Felfedeztem Szabó Magdát. Eddig nem tudom, miért maradt ki, de most azt hiszem, sokat fogom olvasni, mert nagyon jó dolgokat írt.

Ma a Freskót olvastam. Utánanéztem, ez az első regénye, amit költőként volt indulása utáni irányváltásában szült meg. Mondanám, hogy látszanak rajta a zsenge írói próbálkozás gyermekbetegségei, de nem. Nem esetlen, nem naiv, nem pongyola. Egyszerűen egy csodálatos regény az elejétől a végéig. És időtálló.

Mert hiába játszódik a legsötétebb kommunizmusban, a karakterek örökérvényűek. Sajnos vagy szerencsére, ez már más kérdés.

A szerkezete annak idején (1953) formabontónak számított, ma már egyszerűen azt mondanánk, hogy nézőpontkarakteres felépítésű regény. (Sajnos az utóbbi években nagyon elburjánzott és elbulvárosodott a stílus, az oldalszám növelésének eszköze lett, tele ismétlődésekkel, csak azért, hogy ugyanazt több szereplő szemszögéből is megmutassa a szerző. Valójában ugyanazokat a jeleneteket írja meg kétféle narrációval, nulla hozzáadott értékkel. Tessék normálisan írni, és ábrázolni minden szereplő álláspontját.) Szabó Magda persze szépirodalmi igénnyel használja ez a szerkesztési módszert: amikor nála az egyes karakterek átveszik egymástól a szót, vagyis a narrációt, akkor nem ismételgetik a másik által már elmondott történeteket, hanem ténylegesen új nézőponttal és új történetekkel gazdagodunk általuk. Fantasztikusan folynak egymásba az egyes szereplők életei, néha olyan érzésem is volt, mintha nem is ismernék egymást. Elidegenedettség ül az egész családon, amit szinte csak a bántalmazó kapcsolatok pszichotikus habarcsa tart össze.

A családfő feleségének, Editnek a temetésére jön össze a család. Az Apa református lelkész, felesége bolond volt évek óta, egy ideje már intézetben élt, és megkönnyebbülést okoz a halála. A család számos tagja úgy él egy fedél alatt a zsarnoki, bár már nyugalmazott pátriárka önkényének árnyékában, mintha nem is tudnának róla, hogy másként is lehet élni. Janka lánya a család rabszolgája, senki nem ismeri igazán, mindig nyüzsög, dolgozik, de sosem sikerül semmit igazán helyesen és ügyesen csinálnia. Apja terrorizálja, férjével nem szeretik egymást, inkább csak megtűrik egymást maguk mellett. Gyermeke, Szuszu az egyetlen, akivel igazi szeretetteljes kapcsolata van. A férj, László, békepap, vagyis behódolt a kommunistáknak, ezért tarthatja meg állását és viszonylag jól is élnek. Ő is érzelmileg sivár, az apósa székében ül, várja az előléptetéseket, de megreked valahogy a karrierjében. Janka szökött testvére, Annuska áll mégis az események középpontjában, aki 9 éve elment otthonról, mert nem bírta az emberség nélküli vallásos légkört, a fojtogató vidékiességet, ami megöl minden művészit és felfelé törekvőt az emberben. Annuska festeni akar, ezért Pestre megy, de ott is inkább csak népművészeti ihletésű iparművészeti tevékenységre futja neki, a szerző sejteti, hogy nem egészen önként mondott le a festői karrierről. A boldogságot is megtalálta, bár szülővárosában azt mondják persze, hogy "elzüllött Pesten". Csak mert együtt él egy férfival, akivel szeretik és megértik egymást. Vidék.

A regény a temetés napján játszódik, múltat és jelent ebbe az egyetlen napba sűrít a szerző. Mindenkiről titkok derülnek ki, kiről kisebbek (ellopott kanál), kiről nagyobbak (törvénytelen gyermek, tiltott szerelem), de valahogy nincsen a végén igazi feloldás a többség számára. Annuska, aki világéletében lázadó volt, folyton nemet mondott, veszekedett, felfelé törekedett és mást akart, mint a többiek, fényesen igazolva láthatja a nap végére, hogy miért nem jött gyakrabban haza. Még születése titkára is fény derült, az író addig ügyeskedett, hogy jobb apával ajándékozta meg, mint akije eredetileg volt. A halottról abszolút kiderült, hogy bármi is volt a baj a fejével, mégsem ő volt a bolond, hanem a férje, aki viszont élete végéig nyugodtan és boldog tespedésben élhetett, parancsolgatva az egész családnak és lelkileg bántalmazva mindenkit maga körül, ráadásul a vallás köntösében. (Az apa undorító, bigott, hatalommániás, ami a keresztény tanítással szöges ellentétben áll minden tekintetben. Mindenkit terrorizál maga körül, elüldözi a gyerekét, aztán amikor az anyja temetésére hazajön a lánya évek után, még azt várja a Biblia nevében, hogy a lány alázkodjon meg Isten és őelőtte. Gondolom, inkább őelőtte, mert az ilyennek Isten mit se számít. Lelketlen farizeus.) Szegény Editet nagyon sajnáltam, mert boldogtalan volt életében és még holtában is agyongyalázta mindenki. Mások persze mindig jobban tudják, hogyan kellene élnünk. Nyilván.

Tetszett a fricska a végén, hogy azért ő is lopott magának boldogságot egy jó emberrel, Anzsuval. Csak hát mi egy kis lopott boldogság egy egész élet keserűségével szemben?

Nagyon jól kidolgozott regény, remek karakterekkel, akiket olyan szenvedélyesen lehet utálni (kevesebbeket szeretni), hogy még sokáig itt lesznek a fejemben. Lélektan ötös! Az is nagyon tetszett, hogy még a kommunizmus is emészthető, mindennapi formában jelent meg, nem nyomta agyon a politika és társadalomrajz a cselekményt. Megjelent persze, hogy ki akar belépni a pártba, cenzúra, háttérből irányított emberek, Annuska művészi karrierjének ellehetetlenítése, mind benne volt, ugyanakkor nem ezen volt a hangsúly. A szociológiai háttér fontos, de nem azért olvasunk regényeket. Remek kis könyv volt, soha rosszabb első kötetet!

Péterfy-Novák Éva Egyasszony című könyve tulajdonképpen végig nem más, mint monológ. Belső monológ, amikor mesél, de mégsem mesél a szerző, hanem mintegy a fejébe enged betekintést.

Terápiás írás egy 80-as években kezdődött történetről, amikor is egy vidéki házaspárnak szülési komplikációk (súlyos műhiba) miatt sérült kislánya születik. Zsuzsika tökéletesen egészséges lehetett volna, ha a doktor úrnak nem lett volna teniszmeccse tízkor, amibe sajnos a kismama saját tempójú szülése sajnos már nem fért bele. Jön a jó adag oxitocin miatti rohamszülés és a közben agyvérzést és más bajokat elszenvedő beteg csecsemő. Aztán meg a "szokásos" hárítás, információhiány, elhallgatás, ködösítés, a család teljes sötétségben tartása a gyerek állapotáról. Ami sajnos a mai napig jellemző az egész egészségügyben, de a szülészeten sajnos még fájdalmasabb mindez. És ez így megy most is. Rettenetes.

Az anyuka itt is csak sokkal-sokkal a szülés után, az n-edik orvostól tudja meg, hogy gyermeke nem le van maradva egy kicsit a többiektől, hanem súlyosan sérült, és valószínűleg kamaszkora előtt meg fog halni, addig pedig gyakorlatilag folyamatos ápolásra fog szorulni. Újszülöttként fog élni, csak a teste növekszik egy kicsit. Ezt felfogni, feldolgozni, aztán évekig így élni finoman szólva sem egyszerű. Az anyuka persze csodálatos egy valami: küzd, szeret, gondoskodik. A naplóból kijönnek a mindennapi nehézségek, hogy nincs egy szabad perce, folyton rohan, szervez, ellát, lót-fut. Az írásban már egyfajta tárgyilagossággal nézi a szerző ezt az életet, a rettenetes napi harcokat, az érzelmi kifáradást, de így is elementáris erővel ugrik ki a lapokról a szenvedés. Az övé, a gyereké, a családé, mindenkié.

Aztán a baljós előjelek valóra válnak: a kezdetben csak akarnok, nárcisztikus férjből erőszakos családbántalmazó válik. A kapcsolat évekig ebben a se veled, se nélküled státuszban reked, a pszichológia és a kriminológia számára is jól ismert mintázatok újra és újra ismétlődnek: érzelmi abúzus, verés, menekülés, könyörgés, bocsánatkérés, ígérgetések, veszekedés, érzelmi abúzus... újra és újra és újra. Közben pedig ott egy beteg kislány, majd egy abortált második gyermek, és a válságból semerre nem vezet ki az út.

A kislány végül egy intézetbe kerül, mert otthoni ellátása már nem lehetségese szaksegítség nélkül, és végül itt is fejezi be kis életét. Szívszorító az intézet bemutatása, ahol a család végre emberséggel találkozik az egészségügy részéről. Normális, jó emberek dolgoznak azon, hogy a soha meg nem gyógyuló életeket kicsit megkönnyítsék. És szeretettel ez is lehetséges. Annyira éles a kontraszt a többi tapasztalattal a könyvben (meg a valósággal), hogy az embernek fáj tőle a szeme.

Amikor Zsuzsika végül meghal, hamarosan az anya is eljut oda, hogy többre becsülje a normális életet a csak sima életnél, és nagy nehezen elhagyja a férjét, új életet kezd egy másik férfi oldalán, egészséges gyermekei születnek, boldogan él. Ebben az életben még mindig helye van az első gyermekének, akivel holtában is őrzi a kapcsolatot, együtt jár ki a sírjához az élő gyermekeivel. Van ebben valami dimenziókon túli dolog: hogy a holtak valahogy mégsem tűnnek el teljesen, hozzánk tartoznak onnan is. Ez is milyen furcsa volt: a volt férj nagyon szerette a kislányt, gondoskodott róla ugyanúgy, mint az anya, viszont sem az életét, sem a halálát nem tudta úgy kezelni, felfogni, megélni, mint az asszony. Évekkel később, amikor már kiégett a felekből minden érzelem, akkor sem tudnak normálisan beszélni a halott gyermekről. Egy kicsit a szülők is belehaltak Zsuzsikába, de valahogy az apa halott is maradt. Persze amilyen erőszakos, gyerekesen önző szemétláda volt, még ezért sem tudja sajnálni az ember - egy kicsit sem.

A könyv letehetetlen, még akkor is, ha tőlem személyesen igen messze áll ez a téma - hálisten. Így is beránt és magával ragad a történet tragikuma. El sem tudom képzelni, milyen érzelmi felkavarodást okozhat egy-egy olyan nőnek az olvasása, akik a könyv akár csak egy-egy vonatkozását maguk is megélték.

