Julian Fellowes Belgravia című regényét a klasszikust idézve lehet jellemezni: "túltoltuk, Béláim". Nem kicsit.

Társasági regény, ami elvileg korrajz, a felszínen (és néha mélyebben is) viszont csak bálok, pletykák, botrányok, kiszivárogtatott és eltitkolt események laza egyvelege. Amihez viszont nem ártana pár olyan szereplő, akikért lehet izgulni, akiket lehet utálni és így tovább. Ez most nem jött össze.

A waterloo-i csata előestéjén nyitunk, amikor egy "felkapaszkodott" kereskedő lánya és egy gazdag úrifiú kibontakozó szerelme hirtelen véget ér. Aztán egy negyedszázaddal később Londonban vesszük fel a fonalat, ahol több család összetartozó történetei fonódnak egybe. Lassan, nagyon-nagyon lassan. Mindenki mindenkinek a rokona, ismerőse. Mindenki titkolózik olyanok előtt is, akik előtt nem kellene. Mindenkinek titkos terve van ilyen vagy olyan célra. Múltjuk van, motivációik, elképzeléseik a jövőre nézve. És mindezt a szerző a tudtunkra is hozza. Pedig nem akarjuk tudni.

Elég lenne néhány szereplő, akiket közelebbről bemutat, és akiknek lehet drukkolni vagy kiutálni őket a regényből. De nem. A legutolsó szobalányról is meg kell tudnunk, hol nőtt fel, kik voltak a szülei, milyen rokonai vannak, hol szolgált előbb, mi a titkos vágya, kibe szerelmes és így tovább.

Miért?

A világon semmi értelme.

Főleg, hogy a sztori amúgy elég soványka: leányka és úrifiú szerelme titkos esküvőben és egy gyermekben manifesztálódott, azonban úrifiú elesett a csatában, leányka meg belehalt a szülésbe. Szülők mit tesznek? Eltitkolt gyereket idegenek nevelik fel, majd 25 évvel később azon megy a nyünnyögés, hogy bevallják-e ország-világ előtt, hogy ki-fia borja a közben sikeres fiatalemberré érett szerelemgyerek, mert hát akkor mit szól a TÁRSASÁG, vagy inkább hallgassanak a végsőkig.

Felháborítóan sablonos, kiszámítható regény. És még rettentő unalmasan is írta meg a szerző, akitől azért az életműve alapján sokkal többet várnánk. Egyetlen szereplőt sem sikerült akárcsak kicsit is szimpatikussá tenni, nem voltak jó vagy rossz tulajdonságok, inkább olyan "kikevertnek" tűntek a karakterek. Semmi élő nem volt egyikben sem. Fájdalmas volt a 200. oldal után. Többet vártam. Ezek után muszáj lesz valami modernet olvasnom, hogy helyrerázódjak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.