Kazuo Ishiguro az egyik kedvenc szerzőm, és nem mellesleg az első Nobel-díjas, akinek a díjazásával egyetértek. (Tudom, gyökér vagyok.) A legújabb kötete "Az eltemetett óriás" egy igazi sárkányos-lovagos könyv, ami viszont teljesen másnak indul, mint amivé végül is válik.

Hőseink Axl és Beatrice, akik a poszt-arthuri Britanniában egy kis közösségben élnek, amely föld alatti viskókban húzza meg magát, önellátó és nem sok köze van a falun túli dolgokhoz. Mint megtudjuk, azért, mert az emberek egyfajta kollektív amnéziába estek, és még arra is nehezükre esik visszaemlékezni, ami akár csak pár órával korábban történt, nemhogy olyasmire, ami évekkel azelőtt. Ez arra a különös élethelyzetre vezet, hogy nincs sem történelmük, sem múltjuk, mindenki szigorúan a jelenben él. De olyannyira, hogy a saját gyerekéről elfeledkezik, ha nem látja minden percben. Úgy, mintha sose lett volna. Axl és Beatrice apró emlékszilánkból rakják össze maguknak, hogy van egy fiuk (nem tudják a nevét), aki valahol keletre él egy másik faluban (hol?), és valamiért évek óta nem látták (miért?). Elmennek hát meglátogatni.

Igen, de ez a baktatós kalandregény elébük sodor furcsa idegen harcost, ogrékat, szörny harapta fiút, akit sárkányos nyomolvasónak lehet használni, meg aztán becsavarodott, embereket gyilkolászó szerzeteseket, Arthur lovagját, Gawaint, ja, és egy sárkányt, Queriget is.

Menet közben kiderül, hogy az emberek által homálynak nevezett országos feledést a Merlin által elvarázsolt Querig bocsátja a világra, méghozzá azért, hogy a békés egymás mellett élést biztosítsa a szászok és a britonok számára. Tehát egyfajta "közjó" érdekében. Érdekes koncepció, amelyre azért minden valamirevaló fantasyben hosszasan ecsetelnék, hogy a mágia önálló, és használatának mindig ára van. Meg mellékhatása. Mint itt is.

Persze a végén a hősök teljesítik a küldetést, a sárkányt megölik, a feledés homálya eltűnik, mindenki emlékezni kezd, de az író nyitva hagyja a kérdést, hogy hogyan is fognak boldogulni a tudással az emberek.

A regény ráérősen, lassan folydogál, kicsit A gyűrűk urára emlékeztet, mert itt aztán nem kapkodnak semmivel. Néha idegesítően, de többnyire csak az elgondolkodáshoz szükséges mértékben lassú, egyáltalán nem zavaró. Persze ha valaki jól ír, akkor nem zavarja az olvasót, hogy "nem történik semmi", mert van min tűnődni közben is. Itt pl. az élet folyása, a szerelem változásai, a feledés jó vagy rossz mivolta, a kollektivizmus és az egyéni érdekek és erények ütközése minduntalan arra késztetett, hogy gondolkodjak. Még el kell majd olvasni többször is a regényt, mert túl jó, hogy minden réteget egyből felfogjon az ember.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.