Tompa Andrea (remek interjú itt) Omerta Hallgatások könyve című nagyregényével már szemeztem korábban is, de amikor legutóbb beleolvastam a könyvesboltban, nem tudtam kijönni belőle és haza kellett hoznom. Nem bántam meg.

A regény Romániában játszódik az 1950-es években, négy szereplő kap benne szót, egymás utáni belső monológjaikból ismerjük meg őket, sorsukat és egymás közti viszonyaikat.

Kali, a széki asszony cselédnek szegődik el a rózsanemesítő Vilmoshoz. Nekem ez az asszony volt a legszimpatikusabb, mert ugyan nehéz élet jutott neki, mindig megőrzött valamiféle cselekvő derűsséget, ami segít a nehézségek leküzdésében. Rettenetes házassága és erőszakos férje elől szó szerint világgá megy: elhagyja a faluját és beköltözik Kolozsvárra, ahol beáll cselédnek, mint már fiatal korában is. Annyi különbséggel, hogy már nem lepődik meg sem a nehéz munkán, sem a gazdája szennyes férfi mivoltán. Ugyanolyan lakonikusan számol be arról, hogy a gazdája elcsábította (megerőszakolta?), mint arról, hogy milyen tésztát sütött. Kali nagyon szeret mesélni is, remek történeteket tud, igazakat és meséseket is, mindig mesél, bár tudja, hogy már nem divat és ki fognak halni a meséi. Később teherbe is esik Vilmostól, aki ugyan gondoskodik róluk, de az érzelmi távolság nem áthidalható köztük.

Vilmos rózsa- és egyéb növénynemesítéssel foglalkozó amatőr biológus. Képzettsége nincs, csak sok-sokéves tapasztalata a növénynemesítés terén. Türelmes ember, hiszen kedvencei, a rózsahibridek megtalálásához és stabilizálásához pl. legalább hét évre van szükség. Vilmos szinte észrevétlenül lesz a román diktatúra egyik nagy embere, növénynemesítő állomást "kap", hogy vezesse, tevékenykedjen benne kedvére. Persze ennek ára van, hiszen így nem tud a saját kertjével foglalkozni, a kétkezi munka helyett pedig, amit annyira szeret, egyre csak tanít az egyetemen, illetve a Stáció munkatársait irányítja. Az ő szájába adja a szerző a diktatúra történetét, ami néhol unalmas, néhol nem, de mindenképpen tanulságos. Hálátlan a szerepe, mert nagyon tudatlannak mutatkozik a diktatúra térnyerésével kapcsolatban. Minduntalan olyanokat mondogat, hogy ő nem foglalkozik politikával, de menni kell a gyűlésbe, ha menni kell, hát menni kell. Azért ez nem egészen így van. Inkább szándékosan fordítja el a fejét a kellemetlen dolgokról, végül pedig már saját magáról is, mert a behódolása olyan mértékű, hogy meg sem lehet különböztetni a valódi kommunistáktól. A hatalom kiszolgálója, közben meg azt hiszi, hogy önálló, boldog élete van. Nagyon taszító személyiség, mert értem én, hogy meg kell alkudni néha a körülményekkel, de amikor pl. a barátját, Lalit is több évre bebörtönözték, mint a rendszer ellenségét, pedig egyszerűen csak értelmiségi volt, akkor sem bírta elhinni, hogy a rendszer rossz, és inkább még azt gondolta, hogy Lali csinált valamit rosszul. Magánéletéről többet mond el a többi szereplő, mint ő maga. Neki csak "nagy természete" van, azaz megdönt minden nőt, akit meglát, de érzelmileg nem kötődik senkihez. Egy nihil az egész ember, csak épp a rózsáiba szerelmes.

Vilmos 2. sz. nője Annuska, egy szegény hóstáti lányka, akinek szintén nehéz az élete. Anyja korán meghalt, nővére apáca lett, később pedig eltűnt, apja egy erőszakos részeges alak. A lány egyedül műveli a családi földeket, zöldséget termel és árulja a piacon. ebből élnek. Vilmos szeretője lesz, de tudja, hogy nincs jövője a dolognak, hiszen a férfi évtizedekkel öregebb nála, ráadásul nem is az a nősülős fajta, csak a virágok érdeklik. Annuska a halott édesanyjával beszélget legszívesebben, meg persze az állatokkal, növényekkel, hiszen társai nincsenek nagyon. Nemigen van senkije, akihez szóljon, hát, beszél akivel tud.

Az utolsó szereplő Eleonóráé, Annuska nővéréé, aki apáca volt. A rendek feloszlatása után is összejárt a nővérekkel, aminek eredményeképp hazaárulásért koncepciós perben elítélték őket. Volt, akiről soha többé nem is hallottak, miután kényszermunkára vitték az ítélet után. Eleonóra (azaz Rózsika) viszont kegyelemmel szabadult hat év után, persze betegen, megtörten, de lélekben továbbra is Krisztus jegyese maradt. A börtönbeli történéseket a szabaduláskor aláírt omerta (hallgatási) fogadalom miatt nem mondhatná el senkinek, de Annuskának mégis beszél róla. Nem mond el mindent, de amit igen, vagy csak sejtet, az épp elég ahhoz, hogy felforduljon az ember gyomra. Pl. pszichikai és testi erőszak megjelenései, a betegségek, a kínzások, az éhezés, a foglyok ideológiai "nevelése", még a börtönbüntetés után is. Nem amnesztiát kapsz, csak kegyelmet, nem kell többet börtönben lenned, de jelentkezz havonta a rendőrségen, írd fel, kikkel találkozol, hol fogsz lakni, mit dolgozol, de emberek között nem dolgozhatsz, mert hazaáruló vagy és nem lehet téged emberek közé ereszteni, hát úgy vigyázz. Hátborzongató.

A könyv rettenetesen tömény, lassan lehet csak olvasni, mert mind újabb és újabb nehézségek tűnnek fel az életben. Nem csak a diktatúra tudja elnyomni az embereket, hanem egymást is kínozzák, ez főleg Kalinál látszik, akit pl. megvet az egész falu, mert elhagyta az urát. Azt bezzeg nem nézte a falu, hogy az ember verte, erőszakolta, kocsmázott, elitta a pénzüket, stb. Az biztos rendben volt. A hallgatások és elhallgatások könyve ez, nincs benne egy épkézláb monológ szinte végig a hatszáz oldalon. Belső monológok ezek, hiszen ki hallgassa meg azt, akit nem hallgat meg senki, kinek mondja a bajait, ha nem magának? A szereplők sorsa ugyan összefonódik, de mégsem egyformán domborítják ki az emberi kapcsolataikat. Más hangsúlyok vannak mindnél. A nők áldozatok itt és mégis van bennük valami továbbélésre ösztönző erő. Vilmos meg ugyan megalkuvásaival együtt sikeres ember a diktatúrában is, de olyan üresszívű, hogy semmi sajnálatot nem éreztem iránta.

A regény nyelvezete különösen tetszett, főleg az erdélyi kifejezésekkel, meg azzal, hogy minden szereplőnek saját szóhasználatot kreált a szerző. Nagyon eltalálta a hangokat. Nehéz könyv volt, de sokat tanultam belőle. Mennyire nehéz felismerni a történelmet, amikor ott van melletted. Milyen nehéz megszólalni, ha nincs, aki meghallgasson. Vagy ott van valaki, de nem hall meg mégsem. Mit nem lehet elmondani még a legközelebbi szeretteinknek sem. Hogy éli túl az elme, amit nem lehet.

Megkövetem Szabó Magdát. Újraolvastam a Régimódi történetet és már értem. Amikor először olvastam, talán még kicsit éretlen voltam hozzá, túl sok volt a név és a történés és az ide-oda ugrálás. Most már jobban átláttam, hogy ki kivel van, annak ellenére, hogy azért most is idegesítettek kellően az ilyen megnyilatkozások, hogy pl. "amikor xy elvitte a gyereket sétálni, még nem sejtette, hogy 30 km-rel odébb és három évvel korábban z asszony már megszülte a későbbi feleségét". Az rendben van, hogy az író alaposan megkutatta a témáját, és e szép, alapos házi feladatírásból azért szeretne néhány látványos összefüggést az olvasó elé tárni, de azért ez túlzás. Az aktuális szituációra nincs hatása, dramaturgiailag meg értelmetlen. Akkor húzzuk ki.

A téma egyébként a család. Jobban mondva Szabó Magda családjának anyai ága, mert főként anyjának, Jablonczay Lenkének kívánt itt emléket állítani. A regényes családtörténet kb. felétől kapjuk meg Lenkét a történetbe, és itt óhatatlanul elfogulttá válik a szerző, bár ez valahol talán érthető. Nagyon szereti az anyját, ez minden során átjön, mindazonáltal nekem kicsit túl rózsaszínre festette az akkor már halott asszonyt. Ilyen jó ember nincs. Említett hibája talán csak egy van, hogy örökre a szívében maradt első szerelme, és az, hogy viszolygott a szextől mindkét házasságában. A komplexusai érthetőekké váltak élettörténete ismeretében, azonban ezektől nem lett elég emberi: mindünknek vannak idegesítő dolgai, szokásai, de valahogy Lenkének nincs semmi ilyenje. Megmosolyogtató.

Ugyanis Szabó Magda, az író a többi családtagot tudja írói szemmel nézni, és erényeikkel, hibáikkal mint egységgel bánik, szépen felvonultatva a rokonok, ismerősök, idegenek, anyakönyvek adatai alapján összeállított történelmet. Az emberi dolgokról is kell írni: ha valaki hirtelen haragú vagy szeret másokról rosszat mondani, az ugyanúgy ott van, mint az, hogy milyen gyönyörű verseket ír vagy szórakoztatóan társalog. Az anyjával ez nem megy. Őt tökéletesnek ábrázolja. Pedig nem az, ez kiderül azért a történetből és a többi szereplő vele való viszonyából is.

Nekem jobban tetszettek ezért a régebbi időket bemutató részek, ahol megelevenedett a XIX. század második felének vidéki dzsentrivilága. Nagyon szórakoztató, nagyon könnyeztető, nagyon vicces, nagyon szomorú - és ez mind. Mert igaz, hogy gyönyörű birtokon él pl. Jablonczay Kálmán Senior, ahol lehet vadászni, kutyákat és lovakat tartani, elnézni, hogy a cselédek néha maguknak is elvesznek ezt-azt, de nem lehet úgy élni, mintha a pénznek nem lenne értelme és értéke. Élhetetlen. Úri virtusból elkártyázza a birtokot, és ezzel aztán a jogát, hogy a család irányítója maradjon, felesége, Rickl Mária pedig átveszi a hatalmat. A nő is megtört azzal, hogy a férjében nem kapta meg azt a társat, akivel egy lett volna az életszemléletük, és ez egész életükre, sőt, az utánuk jövő generációkra is rányomta a bélyegét. Rickl Mária vaskézzel és érzéketlenül kormányozza aztán a családot, viszont az ő "uralma" alatt senki nem éhezik vagy megy tönkre. Cserébe roppant ridegen bánik mindenkivel, gyerekét, unokáját idegenként tartja. Borzalmasan szomorú a sorsa, mert egész életében ilyen boldogtalan marad és körülötte is mindenki szenved a szeretetlenségtől.

