Meghívást kaptam a wttj-re. Hüpp. Ez igazán megtisztelő. Köszönöm az Akadémiának, ügynökömnek, a menedzseremnek, a rendezőmnek és persze anyukámnak, nagyon szeretlek, anyu, és mindenkinek, aki hitt bennem, és szurkolt azért, hogy eljöjjön ez a nap, köszönöm nektek! God bless you all! And God bless America! :D

Kuncorog: jóízűen kacarászik (by Ági).

Bizonyos dolgokat egyszerűen nem tudok megérteni.

Biztos az én hibám.

Buta vagyok, mint a föld.

Esti mailolvasgatás közben tűnődtem el azon, hogy vajon mi az oka annak, hogy egyes barátaim egyszerűen nem bírnak leszokni arról, hogy smapeket, körmaileket, meg vicceskedő kis pps-eket küldözgessenek. Kifejezett kérésem ellenére, mert már eddig sem voltam rest külön amitt emailt írni, hogy lécci, hagyjatok már ezzel a vacakkal, miért kell teleszemetelni a netet a baromságaitokkal, és ha már csináljátok, akkor az én postaládámat miért nem lehet kihagyni??? Én se szórok üres csokispapírt a más asztalára, nemhogy a postaládáját tömjem ilyenekkel.

Miért nem lehet odafigyelni egy kicsit másokra?

Csak úgy filozófiai síkon kérdezem... választ nem is remélek. :D

Le a spamelőkkel! Uff, én beszéltem!

Hallgassunk egy kis darkoskodást:

Néha nagyon gyerek vagyok: imádom a meséket, és ez a könyv bizony nagyon tetszett, mert remek tinimese. A vörös pöttyösök közt találtam, ami egy elég jó válogatásnak tűnik, bár azért voltak már benne mellényúlások is. Ez határozottan nem az.

Kami Garcia és Margaret Stohl "követték el" a Beautiful Creatures c. regényt, amelyet a tinihorrorrománc kategóriába sorolnék, ha be kellene sorolni, de nem tenném, mert több különféle műfajt voltak képesek ötvözni a szerzők, igen sikeresen.

Hősünk, Ethan, aki egy álmos déli városkában, Gatlinben lakik. Szent elhatározása, hogy érettségi után úgy elhúzza a csíkot, mint a vadliba, mert a kis porfészekben egyszerűen semmi nem történik. Minden változatlan, mindenki ismer mindenkit már születése óta, tudják, hogy ki, hol, mit csinál, ki kivel jár, ki kit nem szeret stb., és egyszerűen annyira kiszámítható minden, amibe Ethan úgy érzi, belefullad. A városka igazi déli hazafias közösség, a szó rossz értelmében, mert egyesek még mindig a polgárháborúban érzik magukat, töri órán pedig alig említik meg az iskolában azt az aprócska tényt, hogy a Dél történetesen elvesztette a háborút. Jelen vannak a patrióták, fegyverkereskedők, a közelben lezajlott csatát minden évben újrajátsszák, megjelenés kötelező, és persze ott vannak Az Amerikai Forradalom Leányai is, szinte látom Emily_Gilmore-t egy gatlini teadélutánon.

Kötelező klikkesedés a gimiben, Ethan még viszonylag szerencsés, mert a kosárcsapat tagja, a népszerű fiúkkkal meg a cheerleader lányokkal lóg, de titokban utálja őket korlátoltságukért és a csordaszellemükért, azért, mert egyszerűen képtelenek egy saját gondolatra vagy tettre. Ő maga titkolja, hogy szeret olvasni és szeretne többé válni, mint egy gatlini átlagpolgár, és persze szeretne valahol nagyon máshol lenni közben. Édesanyja autóbalesetben meghalt, azóta apja a szobájába zárkózva él, mert teljesen összetörte a nő halála. Így Amma az egyetlen, aki foglalkozik vele. Amma a házvezetőnő, de mint afféle déli matriarcha, bizony tarotjóslásból meg egyéb vuduzásból is igen jó, aminek még lesz jelentősége. Nagyon szereti Ethant, és mindent megtesz azért, hogy normális mederbe terelje a "fiúk" életét az anya halála óta eltelt időben tapasztalt változások ellenére.

A regény elején a misztikumot mindössze Ethan néhány furcsa álma jelenti. Visszatérően álmodik egy lányról, ill. egy dalról, ami eléggé összezavarja, főleg, amikor rájön, hogy a frissen városba költözött lány, Lena az, akiről az álmai szólnak.

Lena egy igazi számkivetett a közösségben, hiszen jöttment, nem él itt születése óta, ráadásul a város remetéjének, Macon Ravenwoodnak az unokahúga, akit a városlakók már évtizedek óta nem láttak, mert a régi földbirtokra bezárkózva éli életét. Lenát tehát már azelőtt utálják, hogy két szót beszéltek volna vele, és lássuk be, ez már csak így van a gimiben. Furcsa a fekete hajával (amikor a népszerű lányok mind platinaszőkére festett hajúak), azzal, hogy szeret olvasni (a népszerű lányok buták, mint a föld), képes jelentkezni órán (hülye stréber), meg persze hogy lakhat egy olyan elvetemült alakkal, mint a nagybátyja (akit még soha nem láttak, tehát biztos, hogy sorozatgyilkos). Lenának nincs esélye, hogy normálisan éljen, hogy egy legyen közülük, bár próbálkozik.

Ethannal hamar összebarátkoznak, mivel a fiú nem tudja nézni, ahogy kicsinálják a lányt, mert ez szerinte nem korrekt. Rendes srác. Amikor egy alkalommal a lány után megy, hogy megvigasztalja, mert a "népszerű" lányok beszólogattak neki, az egyik régi ültetvény helyén találnak egy medált, amit megérintve közös látomásuk támad, méghozzá a polgárháború idejéből, amikor Sherman seregei végiggyújtogattaták a környék ültetvényeit. Emellett már eltörpül az, hogy Ethan és Lena rájönnek, hogy Lena a lány az álomból, és hogy úgy járkálnak egymás gondolataiban, mintha ez teljesen természetes dolog lenne, valamint simán tudnak egymással fejben beszélgetni. Állat.

