minden, ami írásban utólag fellelhető és elemezhető. A gond az volt, hogy minden percet rekonstruálni akart abból a pár hétből, amíg Anglia a béke és a háború között táncolt. Persze, nyilván tisztában vagyok vele, hogy akkora horderejű kérdést, minthogy egyedül folytassunk-e világháborút nálunk erősebbekkel, nem egy perc alatt dönt el egy ország, viszont az a minuciális szöszölés, amit a szerző ezzel a témával elkövetett, az szó szerint agyzsibbasztó volt. Pl. beidézi valakinek a naplóját egy adott eseménnyel kapcsolatban. De három soronként betűz egy megjegyzést, amivel dramatizálni igyekszik a helyzetet és még háromszor megmagyarázza, amit a forrás már amúgy leírt. Ezt miért is kell? Máshogy nem értenénk? Vagy ennyire oldalszámra fizették a szerzőt? Ez nekem sok volt.

A másik negatívum ugyancsak ezekhez a kis szerzői kommentekhez kapcsolódik: nagyon "amerikai" a narráció. Próbál hősöket kutatni mindenütt. "Amikor aznap felkelt, még nem sejtette..." típusú mondatokkal tűzdeli tele a könyvet. Antihősként is próbálja megmutatni Churchillt és másokat is, pedig nem kellene ennyire görcsösen egyik vagy másik oldalra állítani embereket. A történelem ennél sokkal színesebb. Csak utólag tudhatjuk meg, hogy egy döntés helyes volt vagy sem. És néha nem is mi döbbenünk rá, hanem mások. Akkor miért kell visszamenőleg "rosszaknak" beállítani olyan személyeket, akik akkori helyzetükben a szerintük legjobb álláspontot képviselték? Anakronizmus visszafelé.

A kötet sokszor túlírt volt, ami nekem nagyon visszatetsző. Ha valaki nem tudja velősen összefoglalni a mondandóját, akkor inkább ne írjon/beszéljen, hanem még gondolkodjon kicsit, mielőtt a többiekhez fordul. A fent idézett széttördelt stílus miatt volt, hogy 50 oldal alatt csak addig jutott el a szerző, hogy összehívták a kabinet ülését és arra megérkezett x és y, akik közül x ezt írta aznap a naplójába, y meg erről beszélt z barátjával a klubban a reggelinél. De érdemben nem haladtunk. Tiszteletreméltó, hogyha valaki nagyon alaposan megkutatja a témáját, de azért van, amit nem kell publikálni, mert érdektelen a tárgy szempontjából. (Mint az ilyen bulvárrészletek, hogy valami megbeszélés előtt mindkét felet a szeretőjénél találták meg, és nem otthon. Hű, tényleg? Ennek meg mi köze van bármihez?)

Sok érdekességet megtudtam, de ugyanakkor bennem maradt a tüske, főleg a végére érve, hogy egy szigorúbb szerkesztő azért elkelt volna ehhez a kötethez.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.