Ő neveli unokáját, Lenkét, és nem sok köszönet van benne, de a lány mégis őt isteníti. Anyját, apját viszont eltaszítja magától. Akik ugyan valóban megérik a pénzüket, az ifjabb Kálmán legalább akkora lókötő, mint az idősebb, elveri felesége egész (nem kicsi!) hozományát, aztán meg éhezik a családja. Állásba megy, de aztán sehol nem tud megmaradni, mert valójában az úri módihoz szokott, nem fűlik a foga a munkához. Így viszont sem magát, sem a családját nem tudja eltartani. Élhetetlen alak egész életében, aki anyja árnyékában van, onnan soha nem tud kitörni. Számomra megdöbbentően férfiatlan jellem: hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen, hogy soha, egész életében nem tud kitörni abból a rögeszméjéből, hogy ő úrifiú, és neki "jár" a vagyon meg a pazarlás. Amikor nincs semmije. Nonszensz.

A felesége, Gacsáry Emma sorsa érdemel még egy misét: Kálmán elcsábította és teherbe ejtette - nyilván házasság előtt, hogy máshogy. Emiatt aztán egész életében kurvaként kezelte a szerzett és a saját családja egyaránt, társaságba nem engedték a férjével, sehol nem fogadták be, és egyáltalán: hallani nem akartak róla. Kicsit túlzás ez is, hiszen a házasság előtti szex meg a megesett lányok története egyidős a házassággal. Nem értettem, mit kell ebből ekkora ügyet csinálni, hiszen aztán mégiscsak összeházasodtak (mint annyi más ilyen pár!). Nekik valahogy nem bocsátottak meg a rokonok. Illetve a lánynak. Kálmánka persze nem tehetett semmiről. (A lány nyilván egyedül volt az ágyban, attól lett terhes.) Azért örülök, hogy ma már nem itt tartunk társadalmi szemléletben. Egész életeket tönkretenni azért, mert valakik szerelmesek és lefekszenek egymással?! Ennyit nem szabad szenvedni semmilyen szerelemért.

Szabó Magda tehát hihetetlen munkát végzett a könyvvel, generációkon keresztül ott vagyunk az olvasás során a hálószobában, a konyhában, a zsúron az összehajtott fejek között, halljuk a pletykákat, olvasunk naplókat és leveleket, és kibontakozik az egész család magánélete. Közben meg jókat lehet gondolkodni a saját családunk történetén, hogy ott vajon milyen eltitkolt szerelmek, megesett lányok, elment pénzek és egyebek lehettek. Milyen keveset tudunk az őseink magánéletéről, még akkor is, ha mesélnek róla. Az ilyesmit nem írják le, csak továbbadják. Ha adják. A fele igaz, a fele nem. De így jó.

Kifogyhatatlan téma a "miféle alakok járnak ide".

Egyrészt én mit keresek ott, ugye, de hát ez a kisebbik baj, ha nincs futás, jöhet a gyurma, nem szégyen az. Igen, én vagyok az a típus, akin somolyognak a fekvenyomó padról, hogy "ez meg hogy kerül ide, azt se tudja, hol kell állítani a súlyokat". Mindegy, nem nekik járok oda.

De az ilyen cicavirágok, mint a mai két leánka, hát, ezektől kész vagyok.

Eleve kb. egyszerre értem velük oda: én feltipegek a negyedikre gyalog, ők nyilván lifttel jönnek, alig előttem érnek fel. 10 perc sétafika után egy órát csücsükéltek valami combtárogató gépen, persze sokszor meg-megállva, és közben telefont nyomogatva, nyilván. Meg el kell csevegni a pasijukról. Meg a sportkrémről, és a fehérjekoktélról, amit óra után fognak inni.

Majd egy óra téblábolás után hazamentek, közben meg nyávogtak, hogy "ma alig csináltunk valamit".

A narancsbőrük mennyiségéből ítélve nem csak ma. De tényleg: ennek így mi értelme van? :D

Olivier Guez Josef Mengele eltűnése című regényes életrajza vagy korrajza volt most soron. Már rég el akartam olvasni, végre sikerült ráakadni.

Antihősünk a háborús bűnös Mengele, akiről részletes és gyomorforgató infók bőven találhatók a neten. Auschwitz orvosa nagy koponya volt, de ékes példája annak, hogy ha az intelligenciával nem párosul erkölcsi tartás, akkor az egész mit sem ér. Mengele teljes szívvel hitt az árja felsőbbrendűségben és a náci tanokban, még akkor is, amikor a németek megsemmisítő vereséget szenvedtek mind katonailag, mind erkölcsileg a II. világháborúban. A háború után Dél-Amerikába szökött, ahol Argentína, Paraguay és Brazília különböző okokból, de befogadó volt a nácikkal szemben. Évtizedekig nem háborgatták őket sem belső, sem külső országbeli hatóságok, nem volt kiadatás, sőt, akár saját nevükön élhették világukat a Mengeléhez hasonló elvetemült gonosztevők. Azért elég nagy kollektív pszichózis kell ahhoz is, hogy egy teljes kontinens ne akarja elfogadni a valóságot, és úgy kezeljen háborús bűnösöket, mint megtévedt báránykákat, vagy mint meg nem értett politikai felfogású polgárokat, akiket igaztalanul üldöz a gonosz imperialista és kommunista győztes hatalmi blokk. Márpedig a dél-amerikai államokban ez történt. Évtizedekig. Érdekes.

Mengelét persze a könyv mint embert ábrázolja, örömökkel, bánatokkal. Van családja Németországban, akik igen gazdagok és pénzelik is élete végéig - emiatt utólag sokat kell magyarázkodniuk. Vannak feleségei, először Irene, aki elválik tőle és normális életet kezd egy új férfival, majd fivére özvegye, Marta. Ezt nem is kommentálom. (Milyen ironikus: mintha az általa oly gyűlölt zsidók Ótestamentumából lépett volna ki ez a történet. Vedd el bátyád özvegyét, nehogy egyedül maradjon. Pfúj.) Feleségei persze elhagyják, végül egyedül él a családja által megvesztegetett befogadó családokkal. Akik persze gyűlölik, mert tudják, kicsoda. Undorító az egész létezése.

Folyton menekülnie kell, folyton bújkálnia, alantasnak tartott fizikai munkából állnak a napjai (kivéve, amikor egy ideig gazdag családoknak végez illegális abortuszokat...), orvosi tevékenységét nyilván nem folytathatja. Közben végig gondolkodik, és nem adja fel náci eszméit, sőt, környezetében mindenkit igyekszik meggyőzni az igazáról, hogy ő csak a német népnek akart jót és felemelkedést. És persze az emberiséget segítette jobb génállományhoz a selejtek kiiktatásával. Elmeroggyant elképzelései voltak a valóságról, teljesen belemerült a saját kis világába. Egészen rémisztően ábrázolja a szerző, hogy mennyire megátalkodott volt elveiben ez az ember, aki annyi másik embert küldött a halálba a legkisebb lelki megrendülés nélkül.

Témája ellenére a könyv magával ragadóan olvasmányos, sok érdekességet felmutat a dél-amerikai náci emigráció mindennapjairól, a konspirációkról, útlevél hamisításokról, Moszad-akciókról és így tovább. A mindennapokról. Ahol a dráma zajlik. Mert hiába vesz részt valaki földindulásszerű eseményekben, utána is felkel a nap, reggelizik, borotválkozik, megveszi az újságot és él tovább. És ebben egyszerre van folytonosság és valami idegtépő rémület. Hogy ilyen tettek megtorlatlanul maradhatnak (Mengelét soha nem fogták el és állították bíróság elé tetteiért), és ilyen emberek közöttünk járkálhatnak.

Jó lenne tanulni az ilyen történetekből és az ilyen könyvekből. Újra és újra el kell mondani, nehogy elfelejtsük: embereket gyilkolni rossz!

Embereket kínozni rossz!

A háború rossz!

Félreértés ne essék, még nem érzem magam elég öregnek, hogy ilyen mondatokkal dobálózzak, de azért néha leesik az állam attól, ahogy a tinik megnyilvánulnak.

Szituáció: 18 éves frissen érettségizett kislány közli, hogy ő nem akar beiratkozni az egyetemre (bár felvették gond nélkül), mert ő "ki akarja találni, hogy kicsoda ő, és meg akarja találni önmagát".

Hogy mit csinálsz, kedves?

Mi ez a bődületes ostobaság, ami úgy terjed, mint a pestis? Mi az, hogy megtalálni önmagad? Elvesztél? Nem tudod, hol vagy? Nézzél körül, barátom, és meglesz az.

Nincs olyan, hogy nincs meg az énünk. Maximum nem mindig értjük, hogy mit miért csinálunk. Egyébként meg élni kell, és majd alakulunk az élményekkel. Ehhez aztán sem az egyetemet nem kell halasztgatni, sem ostobaságokat beszélni.

Tedd inkább a dolgod, és ne Oravecz Nórázz, mert az nem vezet sehova.

Facepalm, komolyan.

Levelezem a vállalkozóval, hogy az időpontra lebeszélt szolgáltatást nem tudom igénybe venni sérülés miatt. Erre visszaír keresetlen és nem túl professzionális stílusban, hogy erre ő így nem tud mit mondani, és nem tud velem mit kezdeni, inkább mondjuk le az időpontot.

Azt megértem, ha azt mondja, hogy szakmai véleménye szerint a sérülés lehetetlenné teszi a szolgáltatást. Az kerek. De azt nem értem, hogy miért nem lehet ezt egyrészt elfogadható stílusban közölni, másrészt milyen ügyfélkezelés ez? Mert ha csak A szolgáltatást nem tudom emiatt igénybevenni, akkor ne hirdessen a honlapján 40 féle dolgot, ha arra sem képes, hogy ilyen esetben ajánlja B vagy C szolgáltatását. Vagy netán arról lehet szó, hogy mégsem akkora szakember, aki mindazt tudja, ami elvárható tőle? Nekem ez jutott eszembe.

Meg az, ami már sokszor. Hogy a magyar vállalkozó mint olyan valahogy nem találja a helyét, hogy ki is ő és miért van.

Ugye adott: szükség van egy bizonyos szolgáltatásra, tehát kialakul az a szakma, ami azt kiszolgálja. Van egy vállalkozó, aki miután kitanulta az adott szakmát, az ügyfélnek nyújtja az adott szolgáltatást. Az ügyfél pedig fizet. Kölcsönösen előnyös a csere. Igen, csak a vállalkozónak még azt is meg kéne értenie, hogy az ügyfélből él. Az ügyfelek kellenek neki ahhoz, hogy eltartsa magát és a családját. Ehhez viszont már nem csak a szakmaiság kell, hanem az is, hogy jól kezelje az ügyfeleket. Hovatovább kell a szakmai önérzet és az üzleti tisztesség, hogy holnap is bejöjjön ugyanaz az ügyfél, vagy éppen jóhírét keltse az üzletnek az ismerősei körében.