Innen tehát fordulat következik, és beleveszünk a misztikus dolgokba. Ami tökjó. A medálos időutazások fényt derítenek arra, hogy a két fiatal családja már a múltban kapcsolatban állt egymással egy szerencsétlen kimenetelű szerelem miatt. Meg persze arra is, hogy nem csak Ethan álmodik érdekeseket, hanem Lena egy született Igéző, azaz afféle varázslócsalád gyermeke. Amikor Ethant - már mint "hivatalos pasit" - bemutatja a rokonoknak, egyre-másra jönnek az érdekes meglepetések: a ház magától változtatja a berendezést, a családtagok egy-egy ujjmozdulattal mozgatják a tárgyakat, a konyha magától főzi az ételeket stb., szóval pöpec. Kiderül az is, hogy Lena családjában különös felnőtté válási ceremónia van: a delikvens 16. szülinapjának éjjelén megtörténik a "kiválasztás", azaz a "dolgok rendjének megfelelően" kiderül, hogy sötét igéző lesz-e valakiből, avagy fényhozó. Állítólag nincs ráhatás arra, hogy kiből mi lesz, de aztán visszaút sincs, ha már megtörténik a dolog. Lena retteg, hogy belőle biztosan sötét igéző lesz, mert különös képességei kamaszos hirtelenséggel bontakoznak ki egyre jobban, és már magától is fél (naja, én is félnék, ha tornádó támadna, ahányszor mérges vagyok valakire), úgyhogy totál beparázik.

Ethan persze megpróbál mellette állni, amúgy a kamaszfiúkra egyáltalán nem jellemző módon. Vigasztalja, elviseli a hisztiket, és persze próbál megoldást találni Lenával arra a problémára, hogy nincs beleszólása a kiválasztás menetébe. Lena ennek hol örül, hol pedig próbálja eltaszítani magától a fiút, mivel fél, hogy a szülinapján, ami már nincs messze, szörnyeteggé válik, és úgyis csak rossz vége lehet mindennek. De Ethan nem hagyja magát. Én szurkoltam neki! :)

Aztán eljön a szülinap, és minden a helyére kerül, démonok meg egyéb szörnyek mászkálnak jobbra-balra, a szurkolólányokat megbűvöli egy szirén, és még kedvesek is lesznek Lenához, feltámadnak a holtak, az élők pedig a halál szélére sodródnak, de végül minden rendeződik. Lena ereje akkora lesz a kiválasztás napjára, hogy meg tudja vele állítani az időt, ill. meg tudja akadályozni az egész folyamatot, ami még Amma szerint is figyelemre méltó teljesítmény, elvégre a világot irányító erőkkel nem lehet csak úgy packázni. Ja, és miközben Ethan haverjának, Linknek a Holy Rollers (ezt a nevet! de az előző csapat, a Ki Lőtte Le Lincoln Elnököt? még jobb!) nevű bandája játszik, Ethant megkéselik, és feltámasztják holmi varázslattal. Cool.

Végül minden jó, ha vége jó, bár végül nyugtalanító módon kerül elő egy folytatása a könyvben végig jelenlévő Tizenhat hold c. dalnak... a végére Tizenhét hold lesz a címe, a dalszöveg pedig újabb gondokat ígér. Lesz folytatás tehát. :)

A könyv rendkívül olvasmányos, egyszerre fiatalos, de nem igénytelen és egyáltalán nem semmitmondó, sőt. Izgalmak egymás hegyén-hátán, érzelmek, családi problémák, társadalmi feszültségek, iskolai gondok problémafelvetései és megoldási kísérletei, teljesen jó. Irodalmilag is megüti a mércét, mert ugyan túl sokszor van szó a Zabhegyezőről (brrrrr...), de azért E.M. Forster és T.S. Elliot idézetekig is eljutunk, amit azért kevés mai regényről lehet elmondani. Nem tudtam letenni, borzasztó jó volt. Alig várom a folytatást!

Jay Asher első regénye elég ütősre sikeredett. Nem túl vidám és lelkesítő témát választott, bár annál érdekesebbet: a tinédzserkori öngyilkosság áll a regény középpontjában, ill. egy sérülékeny kamaszlány, Hannah. Azt hiszem, kicsit tabu is a téma, merthogy egy "gyerek" ne legyen öngyilkos, hogy néz az már ki, és pláne milyen ízléstelen ilyesmiről írni. De azért a jelenség létezik, és ha már így van, akkor az a helyes, ha írnak róla, így legalább vetül a dologra egy kis figyelem. Ez talán néha már elég is. (Hasonlóan döbbenetkeltő ugyanebben a témában Jeffrey_Eugenides alapműve, az Öngyilkos szüzek, ami egyszerűen letehetlenül jó, és az is azt boncolgatja, hogy mennyire sérülékeny az emberi lélek. Olvassátok el, ha még nem tettétek meg!)

Szóval Hannah.

Hannah helyes és okos lány, a helyi gimibe jár és egyszercsak öngyilkos lesz. Látszólag minden előzmény és ok nélkül, ami persze nem igaz, mert ok mindig van, legfeljebb nem néznek elég mélyre az emberek, hogy lássák. Halála előtt néhány magnókazettára rámondta, hogy mért lett öngyilkos, és a kazetták sorra vándorolnak, lánclevél gyanánt egyik emberkétől a másikig, akiket az öngyilkossága okaként megjelöl. És minden emberről kiderül, hogy ilyen vagy olyan okból tényleg felelős a lány haláláért, mert ha nem tette volna vele ezt vagy azt, akkor továbbra is élni akart volna.

A "láncba" ott kapcsolódunk be, amikor Clay, a majdnem szerelme megkapja a kazettákat, és nagyon értetlenkedik, hogy miért, hiszen ő aztán végképp nem bántotta Hannah-t. Ki is derül, hogy ő a kakukktojás, mert csak azért került a listára a fiú, mert Hannah valahogy megpróbálta összefogni azokat a történéseket, amelyek végül elvezettek az öngyilkosságig. Ez mindenesetre megnyugtató, mivel egyébként olyan emberek is felkerültek a listára, akiknek a "tettét" talán nem lehet egyformán mérni a lista többi tagjáéval. Mind átéltünk kríziseket a suliban, csúfoltak, pletykáltak rólunk, voltak összeveszések és kibékülések a "legjobb barátokkal" meg néha kiközösítések és egyéb jóságok. Hozzátartozik a felnőtté váláshoz: ahogy öregszel, úgy keményedik az élet. Valahol meg kell tanulni ezt, nem?

