Szofija Andruhovics neve nekem teljesen ismeretlenül csengett, amikor megláttam a Felix Austria c. kötetét egy polc sarkában. Amikor pedig végigolvastam a könyvet, arra jutottam, hogy igenis többször kell elindulni idegen irodalmak és ismeretlen írók felé, mert nagyon kalandos utakra tudnak vinni.
A cím a békebelinek hívott Monarchia korába (egészen 1900-ba) visz vissza minket, ahol is Galícia egy soknemzetiségű, de az osztrák császár uralma alatt álló szegletében, egy kisvárosban éldegél az Anger-házban Sztefa, a szolgálólány. Tulajdonképpen a háziasszony, Adela mindenes cselédje, de félig-meddig mégis családtag, mert annak idején Adela apja, Anger doktor vette magához mint szomszédai kislányát, mivel egy tűzvészben meghaltak a szülei. A két kislány ezután együtt nevelkedett és Anger doktor mindkettőjüket szerette is, ugyanakkor egyértelmű volt köztük a társadalmi különbség Adela javára. Sztefa tehát afféle házvezetőnő, szakács, cseléd státuszban maradt a családnál, ugyanakkor fizetést nem kapott, "csak" lakhatást, élelmezést. Közben pedig roppantmód, szó szerint szolgai módon ragaszkodott Adelához, még apja halála és férjhezmenetele után is. A család tehát így éldegél: a gyermektelen házaspár (Adela férje egy isteni tehetségű, roppant türelmes kőfaragó mester, Petro) és a szolgálólány.
Az időközben pappá vált régi udvarló felbukkanása különös változásokat indít el a házban: Sztefa hirtelen szerelmesnek érzi magát, a házat sötétnek és komornak, Adelát elviselhetetlennek találja. Ugyanakkor tudja, hogy a pap nős, tehát semmi közük nem lehet egymáshoz.
A regény végig Sztefa afféle naplója, jóllehet, nem írásos, hanem "gondolati" formában, így csak az ő elbeszélései alapján tudjuk a történéseket. A cselekményszálak, múlt és jelen lassan bontakoznak ki, és menet közben változnak is az ugyanahhoz a dologhoz kötődő igazságdarabkák. A végére tehát alaposan összekuszálódnak az olvasó fejében az elemek, és már nem tudjuk, hogy mi a valóság és mi az, ami csak Sztefa fejében él. Ennek eklatáns példája, ahogy jótevője, Anger doktor halálos ágyán mondott utolsó szavaira emlékszik vissza: évekig úgy emlékszik, a lelkére kötötte a doktor, hogy vigyázzon Adelára, aki gyenge és törődést igényel. A végére kiderül, hogy valójában azt mondta: menjen el minél előbb a házból, mert ők ketten megfojtják egymást a kutya-macska barátságukkal. De ezen felismerés már csak akkor jut el Sztefához, amikor élete egyéb alapigazságait is kénytelen már megkérdőjelezni: nem szerelmesek egymásba a pappal, a befogadott néma fiúcska nem az ő nevelt fiacskája, a bűvész ugyan illúziókat kelt, de valójában csak simán csirkefogó. A végén talán csak a nagyszerű ételeknek van értelme, mert a lekváros fánk meg a káposztás batyu legalább biztos élvezetet nyújt. (Még az olvasónak is, mivel a szerző olyan érzékien írja le az ételeket és készítésüket, hogy az már inkább bűbájolásnak, semmint főzésnek tűnik.)
Egyre többször gondolom azt, hogy a világháborúk előtti, utólag ártatlannak és békebelinek hazudott, gondolt világban minden baja ellenére is volt valamiféle rend, következetesség és kiszámíthatóság. A mai időkhöz képest sokkal színesebbek voltak a települések, a társadalmak, az uniformizálódás helyett tarkaság uralkodott: sok nemzetiség, vallás egymás mellett, ahol teljesen megszokott volt a zsidó boltoshoz járni, a ruszin templom más volt, mint a protestáns, és így tovább. A társadalom színes volt mind vertikálisan, mind horizontálisan. Manapság nincs ilyen: egyre kevésbé tudjuk, hogy kik voltak az őseink, mit jelent egy adott néphez, vagy kisebbséghez tartozni, a vallásos különbségekről nem is beszélve. A társadalom rétegei is egymásba folynak, anélkül élünk, hogy konkrét ismereteket tudnánk szerezni akár a felmenőinktől, akár a körülöttünk élő többi embertől, hogy "hogyan is kell csinálni az életünket a mi helyzetünkben". A "békebeliséget" talán erre (is) vonatkoztatjuk utólag a XX-XXI. századból: a nagy felindulások előtt jobban tudták az emberek, hogy hol vannak a társadalomban és mi a szerepük. Ma talán nehezebb megtalálni, hogy én mint mozaikkocka melyik helyre illek a nagy egészben.
Nagyon kellemes, elgondolkodtató, néhol mágikus realizmussal tarkított kötet. Egészen beleszerettem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.