Sajnos pontosan ez a bizonyos üzleti tisztesség és jóhírnév az, amit a magyar vállalkozó valamiért nem nagyon látszik tudni és becsülni és alkalmazni. Folyton abba futok bele, hogy ez hiányzik

Nem akar fejlődni, tanulni, jobb lenni, több szolgáltatást nyújtani, ügyfelet szerezni és megtartani, jóhírnevet fenntartani. Helyette: megtanultam az iskolában, nekem senki ne mondja meg, jó lesz az így is, majd én azt jobban tudom, ilyen ügyfelet máskor is kapok, most nincs kedvem dolgozni. Így nem lehet fejlődni.

Valaha biztos megvolt a jóra törekvés, talán 1945 után veszett el ez is. De hogy a rendszerváltás óta még mindig nem tudtuk visszaépíteni a tudatunkba a pfújolt kapitalista alapvetéseket, az azért túlzás. El kellene fogadni a játékszabályokat és azok szerint játszani. Nem kell feltalálni a kanálban a mélyedést: elég követni a bevált jó gyakorlatokat. A tudatok persze lassan változnak, néha generációk kellenek hozzá, és tudom, a fórunk is nagy. Azonban talán meg lehetne próbálni, nem? Vannak, akiknek sikerült és sikerül. Csak még kevesen vannak. Kövessétek a jó példákat, magyar vállalkozók!

A méltán vagy méltatlanul nem túl ismert Damaszkin Arzén A maszáj fennsíkon című munkája volt soron a vadászkönyvek közül, hogy kicsit megpihentessem a GDPR-ban és a múltkori Balkán-háborúban megfáradt agyam. A szerzőről nem sok mindent lehet kideríteni, bácskai nemes, Afrika-utazó, állítólag gyenge idegrendszerrel, ami az útikönyvből is kijött.

A kötet a szerző 1904-ben Német-Kelet-Afrikában tett útjáról szól, ahogy többhónapos szafarin vett részt az akkoriban szokásos módon: a nagy fehér vadász gyalogosan felbérelt hordárokkal cipeltetve holmiját, keresztül-kasul mászkál a vadban bővelkedő területen és lő mindenre, ha kell, ha nem. Időnként a helyiekkel üzletel, vezetőket kér tőlük és megy a gyöngyös-szövetes-terményes cserebere. Persze néhol indokolatlan néprajzi és kulturális leszólásokkal párosulva. Az ilyen vadásznaplókat azért olvasom, mert nagyon színes képet szoktak adni a földrajzi helyzetről (milyen folyó, milyen hegy stb.), a helyek állat- és növényvilágáról (milyen fajok terjedtek el, miért, melyik hogyan él), a helyi lakosok (bennszülötteké és gyarmatosítók) társadalmi-gazdasági bemutatásáról, a mindennapi viselkedésről, az ételekről, a helyi divatról és így tovább.

Általában véve ez az útirajz is követi a szokásos leírásokat, van itt térkép, útleírás, vezetők bemutatása (akik aztán keverednek is veszettül! a kiadó figyelmébe: mivel a szerző nem tartotta fontosnak definiálni a különböző szuahéli kifejezéseket, nem ártott volna legalább lábjegyzetben megemlékezni róla, hogy mi a jumbe vagy a munyampara, ha neadjisten valaki nem beszélné véletlenül a nyelvet), az egyes vadásznapok részletes leírása, keveredve a kulturális és egyéb kitérőkkel.

Csak valahogy mégsem áll össze egésszé. A vadászatok vagyis inkább cserkelések leírása ötlettelen, ismétlődő, és valahogy véresszájú. Többször is vadászetikai kérdéseket vetett fel egy-egy leírás: pl. minek puskázik mindenre, ami szembejön, amikor nem akarja sem a trófeáját, sem a konyhára eledelnek? Sok az indokolatlan sebzés, amit egyrészt a kapkodásnak, másrészt a rossz lőszerválasztásnak tud be többször is. (Utóbbihoz: könyörgöm, ha valaki elmegy félévre Afrikába vadászni, akkor miért olyan lőszert visz, amire felhívták a figyelmét, hogy nem alkalmas az afrikai nagyvadra?) Szóval néha csak pilláztam, hogy ezt így most hogy?

Minősíti persze a helyi viszonyokat is, elsősorban a német gyarmatosítókat véve górcső alá. Javaslatokat fogalmaz meg, hogy hogyan is kellene németes szorgalommal és fegyelemmel terjeszteni az európai kultúrát (=gazdaságot), a szétszórtan és gyenge ellátottsággal állomásoztatott katonasággal szemben. Ugyanakkor megemlít olyan eseteket, amiket a legenyhébb jelzővel is etnikai tisztogatásnak és a polgári lakosság elleni erőszaknak lehet minősíteni (erőszakos kitelepítések, emberek elhurcolása a halálba stb.), de ezeken nemes egyszerűséggel átlép.

A bennszülötteket törzsenként tipizálja, hogy kinek milyen viselkedése van, mennyire szép vonású az arca vagy tetszetős a termete – persze európai szemmel nézve. A rasszizmus kilóg a lapról. A húséhségüket és a kéjvágyukat rendszeresen kigúnyolja. (Mondjuk engem elkezdett érdekelni, hogy a tisztelt fehér vadászok vajon miért nézték le a teherhordóikat, amikor azok nők után járkáltak. Ők vajon hol csillapították az étvágyukat? Nyilván ugyanott, csak arról nem írták az útinaplót. Vagy maradt a kézimunka, ki tudja? Undorító képmutatás.)

És persze a kedvencem: egy szava sincs, amikor kísérőivel órákat gyalogolnak étlen-szomjan valami gnúnyomon, de amikor nincs cukor a teába vagy elfogy a tábori vörösbor készlet, az már elviselhetetlen nehézség.

Szóval vadász és vadász között óriási a különbség. Meg ember és ember között is. Nem bánom, hogy a furcsa nevű úr nem nagyon volt termékeny szerző az Afrika-utazók között, mert nem volt sem túl jó, sem túl szórakoztató a könyv, a fentieken meg kifejezetten csak borzolódtak az idegeim. Ennek ellenére unalmas esős délutánon el lehet nyammogni a köteten, csak ne várjunk túl sokat.

Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva íróházaspár kínai meghívásra részt vettek egy tanulmányúton, amelyről A panda ölelése címen közös útinaplót készítettek. Bevallom, nem nagyon ismerem a szerzők munkásságát, még sok olvasás mellett is vannak, akik kimaradnak a szórásból. (Annyi, de annyi jó könyvet írtak és írnak a világban, nem tudok mindent elolvasni. Nem is akarok.)

A kötet főleg a férj szerzeménye, időnként a feleség szemszögéből beszúrt fejezetekkel. Nem is tudom, melyikük utánozza többet a másikat, de valahogy mégis működik a szövegben a kapcsolat a valóság, a szerzők és a gondolatok között is.

A tanulmányúton különböző nemzetek meghívott írói vesznek részt, van itt prózaíró és költő egyaránt, és persze ott vannak a helyi erők képviselői, akik egyrészt már befutott szerzők, másrészt írótanoncok. De nem is annyira a hivatalos program az érdekes, hanem a szerzők benyomásai Kínáról.

Mert azok vannak bőven.

A furcsa kínai szocializmus például, ahol nagyon jól megfér egymással a pártideológia és a hétköznapi kapitalizmus. A mindent átható fejlődésvágy, a technicizmus, a világ előtt járás (vágtatás) örök lépéskényszere. Ugyanakkor a sajátos kínai kulturális lenyomatok is jelentkeznek: hagyománytisztelet, kollektív tudat, ilyesmi. Különösen tetszett, ahogy az idősek megjelentek a leírásokban: az öregek unokákat kísérgetnek, illetve őrült hobbiknak hódolnak a parkokban, tereken, mindenhol. Pl. nem csakhogy csoportosan thai-chiznek a parkokban, hanem amatőr együttesekben énekelnek, táncolnak, színjátszó körben játszanak stb. Saját szórakoztatásukra, mert már megtették a magukét az életben, és most az álmok kiélése következik. Milyen más ez, mint nálunk, ahol a nyugdíjasok csak magányosan és betegen tengődve "képzelődnek el" a tudatban és a valóságban egyaránt. Vegyünk példát Kínáról.

Aztán ott van a sok étkezés: a világon mindenütt "kínaiként" eladott gyorsbüfékajának semmi köze a valódi kínai étkekhez, ezt azért sejthetjük mi is. De amit a szerzőkkel művelnek a házigazdák és a sajátos kínai vendéglátóhelyek, az már-már hízókúrának is beillik. Egy étkezésen belül 5-6 hatféle különböző húsétel, zöldségek, szószok, levesek, mindenféle. Az ember nyála csorog, ha csak olvassa... Kell egy rendes kínai étterem errefelé is, egészen kedvet kaptam a gőzgombóchoz. Azért persze nem mindent kóstolnék meg, a csirkeláb például érthetetlen módon szerepel a kedvenc nasik között arrafelé. Brrr.

Érdekes az a meglátás is, hogy egy egypártrendszerű, modern, de mégis az emberi jogokat nem toleráló diktatúrában is jobban megvalósul a nemek egyenlősége, mint nálunk. Főleg PNÉ csodálkozik rá, hogy a nemek egyformán képviseletik magukat az élet minden területén, ismeretlen az a fajta mazochista macsó közbeszéd, mint nálunk, ahol persze minden "okos" politikus megmondja, hogy mit és hogyan kellene a nőknek csinálni. Komolyan irigykedik a kínai nőtársakra (és persze az olvasó is), akik nincsenek kitéve ennek a napi tortúrának. Ismétlem, egy diktatúrát irigylünk!

Persze igyekeznek kicsit az árnyoldalakat is megmutatni, de arra nyilván kevesebb rálátásuk volt. Ilyen azért a behatárolt program, a mindent figyelő mobilalkalmazás, ami mögött ott áll az állam, de mivel mindenki mindenre azt használja, kikerülhetetlen a rajta való jelenlét. Ez a WeChat nevű app, ami arrafelé nem csak a helyi Facebook, hanem a pénztárca is. Mert egyszerűen mindenki mindig a telefonon lóg. Miért ne fizethetne azzal a kávéért, metróért, mindenért? És tényleg. Azon telefonálnak, fizetik a hamburgert és így tovább. Cserébe persze valahol gyűjtik az összes aktivitás minden adatát. Minden adatát. Valakik. Valahol. Disztópiaírás indul...