Szóval itt-ott néha úgy éreztem, hogy ha Hannah azért lett öngyilkos, amit amúgy minden ember átél, akkor ennyi erővel mindenki lehetne öngyilkos. Iskolai pletyka, meg "juj, elárult a legjobb barátnőm, ma egy másik lánnyal ebédelt" meg a "fiúm azt hazudta a haverjainak, hogy több történt a randin, mint ami" meg a sajnos minden nő életében jelenlévő szexuális zaklatások is olyan dolgok, amiken átesünk valahogy. Vannak, akik továbblépnek, és megtanulnak védekezni, meg kezelni a dolgokat, de Hannah nem ilyen karakter. Ő a lejtőn való megindulásnak látja ezeket a lépéseket, mivel úgy gondolja, hogy a kis apróságok összeadódva ahhoz vezettek, hogy végül elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogy tovább éljen, mondván, nem áll mellette senki.

Aztán voltak olyan élményei, amelyeket nem kívánok senkinek, ezek persze vezethettek a "végső konklúzióhoz". Ezen a ponton inkább az volt a bajom a sztorival, hogy hiteltelen és életszerűtlen volt az, hogy egyik bajból keveredik a lány a másikba, mintha direkt csinálná. Ilyen azért normális esetben nincsen. Pl. ha tudod, hogy valaki eddig csak kihasznált, és pontosan tudod, hogy ezután is ezt fogja tenni, akkor küldd el a halálba, ha szívességet kér. Hát nem? Nem fontos áldozatnak maradni, a fenébe is. De picsogni, hogy juj, mindenki csak bánt, az nagyon megy.

Összességében a sztorik fele akárkivel megeshetett volna, a másik fele meg elég erőltetett volt abból a szempontból, hogy térben és időben túl közel estek egymáshoz olyan "rendkívüli" események, amelyek max. szétszórva vannak egy ember életében, és így fel tudjuk őket dolgozni. Nyilván szerkesztési célja volt, hiszen egy regénynek sűrűnek és koncentráltnak kell lennie, hogy ütős legyen. De egy kicsit a hihetőség határát súrolja a sűrűség, ami egy kicsit a ló túloldala. Senki nem tudja, mi zajlik a másik lelkében, öngyilkos lehet valaki egyetlen rossz élmény alapján is, ha nem bírja azt elviselni, teljesen fölöslegesen fokozta az író az extremitásig Hannah szenvedéseit. Én jobban örültem volna valami mélyebb lélekrajznak.

A könyv amúgy kettős monológ, egyrészt ott van Hannah hangja és narrációja a kazettákról, másrészt Clay gondolatai a másik szálon. A kettő néha párbeszédbe keveredik, de inkább csak elbeszélnek egymás mellett - nyilvánvaló okokból. Sajnos Hannah monológjában kevesebb az érzés, mint a cselekmény, így inkább csak azt tudjuk meg, mi történt vele, nem pedig, hogy miként érzett azzal a dologgal kapcsolatban, pedig ennek van nagyobb jelentősége. Szerintem. Claynél fordított a helyzet: ő hallgatja Hannah-t, és közben gondolatban/érzésben kommentálja a dolgokat, utólag fedezve fel a lányt, akihez egyetlen eset kivételével nem mert odamenni (mert már a kamasz férfiállat is gyáva kutya), és utólag nyüszög azon, hogy jajistenemmértnemjártamvele. Érzéseket tehát inkább Claytől kapunk, Hannah-tól nem, pedig ő lenne a fontosabb. Érdekes írói hiba.

A regényt egyébként nem lehet letenni a kettős monológok miatt, amelyek olyan erősen egymásba fonódnak, hogy egyre tovább és tovább rángattak, úgyhogy egy újabb rekordgyorsasággal kivégzett könyv van a listán. Összességében nekem nagyon tetszett, kicsit több érzelmet és kevesebb hatásvadászatot elviseltem volna. Ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy tiniközösség viselt dolgain borzongani. És ne legyetek öngyik, az élet szép, még ha ez nem is mindig látszik! :)

I hate hunters... and work on a day when everyone is out to have fine dinner with vanison and wine... and stupid bitches who make irritating remarks in a middle of a fuss of a task with a close deadline. And hate taking care of contracts concern  shooting on a day like this. And hate scanning and being a secretary. And hate IT and PC-s that never work accurately when we need them the most.  In short: I hate the world today... Otherwise: hunting is a very coward activity nowadays, isn't it? When Old Shatterhand took the grizzly with a single bowie-knife that was sooooooo cool but since then I recognize no real hunter... and you? :D

Olyan szavak szökkenek ki itt egyesek fogainak kerítésén által, hogy az csak na! Mai termés ragozási témában, köszönjük Tonyónak és Ágicának:

Utózmány: az előzmény ellentéte, értelemszerűen.

Hajlamtalan: teljesen hasonló módon, ha valamire nem hajlasz, hajlamtalannak minősülsz (vagy reumásnak).

Nyelvében él a nemzet... meg persze a kötelező napi hülyeségben! :D

Ha egy jogszabályszövegből az erdészeti szakkifejezés volt egyedül ismerős, akkor az azt jelenti, hogy integrálódom...? ;)

Pechemre vmi bányászattal kapcsolatos jogesetet rágcsáltam du., és akkor találtam rá erre a gyöngyszemre:

Részlet a bányaüzemekben megvalósítandó biztonsági és egészségvédelmi követelmények minimális szintjéről szóló 4/2001. (II. 23.) GM rendeletből:

"18. A terhes nők és a szoptatós anyák számára lehetőséget kell biztosítani, hogy megfelelő körülmények között lefeküdve pihenhessenek."

Értitek? Terhes nők és szoptatós anyák olyan nagy  tömegben tolonganak a bányaüzemekben, hogy külön kell rendelkezni a pihenőhelyükről a biztonsági szabályok között. Agyrém. Elolvassák a kodifikátorok, hogy mit írnak le?

Diana Gabaldon Outlander - Az idegen c. regényére mintegy véletlenül találtam rá, méghozzá azért, mert a pöpec nevű Könyvmolyképző Kiadó arany pöttyös sorozatából már olvastam máskor is, és tetszett, mert modern, de szépirodalmi próza volt, nem pedig csak valami kis bestseller. Ez a regény mondjuk ennek ellenére bestseller is, de ezen egyáltalán nem csodálkozom, ui. nagyon jó.

Műfaját tekintve kalandregény, itt-ott romantikus, itt-ott meg horrorisztikus elemekkel, szóval mindenki megkapja, amit akar.

