A múltkori újságírással kapcsolatos bejegyzés kapcsán voltak még jegyzeteim bizonyos, közbeszédben túl sűrűn előforduló kifejezésekről, amelyek filléres álbölcsessége mind a két bicskát kinyitja ha nem is zsebemben, de a táskámban biztosan. Íme néhány:

1. Ha nem tudsz változtatni rajta, fogadd el

OK, vannak dolgok, amiket tudunk befolyásolni, és vannak, amiket nem. De ez a mondás elég elhibázott általánosításnak tűnik nekem. Ugyanis nem minden történés, cselekvés, érzés egyenlő egy megoldandó feladattal, tehát olyasvalamivel, amit "meg kell szerelni" valahogy. Mert van, hogy csak érzel vagy gondolsz valamit, de nem akarsz, tudsz kezdeni vele semmit, csak éppen átéled. Ezekkel semmit nem kell csinálni, mégis sokan úgy tekintenek rá, hogy kell. Másrészt azt sem mondja meg senki, hogy mi az elfogadás. A változtatás egy aktív cselekedet részemről, aminek a külvilágban nyoma van. Az elfogadás ezzel szemben egy belső cselekvés, ami szintén tőlem jön, csak éppen nincs a külvilágban nyoma. De attól még szintén cselekvés, csak nem látszik. Olyan, mintha az elme működése nem lenne egyenrangú a kézével. Ez egy furcsa felfogás. Valójában az elfogadás is változtatás, csak nem a külvilágban, hanem magamban, abban, ahogy viszonyulok az adott dologhoz. Tehát a vége az, hogy ez egy tautologikus ostobaság, keleti bölcsességnek álcázva. Valójában inkább így hangzik helyesen: változtasd meg magad és minden megváltozik körülötted.

2. Beleáll a konfliktusba

Aki ezt a kifejezést kitalálta, azt a földbe kéne beleállítani... Állásinterjúkon elhangzó kiváló kérdés, hogy hogyan kezeli a konfliktusokat? Kerüli vagy beleáll? A nyelvi igénytelenség magasfoka. Felvállalja a konfliktust, bátran konfrontálódik, aktív vitában oldja meg a problémát stb., a végtelenségig lenne cizellálható értelmes kifejezésekkel, de nem, nálunk mindenki "beleáll a konfliktusba". Szomorú és blőd egysíkúság.

3. Narratíva

A "narrative" angol kifejezés mesélést, sztorit, történetet jelent. Az angolszászok elég széles értelemben és széleskörűen használják sajnos a közbeszédben is, amit aztán a magyar újságírás és hipster világ kérdés és gondolkodás nélkül vesz át és használ "narratíva" formában ha kell, ha nem. Itt is az a gondom, hogy olyan szép kifejezések közül lehetne választani, de nem teszik. A magyar nyelv logikájától teljesen idegen egy mondatban, hogy "a narratívája szerint a szereplőnek nem így kellett volna viselkednie". Tessék?  Ha valaki nem tudja áthozni a fordításban a kulturális tartalmat, akkor a fordítás rossz és nem alkalmazandó. Előbb tanulj meg a saját nyelveden értelmes mondatokat használni, és aztán válogathatsz idegen kifejezések közül. De akkor is célszerű megnézni a Bakos-szótárt, ha bizonytalan vagy. :)

4. A komfortzóna

Amiből ki kell lépni. Ami rossz. Ami visszahúz. Akkora közhely lett szegény komfortzóna, hogy nem győzök bociszemekkel nézni a hírekre. De mi is a komfortzóna? Ahol jól érezzük magunkat, ahol kényelmes lenni, ahol nincs szorongás. Tehát egy lelkileg kívánatos állapot. Alapból nincs is vele baj.

Gond akkor lesz belőle, ha soha, semmikor nem akarunk új dolgokat kipróbálni, új helyeket megnézni, új emberekkel megismerkedni, hanem csak tespedünk a saját kis kényelmes életünkben. Mert az új az veszélyes, az bizonytalan, az szorongást jelent. De legalább olyan sokszor hoz kellemes élményeket is, ezért aztán nem kell félni: minden nap kilépünk a komfortzónánkból, legalábbis bizonyos vonatkozásokban. Főleg, hogy az nem egy buborék, ami körülveszi az embert, hanem inkább egyfajta lelkiállapot, ahogy viszonyulunk dolgokhoz. Az újságírók és a kéretlen jótanácsokkal mindig készenlétben álló hamis jóakarók előszeretettel pufogtatják úton-útfélen, hogy lépjél ám ki ebből a gonosz komfortzónából, mert különben unalmas vagy/boldogtalan leszel/szingli maradsz/nem leszel jó szülő stb. Pedig inkább valami olyat kellene mondani, hogy "ismerd meg nyugodtan az újat" vagy "ne zárkózz be saját magadba". Sokkal hasznosabb lenne.

5. A meg nem felelés kényszeres bizonygatása

"Korábban mindig meg akartam felelni, de aztán elengedtem és ma már nem." Ilyen mondatokkal kezdődnek a kissé hamisan ható vallomások olyan megfelelési kényszeresektől, akik aztán azok maradtak, csak már felismerték, hogy bajuk van és bizonygatják, hogy nem is. :) Aztán ilyen jó mondatok jönnek, hogy "már nem izgat, hogy háromfogásos ebéd lesz-e vasárnap" vagy "tetszem-e a férjemnek 65 kilósan" stb. Mert "elengedték". De ha elengedünk valami ostoba elvárást, amiről aztán bizonygatjuk hosszan, hogy hű, mennyire nem fontos, akkor miért is emlékszünk minden részletére? Vagy miért kell bizonygatni, hogy mennyire megszabadultunk tőle? Talán csak nem azért, mert nem igaz a dolog?

Gyanítom, hogy ha rendben vagyok a döntéseimmel, akkor nem kell görcsösen meggyőznöm a körülöttem lévőket róla, hogy engem aztán tényleg annyira, de annyira nem érdekel, hogy 3 perc 20 másodpercig kellene főzni a tojást, de lám, már a 3 percessel is megelégszem. Főleg, hogy az ilyen apróságok "elengedése" aztán tényleg nem akkora fegyvertény, amire büszkének kéne lenni (tudom, sokszor de).

Valami nagy dolgot fel tud mutatni? "Haragudtam anyámra, mert szerintem jobban szerette a húgomat, mint engem, de már megbocsátottam neki." Vagy: "Már nem akarom a párom/gyerekem minden lépését kontrollálni, pedig régen ilyen voltam." Na, ilyen mondatokat soha nem hallani. Lehet, hogy az apró kényszerességek leküzdése is jó dolog, hiszen egy lépéssel kezdődik a leghosszabb utazás is, de azért ha már nagyon büszke akar lenni magára valaki, akkor nem árt valami konkrétabb célt is elérni, minthogy nem pucolja ki heti háromszor a cipőjét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.