Azért leginkább mégis a kellemes dolgokat, látnivalókat, kulturális örökséget igyekeznek bemutatni. Néha házastársi évődést is elrejtenek a sorok között, ezt szerintem mellőzni kellett volna, mert kicsit sem volt vicces, ellenben nagyon erőltetetten hatott. Emellett nem kevés magyar vonatkozást is találtak, hobbiból magyarul tanuló helyiektől kezdve a minduntalan felbukkanó Petőfi-szobrokig, és idézetekig. (Ezt én nehezen követtem le: hogy lett Petőfi világsztár?)

Összességében nagyon szórakoztató, olvasmányos kötet volt, és úgy éreztem, sokat megtudok Kínáról. A szöveg gyengébb részei ellenére is azt mondom, érdemes végigrágni. Pandázzatok!

Sabahattin Ali Madonna prémkabátban című regénye került a kezembe, és nem bántam meg. Európai szöveg, bár szoros matematikai és átvitt értelemben egyaránt nagyon régen, egy másik korban íródott. Úgy gondolom, mindig érdemes más népek szerzőit olvasni, mert meglepődhetünk, hogy mennyire hasonlóan gondolkodnak az emberek a világ minden táján az egyetemes dolgokról.

Itt most éppen a szerelemről.

Hősünk Raif efendi, aki a regény első rétegében egy unalmas tisztviselő, aki viszont valamiért feltűnik ifjú új kollégájának. Amikor jobban összeismerkednek, Raif elárul magáról ezt-azt, de csak nagyon lassan bontakozik ki a valódi cselekmény a cselekményben.

Ami egy régi, szép és fájdalmas szerelmi történet az 1920-as évek pezsgő Berlinjében. Kiállítások, avantgarde festészet, költészet, bohém művészélet, kabarék, prostitúció és tisztességes emberek kavarognak egy nehezen áttekinthető egyvelegben. Ide érkezik meg tanulmányútra Raif, hogy szappankészítést tanuljon egy német üzemben. Ahova alig jár be, főleg, miután megismeri Mariát, az énekes-festőnőt, akivel egymásba szeretnek. A történet aztán homályossá és kellően tragikussá is válik (melodramatikussá?), de nem zavaró módon. Egyszerűen az egész regény hangulata baljóslatú és áthatja a spleen és a kilátástalanság, nem is vártam kellemes befejezést. Valahogy illett hozzá a lezárás is.

A két szereplő közül Maria az életerősebb, agilisabb, ő a kezdeményezőbb, Raif ellenben inkább passzív, visszahúzódó, hagyja, hogy sodorja az élet. Ez későbbi életében is így lesz, családja, munkatársai kihasználják, lenézik, megvetik érte. A végére nekem viszont inkább az az érzésem volt, hogy ő olyan régimódi értelemben vett jó ember, aki egyszerűen csak nem akar konfrontálódni és másokat bántani a saját önzése érdekében. Hiszen úgy tudja, Maria nélkül nincs miért élnie, ezért valahol normálisnak tekinti az élete szenvedéseit és a körülötte élők szeretetlenségét. Szívszorító, de valahogy reálisnak látszik.

Nagyon szép regény, kellemes olvasmány az emberről kiállított lehangolóan negatív bizonyítvány ellenére is. Ott csillog benne az életkedv és a szerelem, amiben mindenkinek része lehet. Ez pedig egy jó hír.

Péczely Dóra szerkesztésében jelent meg a Budapest OFF című kortárs novelláskötet. Biztos az én hibám, de az írók közül alig néhányat ismertem, ez bizony szégyen. Mindenesetre nem az ismert írók műveire mondtam, hogy na, ezek aztán ejha.

A kötet nem volt egyenszilárdságú, elég sokféle megközelítést tettek magukévá a szerzők. A közös az volt, hogy Budapest valamely részén játszódtak a novellák, valamilyen kamasz szereplésével.

Feltűnően sok volt az apátlan gyerek, vagy éppen a modern patchwork jellegű családok gyermeke, ez biztos korunk kórképe. (Nekem fura, mert anyám és apám is változatlan az évek során.)

Voltak olyan darabok, amik feltűnően prolik voltak, hadd ne mondjam, prosztók is egyben, hát, ezekkel innen a szentimentális-idealista-intellektuális kis szobámban nem nagyon tudok mit kezdeni, de azért halványan sejtem, mit próbáltak megragadni a szerzők. A koszlott BMW-s, vaterás, hamis smukkos, ügyeskedő szegénységet, ami gyakran végződik rosszul. Szánalom. De van ilyen, és ez önmagában is sokféle társadalmi bajt jelez, amiből a szegénység csak az egyik.

Szerencsére emellett napfényesebb novellák is helyet kaptak, amiktől csak mosolyogni lehetett. Bizonyos szerzők valahogy meg tudták ragadni a kamaszkort nem csak mint jelzőt, hanem mint tényleges állapotot is. Nem csak azt írták le a hősről, hogy 17 éves, hanem elhittem, hogy azok egy 17 éves gondolatai. Már amennyire meg tudom ítélni, mit gondolhat ma egy 17 éves. Nyilván fogalmam sincs. De hogy nem azt, amit egy x éves felnőtt író, akinek még én sem hiszem el, hogy a hőse 17 éves, az biztos. Mert ilyen is nem egy volt. De most nem ez az érdekes, hanem pl. a budai Buddha, ami annyira aranyos és életigenlő volt, hogy egészen magával ragadott. Vagy a Rózsaszín Felhőkarcoló, ami az általam is követett elvet tette magáévá: tegyél valamit és megváltoznak a dolgok. Akár apróságokból is kikerekedhet valami egész nagy (és nagyszerű), a novella kicsengése pedig egészen emberbaráti volt.

Volt aztán fantasy és időutazás is, meg disztópikus honleányi hadsereg, súlyos visszaélésekkel és gyilkosságokkal (soha ne bosszants fel nőket!), de ezek valahogy nekem kicsit vadak voltak, mégha ötletesek is.

Kiderült tehát, hogy a kortárs magyar prózában is van "anyag", meg mondanivaló, és az néha működik is. Mindenképpen érdemesnek tűnik kortárs szerzőket is olvasni - mégha őrült honfitársak legyenek is!

Kissé elmaradtam az olvasmányok dokumentálásával, de erről muszáj írni.

Dmitry Glukhovsky Text című regénye ugyanis egyszerűen csodás. Bulgakov után feladtam az orosz írók olvasgatását, pedig ők nagy mániám. Ezt a kortárs szerzőt véletlenül találtam meg, de úgy hatott rám, mint egy fejbekólintás.

Hőse Ilja, aki egy szabadnapos nyomozó, Petya őrült álrazziája miatt hét évre sittre került kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményért. A regény a szabadulása napjával kezdődik, amikor is az egykori egyetemista megtört, börtönviselt és kiábrándult emberként próbál hazatérni.

Csak éppen gyorsan rájön, hogy nincs hova.

A barátnője elhagyta, már mással él, akitől gyereket is vár. Egy-két barátja ha volt, már mind új életet kezdett, sínen vannak, és nem nagyon akarnak mutatkozni vele. Apja nincs, sosem volt. Anyja pedig pont azelőtt hal meg, hogy hazaért volna a fia a börtönből. Az élet tehát ment tovább, csak az ő élete állt meg hét évvel korábban, és az időugrást elég nehéz behoznia: ezt nagyszerűen érzékelteti az író, amikor rácsodálkozik a hős a mindennapi élet apróságaira, mint pl. a mindenkinél függőséget okozó okostelefonokra és így tovább.

Ilja tehát egyedül marad és hirtelen nem tud mit kezdeni magával, ezért előveszi a börtönben alaposan kiérlelt gyűlöletét, amit az őt börtönbe juttató rendőr iránt érez. Akit aztán különösebb akciózás nélkül el is tesz láb alól. De nem ez az érdekes, hanem ami utána történik.

Ilja ugyanis elveszi Petya telefonját, amiben ott van a rendőr egész élete. Az apja, akivel gyűlölik egymást. Az anyja, aki folyton aggódik érte és igyekszik megtartani a nemlétező családi békét. Egy lány, Nyina, aki először csak egy szexi kép, aztán lassan kiderül, hogy Petya igaz szerelme, aki éppen gyereket vár tőle. A munkája, a munkatársai, dílerek, sittesek, informátorok, kurvák, mindenféle alakok.

Ilja pedig lassan átveszi Petya helyét az éterben, üzeneteket és sms-eket küldözget, e-maileket ír, de soha, senkivel nem beszél telefonon. És jó ideig játssza Petya életét. Először csak gyűlöli, de aztán látja, hogy neki is van baja a családjával, az életével, a munkájával, a drogfüggéssel (ejnye...) és így tovább. Ez persze nem mentség, de mégis valahogy megvilágítja, hogy valójában az egész világban mindenki nyomorult valamennyire. Mindenki eljátssza a kis szerepeit, de sokszor csak sodródunk az eseményekkel, az életbeli helyzetünkkel, anélkül, hogy tudatosan cselekednénk saját magunkért vagy a szeretteinkért.

Ebből persze Iljának sincs kiút, de a regény valahogy mégsem negatív kicsengésű. Nekem Dosztojevszkij jutott eszembe, mert ez megint egy igazi orosz nagyregény, csak éppen XXI. századi. Mérhetetlen pontosságú a társadalmi és korrajz. Annyira jellemző kelet-európai figurák és helyzetek bukkannak fel benne, hogy az ember hangosan, sírva röhög végig egész jeleneteket. Pl. amikor arról értekezik a szerző, hogy Oroszországban szépen lassan mindent betiltanak, egyik dolgot a másik után, de az emberek már megszokták, és nem zúgolódnak. :) Ugyanakkor megjelenik a mélységes humánum is a szerző részéről: szánalommal és együttérzéssel szemléli a leírt helyzeteket, együtt van a hőseivel, bármennyire nehéz helyzetbe is löki őket. Az élet nem fekete vagy fehér, mindenkinek vannak jó és rossz dolgai, összességében az ember igen bonyolult lény. Megmutatja még a "Gecinek" nem véletlenül nevezett Petya emberi oldalát is, na, nem kedveljük meg, de mégis ott van, hogy nem a semmiből lesz valaki gerinctelen féreg.

Felkavaró, elgondolkodtató, emberi. Éljen az újorosz irodalom!

Kicsit ellustultam mostanában az írogatást illetően, egyrészt mert csak vacak limonádékat olvasok, amikről nem sok jót lehetne írni (fanyalogni meg az ilyeneken nincs értelme), másrészt most éppen csak negatívkodni tudnék.

Pl. paranoiás adatvédelmi gondolatkísérletekkel szórakoztatom magam, ami nem vezet jóra, én mondom. A vége mindig az, hogy nem szabad sem netezni, sem telefonálni, sem semmi kütyüt használni, mert egy adatvédelmi kockázathalom az egész. Igen, ezt hívják munkahelyi ártalomnak.