Főhősünk Claire, aki 1945-ben él, férjezett, Frank nevű férje egy elég unalmas alak, aki nagy érdeklődéssel kutatja a családfáját. Egy ilyen családfanyomozás során kirándulnak Skóciába, ahol is Claire besétál egy kelta kőkörbe, és hirtelen 1743-ban találja magát. Rém kellemetlen, főleg, hogy először nem tudja, hol van, aztán rádöbben, hogy mikor van, amitől pánikba esik, de rögtön katonák, majd útonálló skótok támadják meg, meg akarják erőszakolni, majd elrabolják... szóval az írónő jó alaposan belecsapott a lecsóba.

Az események többnyire maradnak ebben a lendületben, úgyhogy néha nem győztem kapkodni a fejem, hogy most akkor ki kivel van. A helyszín a klánok uralma alatt álló Skócia, a föld, amit az angolok mindig is szerettek volna megkaparintani, de ekkor még nem az övék, csak próbálkoznak. Az ország ált. polgárháborús állapotban van a klánok egymás elleni, és "sima" háborúban az angol-skót konfliktusok miatt. A közbiztonság tehát nem létező fogalom.

Claire rögtön egy csapat skót közt találja magát, akik "megtartják", még ha ellenséges (angol) kémnek tűnik is, de mivel jó pontot szerez azzal, hogy meggyógyítja egyiküket, Jamie-t, ezért elkezdik kevésbé utálni. Jamie a másik főhősünk, egy kedves fiú, aki persze bátor, aranyos, humoros, gyakorlatias, néha édesen félénk, és persze gyorsan beleszeret Claire-be, de persze ez csak lassan derül ki. Olyan fickó, akiért odalenne bármilyen nő, jóllehet, nem az a tipikus "hűdejópasi" típusú regényhős, hálisten. Általában arról lehet felismerni, hogy félholtan hever vmi korbácsolástól/haramiatámadástól/börtönbeli kínzástól, és meg kell gyógyítani, tehát Claire neki abszolút ideális nő. (Hogy a lánynak is, az csak később lesz egyértelmű.)

Hőseink általában úton vannak, többnyire valami üldözés elől, közben folyton belekeverednek valamibe: összetűzésbe a hatóságokkal, a saját és más klánokkal, rokonokkal, idegenekkel. A regényben számomra indokolatlanul sok az erőszak, hol sima harctéri küzdelem formájában (ez zavart kevésbé, merthogy ez tiszta volt), hol meg klánon belüli rendszabályozásként (na, ez már nem tetszett, nem hiszem, hogy azzal kéne megoldani a családon belüli konfliktust, hogy félholtra veri az asszonyt, vagy megkorbácsolja a gyereket), vagy börtönbeli kínzásként (ettől forgott a gyomrom...) jelent meg, de egyikről sem mondhatnám, hogy elbűvölt. Ez egyszerűen nem helyes. És amilyen természetesen ábrázolták, az még kevésbé. Bár persze, lehet, hogy ez csak az én mimóza lelkem.

Az antihős Frank egyik őse, Black Jack Randall, aki hát... hogy is mondjam finoman? Egy szadista állat. Ez így tömör. Ő angol és katona és hatalma van és szadista és perverz is. Na, lehet találgatni, hogy kit, hogyan, mivel kínzott, nem ismétlem el. Rajta kívül persze egy csomó egyéb veszély van, ami elől menekülni kell, de egy ármánykodó klántag, vagy egy Jamie-re féltékeny lány, avagy még egy kis boszorkányper sem kottyan meg hőseinknek.

Kiszámítható, hogy Claire és Jamie egymásba szeretnek, bár furcsa módon először házasodnak össze (a körülmények és a klánvezér parancsa hatására), és csak aztán jönnek az érzelmek, de utólag már mit számít a dolog. Kérdés persze, hogy egy az időben visszafelé utazó nő lehet-e bigámista, hiszen jövőbeli férje még meg sem született, ha szigorúan vesszük, de ez nyilván csak gondolatkísérlet. A dolog mindenesetre elég jól sül el ahhoz, hogy Claire-nek esze ágában se legyen többé megkísérelni a "hazautazást" a köveken keresztül, még ha elvileg lehetséges lenne is a dolog. Bár korábban próbált eljutni a kövekhez, mikor Jamie végül odaviszi, hogy "menjél, ha annyira akarsz", akkor persze nem. So cute! :)

Aztán voltak nyugodtabb részek is, ahol senkit nem akartak halálra erőszakolni vagy péppé verni, ezeket sokkal jobban élveztem, nem csak azért, mert nem szeretem a vérben tocsogást, hanem mert közelebb is állt a regény alapkoncepciójához (romantikus kalandregény) ez a vonulat. Mert pl. amikor Jamie hazaviszi a feleségét a családi fészekbe, a nővére családjához, akkor az tetszett. Nem rendezett, nem békés, mert háború van meg angol elnyomás, de azért mégis: végre nem áruló rokonok, hanem igaziak veszik körül őket, be lehet rendezkedni a kastélyban, szervezni a birtok életét stb., ami azért mégiscsak más, mint a földön aludni egy koszos takaróban, falevelekkel a hajukban, menekülve a dragonyosok elől... A békésebb részek jobban tetszettek - ezek persze soha nem tartottak sokáig, mert utána mindig jött egy újabb menekülés, kínzás stb., de ez már csak egy ilyen könyv.

A regény maga borzalmasan hosszú volt a maga majd' ezer oldalával, de élveztem átrágni magam rajta, teljesen beszippantott, és az ilyesmi nem annyira gyakori, mint gondolnánk. Sienkiewicznél volt ez a Trilógia 2. részénél (Özönvíz... 1200 oldal), hogy azt hittem, megőrülök, mert úgy beszippantott, hogy csak na. Pedig ott antipatikus volt a főhős, sokat kegyetlenkedtek, amikor meg nem, akkor meg végeérhetetlen zarándoklatokat tettek meg haditetteket meséltek, kimondhatatlan nevű szereplőkkel. Mégis jó volt.

Na, itt ugyanez: gyomorforgató, erőszakos jelenetek öt oldalanként, de olyan szimpatikus hősök, hogy lehetetlen volt letenni a cuccot. Rémes. A mellékszereplők is nagyon érdekesek voltak, pl. a boszorkányper alatt kiderült, hogy az egyik falubeli nő szintén időutazó, de persze máglyán elégették, mielőtt még Claire megvitathatta volna vele az élményeit. Milyen kár. És sok olyan szereplő mászkált még fel-alá, akikről szívesebben megtudtam volna többet is, de sajnálatos módon balladai homályban maradtak, hogy Jack Randall újabb rémtetteiről lehessen megint mesélni. Kicsit aránytalannak tartottam a dolgot. Ha valakinek jó fantáziája van, és ki tud találni olyan hús-vér karaktereket, akik miatt az ember alig várja a könyv újabb és újabb fejezeteit, akkor mért kell öncélú, hatásvadász bestseller erőszakban tocsogni? Teljesen fölösleges. Bárki ki tud találni válogatott kínzásokat, az nem kunszt. Igazi szereplőket már kevesebben. Ezen azért lehetett volna javítani egy kicsit.