A másik, amin jól el tudom pörgetni az agyam, hogy miért gondolják az emberek, hogy okvetlenül véleményt kell nyilvánítaniuk abban a kérdésben, hogy embertársaik hogyan élik az életüket. Újabban mindenkinek "van egy jó ötlete", hogy mit kellene másképp/jobban/ígyebbül/úgyabbul csinálnom, hogy jobb legyen nekem. Az marad ki, hogy én mit szeretnék. Nem értem. Kellemesen el lehet tölteni ezekkel a gondolatokkal az éjjel kettő és három közötti időszakot, amikor a buliból hazajövők elcsöndesedtek, de a madarak még nem kezdték rá a reggeli nótát.

Nem vagyok normális.

Kölcsönöztem a kistárgyalói könyvtárból egy Széchenyi Zsigmond életét Gyorgyevics Tamás tollából. Nem mondom, pont hosszú hétvégére való darab a maga többszáz oldalával. A fényes papíros, túldizájnolt kivitelt annyira nem komáltam, főleg, hogy jó tördelőt már nem sikerült szerezni mellé. Kár.

A szerzőről a Gugli sem talált semmit, ami mondjuk elgondolkodtató. Nekem kissé furcsa volt, hogy a szöveg jólértesültsége ellenére borzasztó szegényes volt a bibliográfia: ugyan, honnan szedte a sok infót a szerzőt, ha nem olvasott utána? Az egy kicsit kevés egy életrajzhoz, hogy elolvasta az írói munkásság kéziratos, első, második stb. kiadásos és jegyzetekkel összevethető verzióit. Ez filológiának jó, de kevéssé érdekes, ha életrajzot kell összekalapálni. A megállapítást azért bocsátom előre, mert sajnos az egész könyvet áthatja az egysíkú szemlélet, ami a történetiséget is megzavarja.

Ettől függetlenül nagyon szélesen rajzolja meg Széchenyi Zsigmond, a leghíresebb magyar vadász portréját. Kapunk kor- és családtörténetet, amelyet az író élete végéig és még tovább is követ a szerző becsülettel. Csak úgy nyüzsögnek a leírásokban a Széchenyi, Cziráky, Károlyi, Héderváry és egyéb történelmi családok nevei, alig győzzük követni. (Az arisztokratáknak sincs több rokonuk, mint másnak, csak ők számon tartják. Az a nem egyszerű!)  A család történetét többszáz évre vezeti vissza, persze csak vázlatosan. Részletesen szól szűkebb családi életéről, szüleiről, testvéreiről. Apja komoly, felelősségteljes alakja már az Ahogy elkezdődöttben is tetten érhető, anyja iránti gyengéd szeretete pedig szintén süt az írásaiból.

A szerző évről évre dolgozza fel Széchenyi életét, sorra veszi a vadászatokat, expedíciókat, családi és baráti meghívásokat, elsősorban a vadásznapló és az ébredési napló segítségével. Ír persze a kortársakról is, a gazdálkodásról, a családi birtokokról stb. A Széchenyi család ezen ágát nem veti azért fel a pénz, bár apja igyekszik jól gazdálkodni, azért egyre fogy a vagyon, ez jól látszik. A költséges életmódot tetézi, hogy Zsiga grófnak nem nagyon fűlik a foga semmilyen rendszeres tevékenységhez, nem tud és nem is akar gazdálkodni, bár van erre egy kudarcba fulladt, sokéves kísérlet (Kőröshegy). Apja jellemét megismerve furcsának tűnik, hogy ennyire "lógni" hagyta a fiát, aki ugyan volt katona az első világháborúban, utána pedig külföldön tanult kifejezetten gazdálkodási (praktikus) ismereteket több felsőoktatási intézményben is, mégsem sikerült elérni, hogy megüljön egy helyen és komolyan foglalkozzon valamivel. Lehet ugyan, hogy erős jellem volt és nem lehetett befolyásolni, de azért ez elég elgondolkodtató.

Csak a vadászat. De az mindenekfelett.

A II. világháború úgy telik el szinte végig, hogy Széchenyi látszólag semmi mást nem csinál, csak vadászik. Aztán Budapest ostrománál utoléri a végzet, leég a háza, benne felbecsülhetetlen trófeagyűjteményével, utána jön a hatalomváltás. Apját és őt is beviszik a komcsik, börtönben ülnek, apja itt szerzett betegségébe hal bele, bár fia közbenjárására kiszabadul. A kitelepítést is megsínyli a gróf, de aztán ügyesen elintézi, hogy Balatongyörökön egy villában "tengődhet" tovább - állása pedig a keszthelyi kastély könyvtárához köti. Bár a szerző mindent megtett, de ennél a résznél már megint nem tudtam sajnálni szegényt. Egész évben a Balatont nézni egy villából és könyvekkel dolgozni? Ez az ötvenes években? Teljesen rendben van. (A nagyszüleimhez képest jól járt.)

Későbbi élete is egészen konszolidáltan alakul, végül úgy illeszkedik be a kommunista rendszerbe, hogy különösebb erkölcsi engedményeket sem kell tennie. Könyvei újra megjelenthetnek, a hatalom dörgölődzik őhozzá és nem fordítva. Még külföldre és Afrikába is újra eljut. Összességében nem rossz élet.

Az emberi oldal bemutatása hiányzott a könyvből, látszott, hogy olyan szerző írta, aki nem ment utána a részleteknek. A vadászati eredmények felsorolása szárazzá tette a könyvet, hiszen ha akarom, azt elolvashatom Széchenyinél is. Egy-két összehasonlító elemzésnél éreztem csak, hogy végre valami újat is mondott a szerző, de ezek jelentősége csekély (pl. "megdöbbentő" felfedezés, hogy Széchenyi egy jegyzetében foglalt eseményt a kiadásra szánt útikönyvváltozatban már más szavakkal mesél el). A stílus sajnos vontatottra és túlrészletezőre sikerült, olvasása megterhelő. Nem az a könyv, amit többször is elolvasna az ember. Kár érte, mert a "gróf úr" ennél sokkal humorosabb és emberibb kötetet érdemelt volna.

Az utóbbi időben egy sérülés miatt átmenetileg mozgáskorlátozott lettem és jó kis öreg nénis mankóval mászkáltam mindenhova, ráadásul borzalmas testtartással. Ami meglepett, hogy mekkora segítőkészséget váltott ki az emberekből az állapotom. Komolyan, mindenhol előreengedtek, félreálltak, ülőhelyet adtak, megfogták az ajtót, vitték a cuccomat és közben kérdezgetett családtag, ismerős, barát, szomszédnéni, de még a kvázi vadidegen pincérlány is az étteremben, hogy hű, hát velem meg mi a csoda történt és jobbulást gyorsan.

Azt várnánk, hogy az emberek érzéketlen tirpákok, mi?

Sokan azok, nyilván.

Ugyanakkor szívmelengető érezni, hogy mennyien nem azok. Hanem érdeklődők, kedvesek, segítőkészek.

Köszönöm! Hálás vagyok Nektek!

Patricia Gucci roppant egyszerű című életrajzi ihletettségű könyve, a Gucci volt ma soron. Előrebocsátom, hogy nem vagyok divatmániás, tehát nem azért olvastam el a könyvet, mert annyira érdekelne a divatvilág. Inkább mert szeretem az életrajzokat és a csavaros történeteket. Még jó, hogy ez utóbbi volt a motiváció, mert a divatvilágról elég keveset tudtam meg a kötetből. Nem is baj.

A történet Aldo Gucci, a híres divatcég felvirágoztatója köré szerveződik. Az apja által alapított családi vállalkozást nemzetközi lánccá tette, nem kevés munkával és kitartással. A könyv mégsem erről szól, hanem arról, ahogy Aldo, az ötvenes sikeres üzletember hogyan ismerkedik meg a 18 éves olasz szépséggel, Brunával, aki törvénytelen gyermeket szül neki, Patriciát, azaz a szerzőt. Aldo ekkor már nős, felnőtt gyerekei vannak, és egyáltalán nem óhajtja felborítani a családot a szeretője miatt. Ellenben szépen berendez egy életet arra, hogy ingázik a két családja között. Ez így kb. mindenkinek meg is felel, vagy legalábbis elfogadják, hiszen ebben az időben (1970-es évek) Olaszországban nincs válás. Sőt, a házasságtörést börtönnel büntetik. Igazi középkori állapotok uralkodnak. (Itt azért jogtörténetileg is el kellett gondolkodnom.) Mivel azonban Aldónak rengeteg pénze van, meg tudja oldani, hogy 2. sz. családja ne legyen annyira szem előtt: Angliában vesz nekik házat, majd utazgatnak, a gyereknek előkelő iskolák jutnak stb.

Az életrajz két nagy egységre bontható: hogyan nő fel Patricia egy ilyen diszfunkcionális családban, illetve arra, ahogy Aldo élete utolsó éveit igencsak megkeserítik az árulások és ármányok a családtagjai részéről. Az első részben a szerző inkább azt ecseteli, hogy ő hogyan látta a dolgokat, kevésbé tudjuk meg, hogy a szülei hogyan élték meg ezeket az éveket. Apja ugye ekkorra már halott, anyja pedig nem szeret a múlt személyes élményeiről beszélni. A kislány úgy nő fel, hogy nem látja együtt a szüleit, vagy csak alig-alig, és később úgy csodálkozik rá, hogy más családokhoz képest az övék a furcsa és nem fordítva. A dadáról pl. azt hiszi, az a mosolygós anyukája, míg az igazi a szomorú anyuka az, aki a szobájában epekedik az apja után és nem érdekli a gyerek. Persze, mondhatnánk, hogy "minek szül az ilyen nő gyereket", de mindenkiről ugye utólag derül ki, hogy jó szülő-e, akkor meg már késő. Bruna nem az anyák gyöngye, mondjuk így finoman. Persze nincs könnyű helyzetben: képzetlen, egy erőszakos vőlegény elől szinte bemenekült az Aldóval való kapcsolatba, ahol azonban fiatalsága és pénztelensége miatt egyaránt kiszolgáltatott a sikeres, nagyvilági férfinak. Később még inkább azzá válik, hogy megszüli törvénytelen gyermekét, akivel nem is mutatkozhat olasz utcákon, mert óhatatlanul nyomozni kezdenének utána. Azért itt egy kicsit felvetődik a felelőssége: nagyon kényelmes ugyanis azt mondani, hogy hű, hát egy nős emberrel van viszonyom, amiből született egy kislányom, és ezért nem mehetek ki az utcára sem, mert börtönbe kerül a pasim... És akkor mi van? Azért már elbújunk és soha nem akarunk csinálni semmit? Mintha mással ilyesmi nem esett volna meg akkoriban. Költözzön el, kezdjen új életet, dolgozzon, valami. De ez a teljes függőség, amibe saját magát beleejtette? Rémes. Vagy csak borzasztó kényelmes volt, hogy egy gazdag fickó a tenyerén hordozza és szigorú, rideg apja helyett apja lett. Bruna később is többször is olyan passzív hisztérikának tűnik fel, ami komolyan felveti azt a kérdést, hogy nem szorult volna-e segítségre.