Összességében beszippantós és nagyon jó, de hogy mikor lennék képes megint elolvasni, azt nem tudom. Most valami max. százoldalast fogok elővenni, mert ez nagyon ütős volt! Olvassátok el! Időutazók rulez!

Bár nem mindig látszik, azért ez itt egy kultúrblog akar lenni, ezért nem feledkezhetek meg az egyik kedvenc ünnepemről, a_magyar_kultura_napjáról. Többek között azért szeretem, mert csöndes, nem kelt feltűnést, nem hajhász ajándékokat, nem akar semmit, csak tartózkodóan meghúzódik a háttérben, várva, hogy  megemlékezzenek róla. És mivel kevesen teszik ezt, én igyekszem nem elhanyagolni szegényt. Mint ismert, azért ezt a napot választották, akik választották, mivel Kölcsey Ferenc ezen a jeles napon tisztázta le a Hymnus A' Magyar nép zivataros századaiból c. művét, amely méltán lett nemzeti himnuszunk. Anyám újabban mindig "szidja", mondván, hogy nem igaz, hogy nem lehetne valami vidámabb és lelkesítőbb himnuszunk, de nem értek egyet. Nekem tetszik ez a romantikusan lángoló hazaszeretet, még akkor is, ha minden alkalommal, amikor hallom, könnyek gyűlnek a szemembe a szívszaggató szomorúsága miatt. Harcos, szenvedélyes, depressziós, de éppen ilyenek vagyunk, mi magyarok, nem? Sírjunk együtt:

Jeanne Kalogridis "Medici Katalin, a démoni királyné" c. regényét szintén Hugitól kaptam, de mivel neki se tetszett annyira, gondoltam, én is fikázhatom egy kicsit. :)

A műfaj a címben jelzett, ill. nagyon az akar lenni. Jó, higgyük el, hogy az. Jobban tetszett volna, ha kevésbé thriller és inkább történelmi, de nyilván el kell adni valahogy a könyvet, és a Dan Brown-vonal még nagyon megy, és a farvízén ez a cucc is elfér.

Főszereplőnk Medici Katalin, akinek életét itt olvasgathatjátok. Ahogy elnéztem, volt baja szegény nőnek, rosszkor(ban) volt rossz helyen. Engem Lucrezia Borgiára emlékeztetett, na, őt is csak sajnálni tudtam, hogy ide-oda tologatták a politikai sakktáblán. (NB: Ha azt terveznéd, hogy hercegnő akarsz lenni, ne tedd, mert elteszik láb alól a szerelmed, családod, meg a barátaid... egyszerűen nem éri meg.)

Aki hallott magyar meg töri órán a reneszánszról, tudja, hogy Itáliában hogyan mentek akkoriban a dolgok, nagy családok uraltak egész városokat, ilyenek voltak a Mediciek is. Szegény Katalin ebbe a famíliába született, és már gyerekként meg kellett tanulnia, hogy ez bizony elég sok macerával jár.

Főhősünket kislányként látjuk először, de már akkor is puccs van a városban, menekülni kell, meg persze a gyerekkel elkövettetni egy gyilkosságot, ami igazán kemény nevelési módszer, ha engem kérdeztek. Aztán van még fogság, még több menekülés, közben Katalin felnő, és mivel akkor már értékes, mindenféle tervezgetés és molesztálás áldozata lesz, hiszen mégiscsak egy Medici örökösnő.

Végül a nagy tervezgetésben kiköt Franciaországban, mint Henrik király felesége. Ha azt hitte, hogy itt majd könnyebb lesz, tévedett.

I. Ferenc idejében járunk, ritka korrupt és nagyon gusztustalan az udvar, a politikai intrika még csak hagyján, de az erkölcsi feslettség aztán tényleg hányinger. Ide kerül Katalin, mint a dauphin felesége, aztán illeszkedjen be, ahogy tud.

Nem nagyon tud, főleg, hogy pozícióját gyengíti a majd' tízéves meddősége, ami után meglepő módon egy rakás gyereket szül, akkor pedig már nekiállhat egyengetni defektes kis alomja útját. Elkényeztett, dührohamos gyerekek, elviselhetetlen kamaszok, homokos trónörökös meg még némi szaftos vérfertőzés a végére... van itt minden. (Mondjuk az genetikai közhely, hogy a belterjesen szaporodó nemesség csupa degeneráltat termelt ki, ami aztán nem teszi meglepővé, hogy egy családon belül halmozottan fordulnak elő mindenféle patológiás esetek.)

Az egész regényen végigvonul az okkultista vonal. Ami nagyon nem tesz jót neki. Katalin erősen hisz a jövendölésekben, horoszkópokban, a csillagok állásában, a talizmánokban és más effélékben, ami kb. minden ötödik oldalon felbukkan, és rém fárasztó. Állandó kísérője egy itáliai csillagjós, de magától Nostradamustól is kér tanácsokat. Agyrém. A dolog odáig fajul, hogy még gyilkolni is hajlandó annak érdekében, hogy a kedvező csillagállás mellett teherbe essen meg hasolnók. Elég sötét a regénynek ez a szála, nekem nagyon nem tetszett, főleg, hogy ostobaság az egész. Arra építeni egy regényt, hogy a történelem adott fordulata attól függ, hogy valaki hord-e egy vérbe mártott gyöngyöt, vagy nem... pfff.

Szóval engem idegesített a dolog, kicsit olyan volt, mint azok a rémes romantikus regények, amikben szerelmi bájitalok, meg teliholdkor mászkáló farkasemberek nyüzsögnek. Dumas: Egy orvos feljegyzései? Megvan? Na, ott voltak ilyen ökörségek.

A vége persze az, hogy a boszorkányságnak megvan az ára, és Katalin sorra veszíti el a "sötét praktikákkal" szerzett gyermekeit, no comment. Ja, és a végén még a Szent Bertalan éji mészárlásról is ő tehet, de hát ezt eddig is tudtuk. (Hogy épp a politikai "csillagállás" is a leszámolásnak kedvezett, az nem érdekes...) És: az ilyen emberek mindig hosszú életűek, megfigyeltétek? Egyszerűen nem bírnak meghalni.

A regény amúgy érdekes olvasmány, már ha az ember felül tud emelkedni a sok hókuszpókuszon. Könnyed, olvasmányos elbeszélő stílusa van, a történelmi tények rendben vannak, de mégis valahogy olyan élettelen az egész. Én nem tudtam azonosulni sem a főhőssel, sem a többiekkel, az egész valahogy olyan zavaros és taszító volt, hogy juj, micsoda állatok, vigyék innen ezt az elmebeteg bandát! Nem olvasnám újra.

(Ja, egy pozitívum: a hp Stuart Máriát elviselhetetlen kis dögnek ábrázolja, pontosan olyannak, amilyen volt! Végre valaki nem pátyolgatja azt az álszent, kétszínű kis libát. Éljen Erzsébet királynő!)

Olyan érzéketlen vagy, mint egy sajt! (Cop.: Zendrajinx Ádám és Ádám)

Malcolm_Reynolds örökzöld: Why things never go smooth?! Könnyedén alkalmazható mai napomra... is. :(

Najó, ez nem annyira erdészeti, de a melóból jön:

Szeizmikus vibrátor: a felszínen vagy kis mélységben mesterségesen keltett, és a mélybeli kőzetrégetekről visszaverődő, kisenergiájú rezgéshullámok és azok beérkezési időinek mérésén alapuló ún. szeizmikus mérések elvégzésekor alkalmazott rezgéskeltő eszköz.

Imádom a szakszavakat, állati viccesek! Ez majdnem olyan jó, mint a nitrites pácsó...

Ad szilveszter:

- What kind of music do you like?

- Anything but funky...

Korpa must die!

Azt eddig is tudtuk, hogy Magyarország kulturális értelemben a Balkánon fekszik, de hogy ezt újra és újra be kell bizonyítania, az fájdalmasan érint. Each time. Némi jógalégzés és zenben elmerülés után már nem akarok a hajnali négyeshez hasonló színes nyelvi fordulatokkal élve, úrilányhoz nem illő kötőszavakat és útszéli kifejezéseket használva hőbörögni, ezért csak annyit jegyzek meg tisztelettel és nem szeretettel, hogy múlhatatlanná vált gyűlölöletet érzek minden közlekedési vállalat és valamennyi dolgozójuk, szponzoruk, tulajdonosuk, menedzserük, holdudvaruk iránt, különös tekintettel az autóban hátsójukat kiválóan hízlalni tudó, hülyeségeket beszélő, szotyizó és panaszkodó, politizáló, megmondós, de dolgozni nem nagyon akaró, és a szilveszter-éjszakai műszakot még véletlenül sem működőképessé, de pláne nem hatékonnyá tevő taxisokra. Boldog magyar újévet mindenkinek! :)

Boldog új évet, skacok! Elgondolkodós-újéves-szerelmes-jazzes:

És megint Románia, pontosabban Erdély, merthogy mi, magyarok, soha nem mondunk olyat, hogy Romániába megyünk, ha Erdélybe megyünk, mert az ugye, mindig is Erdély volt és az is marad. Szóval Erdély, hegyek, kastélyok, birkák, rossz utak és ami még kell.

Ugron_Zsolna (igen, úri származék, elég hülye neve is van szegénykének, de legalább nem Emerencia, vagy Crescent...) "Úrilányok Erdélyben" c. "posztmodern lányregényéről" kell most értekeznem, amit most fejeztem be fél órája, és annyira jó a cucc, hogy ezt azonnal el kell mesélnem.

Az a fajta a könyv, amit imádok: könnyed, folyamatos csevegés, ami olyan, mint a patakcsobogás. Nem ráérős, nem Krúdy-szüttyögés, hanem patakcsobogós, tempós mesélés. Ez igen. Egyik témáról a másikra, egy rokon itt, egy anekdota ott, de végig valami kamaszos szertelen szeleburdisággal jön-megy a helyszínek, emberek, sorsok között, ami egyszerűen elbűvölt.

A számomra annyira nem ismert erdélyi főnemesség bennfenntes világába tartozik a lányka, Anna, aki a főhősünk. Őróla szól a mese, hogy miként éldegél nem annyira nyugodtan, de annál gyorsabban, riporterként, de a háta mögött az erdélyi nemesi származással, családi legendáriummal, vidám, bohém nénikékkel, unokatestvérekkel, bálokkal, családi ezüsttel, meg "bevállalós ősökkel", akik elkártyázták néha a családi kastélyt. (Na, jó, csak egy bevállalós ős volt, Mihály bácsi, aki viszont úgy ütötte helyre a dolgot, hogy elvette a csúnya másodunokatestvért, aki gazdag örökösnő volt, s így megmentette a család becsületét, ill. anyagi helyzetét.)

Anna sokat dolgozik, gyorsan él, de falat emel maga köré, és egy kényelmes lábvízhet hasonlító kapcsolatban fulladozik egy Jerome nevű könnyed francia manussal. (Akiről Ízi néni meg is mondja, hogy "kedves fiú, de nem érti... mit nem ért, Ízi néni? ... semmit, drágám." Óriási.) Aztán egyszercsak találkozik a szegről-végről rokon (merthogy az erdélyi nemesség belterjes, és "mi mind unokatestvérek vagyunk") Gáborral. Aztán össze-össze futnak, temetéseken, meg később esküvőkön, de persze megy a szerencsétlenkedés, hogy akkor mit meg hogyan és egyáltalán legyen-e valami.

Anna közben ismét felfedezi, hogy jó erdélyinek lenni, meg hogy milyen érdekes emberkék vannak itt, akik a román kárpótlás részeként ismét visszakapják családi kastélyaikat, és hát ezek az alakok neki mind rokonai, milyen érdekes lenne filmet forgatni erről. Le is forgatja a filmet, aztán még vissza-visszatér néha, egészen addig, amíg "Gáborka" el nem határozza magát végre, és lép. Olyan gyorsan, hogy az első csóktól a lánykérésig kb. 24 óra ha eltelik, sokat mondtam. Ami kicsit gyors, de Anna nem bánja, elvégre, ha valakiről úgy tűnik, hogy ő az igazi, és nem hagy nyugodni ez a gondolat, akkor minek gondolkodni, meg kell ragadni a fiatalembert és kész.