Aldóról kevesebbet tudunk meg, hiszen ő nem nagyon volt jelen a kiscsalád életében. Bár amikor igen, az mindig ünnep volt számukra. Az üzletember folyton utazott, boltokat nyitott és ellenőrzött, jött-ment, intézkedett, közben pedig néha meglátogatta Brunáékat. Épített egy birodalmat, ami aztán rádőlt. A könyv második része erről szól, nevezetesen a családtagjai árulásairól: kigolyózták az igazgatótanácsból, részvényeit el kellett adnia vagy részvénycsomagjaival visszaéltek a gyerekei stb. A végén még büntetőeljárás alá is helyezték adócsalás miatt és lesittelték. Persze semmiről nem tudott. (Ez azért kicsit homályos volt és nem is tűnik igaznak.) Megtört szívvel halt meg, miután elárulták a legközelebbi családtagjai. Nagy tanulság ez arra nézve, hogy családi vállalkozásból soha ne csinálj nemzetközi láncot, mert nem fog működni. Valahogy ilyen keresztapás volt az egész nekem, hogy a család és az üzlet ennyire összefonódott: nem egészséges dolog. Hiszen attól, hogy a fiad, még nem biztos, hogy jó lesz igazgatónak. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy a nőket teljesen háttérbe szorították, pl. nem örököltek üzletrészt. Mi van? Akkor most a gyereked vagy sem? Ja, azért, mert lány, fogja be a száját és mosolyogva nézze, ahogy kisemmizik? No comment.

A könyv ennek ellenére elég érdekes volt, hiszen nagy időszakot ölelt fel, és ebben a családtörténetben tényleg volt is muníció, viszont nem lettem belé szerelmes. Az utolsó száz oldal pedig kifejezetten nagyon-nagyon vontatottra sikerült, ami egyáltalán nem tett jót az arányoknak. Értjük, igen, Lear királyos drámát szerettek volna belőle kerekíteni, de igazából inkább egy sikerületlen védőbeszéd volt valaki mellett, aki talán meg sem érdemelte. Hagyjuk ezt. Egy jobb szerkesztő ide is elkelt volna.

Miután többen ajánlották már, végre a kezembe került Émile Ajar Előttem az élet című regénye, amely az 1970-es évek Franciaországába kalauzol minket.

A történet mesélője egy kisfiú, Momo, aki a kurvagyerekeknek fenntartott "bömböldében" nevelkedik Rosa mama, a kiöregedett és pályát módosított prosti felügyelete alatt több másik gyerekekkel egyetemben. A kisfiú narrációja miatt nem egészen világos ennek oka, de valami jogszabályi dolog az oka, nem pusztán az, hogy a prostik nem akarják/tudják nevelni a gyerekeiket. Szóval ráépült az igényre egy illegális szolgáltatás, vagyis az, hogy idegenek pénzért nevelik a kicsiket. Aztán csengőfrászban élnek a gyámhatóság miatt, mert az bizony a legnagyobb félelmük.

Momótól sok mindent kapunk az életből, de egy kicsit furcsa szemüvegen keresztül. Tanulatlan, életét félig vagy egészen illegális elemek közt tölti, ahol óriási a szegénység, soha semmiből nincs elég. De valahogy mégis van emberség a környezetében. Van összetartás. Vannak emberi értékek. A csiricsáré, málló felszín alatt ott vannak ezek, és nagyon megható, amikor ki-kibukkannak.

Pl. Rosa mamáról megtudjuk, hogy fiatalon nagyon szép volt, aztán bezsúfolták egy kerékpárcsarnokba, ahonnan mehetett a német koncentrációs táborba. (Na, ez még egy csúnya sztori, olvassátok el.) Ahonnan ugyan visszajött (senki más a családjából!), de egész életében rettegett, hogy mikor jönnek megint az amúgy francia csendőrök, hogy megint elvigyék meghalni. Egy kis bungalót is berendez a pincében, ahova néha lemegy, amikor nagyon előjönnek a múlt árnyai. És ott van Hitler arcképe, amit nézegetve eltűnődik rajta, hogy azért minden rossz elmúlik egyszer. Ennek ellenére olyan mélyen benne maradt a trauma, hogy igazán soha nem tud megszabadulni tőle. A kórháztól is fél, mert ott nem hagyják meghalni az embert. Momo egész kis eszmefuttatást sző aköré, hogy vajon miért van az, hogy az állam megengedi, hogy a gazdája altatást kérjen a beteg kutyája számára, de ugyanez nem adatik meg az embernek. Van benne valami. Nagyon is. Szóval Rosa mama ugyan nagyon beteg, de otthon akar meghalni, ami hosszú és fájdalmas haldoklást jelent, de ott van mellette Momo és mások is, akik segítenek neki. Szívszorító, ahogy a szegény emberek összefognak és mindenki hozzátesz valamit a másik életének megkönnyítéséhez. Pl. jönnek a bútorszállítók és föl-le viszik a hátukon Rosa mamát vagy az orvost a hatodik emeletre, mert már nem bírja a szívük a lépcsőzést. Vagy jön a transzvesztita Lola, és pénzt hoz nekik meg főz rájuk, hogy könnyebb legyen az életük. Hihetetlen.

Momo családjáról eleinte nem tudunk meg sokat, aztán kiderül, hogy jobb is. Anyját az apja ölte meg, aki aztán elhagyta és nem is jelentkezett (mint kiderült, elmeklinikán volt...), és végül amikor felbukkan, Rosa mama nem mondja meg neki, hogy Momo a fia. Valahogy meg is értettem, mert a pasas tiszta pszicho volt. Az ilyen szülőnél jobb, ha árva vagy.

A történet végére Momo sokat öregszik, nem csak Rosa mama téves adminisztrációja miatt, hanem egyébként is, hiszen végig kell néznie, ahogy egy szeretett személy meghal. Előtte az élet, igen, mondják neki a felnőttek mindig. Ez neki azonban nem annyira lehetőségként tűnik fel, hanem teherként, hiszen még egy csomó dolgot végig kell élnie, amik nem feltétlenül kellemesek. Előttem az élet = előttem a szenvedés. A történet itt ér véget, nem tudhatjuk, hogy Momónak végül sikerült-e többet kihoznia a dologból, mint a gyötrelmeket, de reméljük, hogy igen. Különben rendőrnek vagy terroristának kell állnia, mert azok a legnagyobb királyok. Még nem döntött, hogy melyik, de szervezetten kell csinálni, mert különben nagyon kisipari a repülőeltérítés. :)

A történet egyszerűségbe bugyolált bonyolultság, az író pedig az emberi lélek nagy ismerője. Érdemes volt elolvasni.

Mert vannak történetek, amiket újra és újra el kell mondani. Gondoljunk ma azokra, akik mertek tenni a szabadságért!

Végre sikerült megszerezni Szécsi Noémi Nyughatatlanok című kötetét, tehát végül 2-3-1 sorrendben elolvastam a trilógiát. Még szerencse, hogy a szerző fittyet hány a kronologikus sorrendre és a hagyományos szerkesztésre, így bármikor be lehet kapcsolódni a történetbe, legfeljebb a végére állnak össze a mozaikdarabkák. Vagy akkor sem.

A Nyughatatlanok a ’48-as emigránsok életébe enged bepillantást, de minden pátosz és vérgőzös patriotizmus nélkül. Ami üdítő, ha valaki olvasott már bármit a XIX. századból. Egyszerűen másképp éltek és beszéltek, mint manapság. Ez nem rossz vagy jó, viszont a mai olvasót sokszor idegesíti és fárasztja. Szécsi Noéminél nincs ilyen: úgy tud korrajzot írni, hogy közben egészen érthetően és „mindennaposan” fogalmaz, így a ma embere számára is emészthető. Stílusa most inkább balladisztikus és szaggatott: rövid mondatok, sok felkiáltás, félbehagyott szál jellemzi. Nincsenek körmondatok és tűpontosan odaszúrt éles mondatok – inkább elgondolkodás és elhallgatás van, de legtöbbször valamiféle ködös, fátyolos homály.

A történet Bárdy Aimee körül forog, aki egyszerű skót származású lány. Régen még dolgoznia is kellett (skandalum!) egy előkelő hölgy mellett mint nevelőnő, voltak mindenféle kalandjai is, de később „révbe” ért, amikor a magyar emigráns Bárdy Rudolf neje lett. Amivel elvileg társadalmi státusa emelkedett, ugyanakkor mivel a férje nem fért hozzá a magyar birtokaihoz és azok jövedelméhez, ezért a hónapos szobákban tengődés és kétkezi háztartásvezetés sem volt ismeretlen előtte.

Aimee mintegy kívülállóként szemlélhetné a férje körét, más emigráns magyarok életét, de mégis kénytelen félig-meddig maga is benne lenni, hiszen érintett. Az emigránsok közül többen nehéz helyzetben vannak, mások viszont úgy élnek, mint Marci hevesen. Sokféle karriert láthatunk: a „megélhetési szabadságharcosoktól” a lézengőkön át a kereskedőnek (ügynöknek?) állt elemekig. Akik mindenhol és sehol vannak otthon.

A különös életvitel elemei az állandóság teljes hiánya: nincs hivatás, nincs megszokott életritmus. Mi marad hát? Az állandó lézengés, költözés, egymás idegeire mászás, szivarozás a kaszinóban, összejövetelek, amik miatt kölcsön kell kérni, mert nem tudnak vacsorát adni a vendégeknek. És persze a divatos spiritizmus, aminek akkortájt minden előkelőség szívesen hódolt, vallásos érzület ide vagy oda. Az asztaltáncoltatás, a szellemidézés ugyanolyan program lett, mint a teázás vagy a templomba járás.

Az egész regényt és a szereplők életét áthatja az a bizonyos nyughatatlanság. Nem tudnak mit kezdeni magukkal. Haza nem mehetnek, új életet nehéz kezdeni. Egyfajta köztes állapotban ragadtak: haza csak amnesztia után mehetnek teljes behódolás mellett a Habsburg hatalomnak. Ha ezt nem veszi be a gyomruk, marad a külföld, ahol vagy tudnak új életet kezdeni, vagy nem.

A legtöbbeknek nem megy a megújulás. Nem értenek máshoz, csak a földhöz. Dolgozni viszont nem akarnak, mert az nemes emberhez méltatlan. Pénzük nincs, csak büszkeségük. Aimee sokszor konfliktusba kerül a férjével, amiért az tehetetlenül sodródik az árral, és nem „talál ki valamit”, amivel jobbá tehetné a családja sorsát. Beleragadt egy olyan házasságba, amelyben senki nem boldog. A gyermekei tragédiája és Aimee különös női betegsége (aminek részletei nem derülnek ki) pedig csak tetézik az asszony bajoktól sújtott életét. Férjével fokozatosan hidegülnek el egymástól, úgy élnek, mint két idegen, akik azonban néha szexelnek egymással. Skótként kívülállónak is érzi magát a társaságban, hiszen az ÜGY, ami összeköti a magyarokat, nem az ő ügye. Roppant magányosnak láttam szegényt.