Aztán esik pánikba, amikor hatszáz meghívót küldenek ki, hogy akkor itt ők most esküsznek. Vicces. A nagy idill után Gábor kastélyában telepednek le, ami egy rom, de milyen ígéretes, és elkezdik szállóvá alakítani, hogy majd turistákat fogadnak és az milyen jó lesz. A minden pénzt elnyelő felújítások és a nagy szállóalakítás persze megviselik a friss házasságot, főleg, hogy már a házasság alatt kezdik megismerni egymást a fiatalok, de úgy jó a tündérmese (meg a lányregény is), ha ez csak egy "sárkányos" közjáték marad, és a végén persze jó sül ki a dologból. (Szó szerint is, mert Anna megtalálja néhány ősanya recepteskönyvét... ez a vaddisznócombos például nekem is tetszik... vagy ez a másik: arab kávétorta? hm...)

Közben továbbra is jönnek-mennek az érdekes és bohém alakok, meg a családi anekdoták a román "földreformról" (=földelvétel), háborúról, menekülésről, blazírt megjegyzésekről rettenthetetlen néniktől, akik amiatt aggódtak, hogy miben fognak teázni a táborban, az Orgona utcáról, ahol a kitelepített nemesi rokonság lapott egy-egy félszobában nyomorogva, meg a Ceausescu korszakról, annak borzalmaival és vicces momentjeivel (ez utóbbiak közé tartozik pl. hogy hogyan és hol ejtette el a hajtó/kísérő és nem maga a diktátor a neki tulajdonított medvét).

Roppant színes kis forgatag kerekedett ebből a meséből, ami állítólag az írónő családi anekdotáinak gyűjteménye, csokorba kötve és megbolondítva egy kis szerelemmel meg borjúpástétommal és epersorbettel. Fantasztikus kis könyv. Külön piros pont a Quimby-idézetért! :)

I. J. Parker amerikai írónő Sárkánytekercs (The Dragon Scroll) c. krimije meglepett. Először is azért, mert meglepően érdekes krimi, másodszor azért, mert meglepően szépirodalmi, harmadszor meg kiderült, hogy ezt az amúgy férfias egyszerűségű könyvet egy nő írta. Wow. De nézzük csak sorjában.

Adott egy Akitada nevű alacsonyabb rangú tisztviselő, a Heian-korból, tehát a jó kis japán középkor közepéből. Ami ugyan összehasonlíthatatlanul fejlettebb volt, mi az európai sötét középkorunk, de azért mégiscsak feudális valami, már csak ezért is érdekes. Ugyan, ki helyezne egy krimit a középkorba? Nem sokan, és épp ez a csavar, mert ha jól írják meg, ott is működik a műfaj. Mint ebben a könyvben. Akitadát egy bizonyos tartomány ellenőrzésére küldik ki, mivel hogy épp leköszön a kormányzó, ellenőrizni kell a könyvelést. Ja, és három éve nem érkezett meg az adószállítmány a fővárosba innen, tehát valami gyanús. Akitada tehát nyomozni kezd.

Sorra veszi a helybeli hatalmasságokat, kezdve a kormányzóval, aztán jön sorban az elit többi tagja, a helyőrségparancsnok, a főbíró és így tovább. Mint egy jó kis krimiben általában, előre mindenki gyanús, még azok is, akik nem. A sok szereplő néha megkavarhatja az embert, de néha jól is jönnek, mert a kalapból mindig elő lehet húzni a komornyikot, hogy ő gyilkolta meg a grófot. Itt inkább jól koreografáltan mozognak együtt és egymásra tekintettel, mindig felvetődik egy aprócska részlet, ami Akitadát közelebb viszi a megoldáshoz, de olyan lassan, hogy közben van idő elmenni a harcműszeti iskolába, kocsmába a szolgáival, buddhista templomba, meg persze a fürdőbe huncutkodni a frissen összeszedett kedvesével.

A sztori ráérősen tekereg erre-arra, miközben megismerjük a városka minden lakóját, pletykákat, bűnözőket, unatkozó, férjüket csaló szépasszonyokat, hanyag szolgákat, és közben egy percig sem unja magát az olvasó, mert mindez olyan természetesen képezi a sztori részét, hogy nem háboroghatunk, hogy nem csak a gyilkossággal foglalkoznak. Ja, merthogy az is van, valaki tudott valamit, és ezért fejbeverték, hogy jól bele is halt. Mások is tudtak valamit, őket meg élve eltemették. Van fenyegetés, kínzás, és az álbuddhista papok még pedofilok is. Undor. De Akitada nemhiába ifjú titán nyomozó, megold minden rejtélyt, és viszonylag kevés véráldozattal megoldja a gyilkosságokat, az álbuddhisták rejtélyét, meg persze megkerülnek az elveszett adók is. Ő maga pedig híres lesz, feljebb is léphet a ranglétrán, mindenki boldog.

Leszámítva, hogy kedvese, a helyi lány kiadja az útját, mondván, hogy menjen csak szépen vissza Heiankyóba, ő meg hozzámegy egy másik fickóhoz, akit nemhogy nem szeret, de még csak nem is ismer. A hülye picsa! Akitada tehát összetört szívvel vonulhat feljebb a ranglétrán. (Ez a bekezdés nem annyira fontos a poszt szempontjából, kizárólag Ádámnak írtam bele, hogy lássa, nem csak bunkópasis könyvet olvasok. A nők is hülyék néha.)

Érdekes, izgalmas könyv, tessék elolvasni, mert nem mesélek a sztoriról. Szépirodalmi nyelvezet, érdekes bűnesetek, végig élvezetesen tálalva. Azt hiszem, utána nézek, hogy mikor jön a következő kaland. Tetszik nekem ez az Akitada fiú... :)

Utálom a családregényeket. És a Nobel-díjas írókat. E két szabályt erősítő kivétel Pearl_S._Buck amerikai írónő, aki folyton családregényeket írt, és még Nobel-díjat is kapott érte, ráadásul bestselleríró. És ennek ellenére imádom a műveit.

A karácsonyra kapott "A boldogság ára" (The Good Earth - amerikai bestseller) c. regénye ismét fantasztikus. Az írőnő misszionárius családba született, így először családjával, majd férjével élt Kínában, ahol angol irodalmat tanított, ill. regényeket írt. Elfogultság nélkül és valami különös tapintattal és érzékenységgel közelít a nyugati kultúrától gyökeresen eltérő tradicionális kínai kultúra és emberek felé. Könnyed, szépirodalmi igényességgel és egyszerűséggel ír, valóságos felüdülés olvasni a regényeit, annyira olvasmányosak, ugyanakkor tanulságosak.