Százrétegű, nagyon jó könyv. Sokszor nehezen tudtam átevickélni a fejezetváltásokon vagy egy-egy homályosabb utaláson, mert váltakoztak a nézőpontok, az idősíkok és a helyzetek, de izgalmas volt a „nyomozás”, hogy épp  kit látunk és miért teszi, amit éppen tesz. A két csattanó a vége felé különösen ütős volt. Az első kb. mint a Tótékban a halálhírt hozó levél: teljes abszurditásba viszi a történetet. A végén meg a család megjelenése? Hátborzongató! Ez a könyv is nagy szerelem lett.

Tóth Krisztina Párducpompa című novelláskötetét anyu miatt olvastam, merthogy állítólag ez a szerző nagyon jól ír. Nosza, lássuk!

A kötet nagyon kortárs novellákat tartalmaz, egyik sem hosszabb öt oldalnál, és jó sok van belőlük egymás után válogatva. Ami csak azért baj, mert egyszerűen háromnál többet nem lehet együltő helyben elolvasni. Ugyanis mindegyik olyan, mint egy arculcsapás.

A mai magyar valóságot taglalja a szerző. Tűpontos, kegyetlen meglátásai vannak, és mindent le is ír – kíméletlen precizitással. A köcsög villamosvezetőtől kezdve, aki becsukja az ajtót az utas orra előtt ilyen „csakazértisdögöljmeg” virtuskodásból (lelki szegénységből), a gonosz tanárnőig, aki a rábízott gyerekekkel kegyetlenkedik. Aztán ott van a sok névtelen, kishatalmú, de azzal annál inkább visszaélő gondnok, házmester, szomszéd néni, hivatalnok stb., aki mind arra teszi fel az életét, hogy a másikkal kiszúrjon. A boldogtalan emberek, akik már azt is elfelejtették, hogy az ég kék, és képesek kiugrani az ablakon egy lakásfelvigyázás végén, mert úgy érzik, nincs tovább élet. És a mindennapi bosszantó egyének, mint a sorban üvöltöző egyén, akinek mindig sürgősebb a dolga, mint a többieknek és őt aztán ne tartsák fel, mert ő nem ér ám rá és feljelent mindenkit.

A kötet tehát egyszerre korlenyomat és kórkép. A valóságot mutatja, tagadhatatlan. Viszont annak egy jó nagy szelete hiányzik belőle.

A szerző ugyanis mintha mindenben csak a rosszat látná. Olyan nincs, hogy egy novella jól végződjön, vagy az emberi jóság mutatkozzon meg benne. Ha szerelem van, akkor az megcsalás. Ha valaki örül valaminek, akkor mindjárt eltapossák. Mintha direkt irtott volna ki minden emberit és szépet a szerző, hogy írmagjuk se maradjon. Csak azt nem értem, hogy miért.

Igen, amiket ír, azok valóságos dolgok. Csak nem minden ilyen fekete körülöttünk.

Vannak szép dolgok. Vannak jó emberek. Vannak kellemes történések. Vannak jó napok. Vannak dolgok, amikért érdemes élni.

Meg kell(ene) látni őket. Ennyi a titok.

Alev Lytle Croutier Hárem - A fátyol mögé zárt világ című munkája a történelem egy sokakat izgató szeletét dolgozza fel megkapó és emberi módon. A hárem szó hallatán a nyugati ember túlfűtött szexuális fantáziája mindenféle orgiákat és hiányos öltözetű, gyönyörű rabnőket vonultat fel, a valóság ezzel szemben azért jóval sokrétűbb és sokszor szürkébb is.

A szerző maga is török származású hölgy, igyekszik bemutatni a hárem mint intézmény mindenféle formáját – az egyszerű emberek házaiban a nőknek elkülönített szobáktól a szultán külön palotájában, a Topkapiban lévő többszáz fős udvartartásig taglalva a válfajokat. Mivel irodalma inkább az utóbbinak van, a tisztánlátás és az arányok kedvéért egyáltalán nem árt a bevezetés az előbbi lényegébe. A hárem iszlám alapjaitól indulunk, és a vallási előírásokon és építészeti megoldásokon át a mindennapi életvitel szokásaiig jutunk el a különböző háremtípusok kapcsán.

A kötet fejezetei egy-egy témakört járnak körül, családi felépítés, építészet, vallás, eunuchok, szépségápolás, híres nők a szultán háreméből stb., közben pedig még a szerző családi legendáriumába is bepillantást nyerünk. Nekem nagyon tetszett, hogy a szerző alaposan utánajárt mindennek, a tudományos irodalomban és a művészetekben egyaránt. A kötet gazdagon illusztrált, számos utalással szobrászati, festészeti, irodalmi alkotásokra, sőt, még kultúrtörténeti utalásokat sem nélkülöz, jelesül az orientalizmus divatjáról sok szó esik.

Ugyanakkor a háremek emberi oldalát igyekszik megragadni, és nem sikertelenül. Sokféle élettörténet felvillan. Először is egyáltalán nem irigylésre méltó az élete a háremben senkinek, még magának a szultánnak sem. Hiszen a szultán is egy rabnő fia, akinek meg kellett öletnie a testvéreit, hogy biztonságban legyen a hatalma, és folytonosan aggódnia kellett a saját utódlása miatt. A háremben a nők előszeretettel intrikáltak, nem egyszer az ország politikájába is beleszólva, vagy egyenesen azt alakítva. Az egyes csoportosulások, klikkek élén nagy hatalmú hölgyek álltak, bárkiből lehetett rabszolgából a szultán anyja, vagyis a legfontosabb nő a birodalomban. Érdekes pszichózisok alakulhattak itt ki. Az eunuchok kérdése külön megér egy misét: a történetük évezredeket és kontinenseket ölel át. Az ember lelki szegénysége, a másik ember iránti kegyetlenkedés végletessége megdöbbentő ebben az aspektusban is. A szerencsétlen lelkek nem csak testileg voltak megnyomorítva, hanem ennek folytán lelkileg is deformitásokat szenvedtek, hiszen tudták, hogy nem élhetnek teljes életet. Ez mindenféle függőségekhez, perverziókhoz, és egyéb alattomos, a fölös energiákat levezető aktivitásokhoz vezetett, amik persze romboló hatásúak voltak az egyénre és a környezetre is.

A kötet ugyan igyekszik megőrizni objektív hangvételét, de a szerző sorain átsüt az együttérzés és a humanizmus, aminek folytán végül nem nagyon sajnálkozik a szultáni hárem feloszlatásán. Persze a hárem ma is létezik, csak a köznapibb értelemben, és nem a szultáni mértékű abszurditásban. Nem is baj.

Érdekfeszítően megírt, nagyon olvasmányos kis könyv volt, csak ajánlani tudom.

Susan David amerikai pszichológus és coach egy nagyon jól alkalmazható kis elméletet és könyvet dobott össze Érzelmi rugalmasság címmel.

A dolog lényege, hogy a pozitív pszichológia útvesztői helyett valós megoldást kínál a mindennapi gondokra. Az érzelmi rugalmasság központi fogalma alatt olyan képességet ért a szerző, hogy az egyén képes legyen felismerni, hogy mikor akad fenn az élet/körülmények/saját maga/mások stb. által teremtett "horgokon", azaz olyan csapdákon, amelyekre automatikus és rossz válaszokat ad. Ezáltal frusztrált lesz az egyén, hiszen az életben mindig vannak csapdák, és ha ugyanúgy reagálunk minden alkalommal, csak vég nélkül futhatjuk ugyanazokat a kellemetlen érzelmeket keltő köröket, és nem találjuk a kiutat. A megoldás nem az tehát, hogy frusztráció esetén "gondolkodjunk pozitívan, vagy nézzük a jó oldalát", hanem jöjjünk rá, hogy hogyan tudunk leakadni a horgokról.

Hogyan? Hátrébb lépünk és megnézzük távolabbról a dolgot. Néven nevezzük a gondolatot, érzelmet, és ezzel megteremtjük a szükséges távolságot az érző (saját magunk) és az érzet (düh, aggodalom, félelem stb.) között. Ez a távolság már önmagában is kellően el tud távolítani a helyzetből, ami sokszor elég is a kiút megtalálásához.

A szerző ugyanakkor felhívja arra is a figyelmet, hogy a rengeteg emberi érzelem megannyi evolúciós vívmánynak tekinthető. Erre azért nem gondolunk a mindennapok során, amikor öklünket rázzuk a másik sofőr felé, amikor valami dühítőt tett. Érdekes ezt is végiggondolni, hogy akár a harag vagy a félelem mennyi előnyt jelenthetett őseink számára bizonyos helyzetekben, hogy máig fennmaradtak ezek az érzelmek, és sok-sok helyzetben ilyen érzelmekkel reagálunk a környezeti ingerekre.

Hogyan használható mindez a mindennapokban? Nagyon egyszerű: tanulmányozzuk magunkat és másokat is különböző helyzetekben. Legyünk jelen, ez nagyon sokszor egyszerűen elmarad és automatikus beszélünk, cselekszünk akkor is, amikor valódi reakciót kellene nyújtanunk valamilyen helyzetben. Jól láthatóan hatott a szerzőre Csíkszentmihályi flow-elmélete, valamint a mindfulness irányzat is, amik mind hasznosíthatók a gyakorlatban. Csak győzze megtanulni az ember az adott tevékenységbe feledkezés művészetét, ami a teljes koncentráltságot jelenti - erőfeszítés nélkül! Ott van a flow. Abban, hogy egyszerre sok dolgot csinálok és semmire nem figyelek igazán, csak automatizmus van és "multi-tasking". Ez nem vezet sehova. Meg kell próbálni lelassulni és osztatlanul figyelni a fontos dolgokra, amiket teszek. Az érzelmi eltávolodás egy adott helyzettől pedig segíthet megérteni, hogy hol van az a "horog" vagy csapda, amiről le kell akadni ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Meglátni a fától az erdőt. Ugyanazt a problémát vagy helyzetet a másik ember szemén át nézni sokszor már elég is ahhoz, hogy megváltozzon a hozzáállásunk vagy a viselkedésünk. És ez az érzelmi rugalmasság.

Nekem nagyon tetszett a könyv, hiszen egyrészt teljesen komoly és tudományos, másrészt használható, mindennapi, érthető nyelven írt kötet. Távol van az önsegítő könyvek és cikkek ostobaságaitól, nem lehet két bekezdésben leírni a lényegét. Végig kell olvasni az egészet és emésztgetni egy darabig, amíg leülepszik. Sőt, újra és újra elő lehet majd venni a jövőben, mert biztos vagyok benne, hogy akkor is fog újat mondani.