A boldogság ára kivételesen egy férfi főhős köré épül, ő Vang Lung, a földműves. Borzasztó szegény, csak egy kis darab földje van, élete igen nehéz, pénzt ritkán lát. Öreg apja megszervezi neki a regény elején, hogy elvehesse a nagy Hvang-ház egyik nem szép, ám dolgos és becsületes szolgálóját, O-lant. Vang Lung tehát családot alapít, felesége mindent megcsinál, amit az asszonyoktól általában elvár a társadalom, és még sokkal többet is tesz, ő a tökéletes háziasszony és a tökéletes, kötelességtudó feleség, jóllehet, nem szép, és ez örökre nyomot hagy a férjével való kapcsolatában, lévén, hogy férje tiszteli és becsüli ugyan, de szeretni soha nem fogja egy kicsit sem.

Szépen gyarapodik a család a gyerekekkel, ahogy kell, de mivel a földművesek kiszolgáltatottak az időjárás szeszélyeinek, egyik évben akkora éhínség köszönt a falura, hogy el kell hagyniuk földjüket, és az éhezés elől a déli nagyvárosba mennek - koldulni. Döbbenetes érzékletességgel írja le az írónő azt a szegénységet, amit elképzelnem is nehéz, és csak reméltem, hogy szegény főhősöket nem hagyja ott a mélységben meghalni.

Szerencsére nem, sőt, holmi zavargás során, ami a városban kitört, a család mindenféle kincsekhez jut, amiből aztán haza tudnak térni, és megalapozni a további jó szerencséjüket. (Itt felrémlett Az arany ember, hogy az ebül szerzett aranyból vajon milyen boldogságot reméltek ezek a szerencsétlenek, de ezt hagyjuk.)

Gazdagok lettek, földeket vásároltak, és szépen gyarapodik a család tovább. Észrevétlenül telnek az évek, Vang Lung a sok pénzből szert tesz egy második feleségre (ezúttal egy szép, de haszontalan teremtésre, aki csak békétlenséget hoz a házra, első felesége meg megalázottan kószálhat a házban...), aztán egyre több baja van a felnövő gyerekekkel, azok kiházasításával, a pénzzel, a földdel, az intézőkkel és így tovább. Öreg napjaira már semmit nem szeretne, csak békében élni, és üldögélni a napon.

A könyv végül visszatér a kezdethez, amikor Vang Lung az időközben tönkrement, hatalmas Hvang családtól átveszi a palotájukat, és az ő családja lép a helyükbe a helyi hatalmasság pozíciójában. Ezt persze Vang Lung felemelkedésként látja, de szerintem inkább félnie kellett volna, hiszen a Hvang-család is hatalmas volt, aztán gyorsan tönkre is ment, és most ő ült a helyükbe, aki szintén ugyanolyan gyorsan elvesztheti a vagyonát, mint azok. Ez persze nem jut eszébe.

A családregény voltaképpen folytonos ismétlődés és körforgás, házasságok, születések, halálok, felnövő és eltűnő generációk jönnek-mennek, és valahogy minden változékonyan változatlan marad bennük. Az írónő úgy tudja az évek múlását érzékeltetni, hogy az nem durva, nem következetlen, olyan inkább, mint az évszakok váltakozása, természetes és mindennek megvan a maga helye. Odavetett félmondatokban egész sorsok vannak benne. Pl. amikor Vang kisebbik lánya panaszkodik, hogy az anyja elkötötte a lábát, és az mennyire fáj, elmondja, hogy az anyja azért tette ezt, hogy őt vele, az anyával ellentétben szeresse a férje. O-lannak ui. nincs lótuszlába, és azt hiszi szegény, hogy többek között ezért sem vívta ki a férje szeretetét. Hogy ezt a tízéves kislányától kell meghallania, ettől Vang Lung kellően elszégyelli magát.

Rengeteg tradíciót is megtudunk, amitől néha feláll az ember hátán a szőr, de a szerző úgy mesél mindenről, mint az adott helyen és időben természetes és elfogadott dolgokról. Ilyen az öregek tisztelete, akkor is, ha hülyeségeket beszélnek, szenilisek és csak kihasználják a fiatalokat maguk körül és általában is elviselhetetlenek. Ilyen Vang nagybátyja, aki egy élősködő ingyenélő, de nem lehet kidobni a házból, mert hát rokon és mit szólnának az emberek. Ilyen  a föld tisztelete, amiben Vang mindig biztos megélhetést lát, de amit fiai nem örököltek tőle. Ilyen az előre elrendezett házasságok világa, ahol a nőknek csak a kötelesség jut, meg a csendes sírdogálás zárt ajtók mögött, míg a férfiak - miután kellő számú fiút nemzettek az asszonynak - bordélyokba járkálnak és újabb és újabb feleségeket meg ágyasokat hoznak a házba, ahol aztán szó nélkül kell tűrnie az előző feleségnek a dolgot. Ilyen a kötelesség, ami úgy tűnik, mindenek felett áll, és az egész társadalmat olyannyira áthatja, ami már-már beteges, hiszen semmilyen tér nem jut az egyénnek, mindenki csak úgy lehet fontos, ha valaminek a részeként (család, kollektíva, faluközösség) tesz valamit, nem létezik olyan, hogy xy azért fontos, mert ő önmaga és senki más nem olyan, mint ő.

Az is sokatmondó, hogy Vang Lungon, O-lanon és Lótuszon (ő a második feleség, ek. ex-szajha) kívül egyik családtagnak sincsen neve, mindenkinek csak címe van (nagybácsi, idősebb fiú stb.). Ez is azt hangsúlyozza, hogy nem az egyéni sorsok számítanak, hanem a családon belül betöltött hely. A falunak sincs neve, az isteneknek sincs neve, és nincs neve a nagyvárosnak sem, a távolban dúló "háborúk" sincsenek meghatározva. A nevek hiánya valahogy időn és téren kívül helyezi a cselekményt, mintegy univerzális kontextusba, hogy bárhol, bármilyen családdal megtörténhetett volna ugyanez a történet. Meseszerű is ez a dolog, hiszen a királyfinak sincs soha neve, meg a sárkánynak sem, a történet a lényeg, nem a név. Ettől lesz mindenki számára egyetemes a mese.

Furcsa ez a sok szabály egy individualista európainak, mint én, számomra biztos elviselhetetlen lenne, de ezek az emberek így éltek. Az egyéni törekvések elnyomattak, ha nem voltál elégedett a sorsoddal, legfeljebb magadban füstölöghettél. Szomorú. Viszont az írónő mesterien mutatja be ezeket a sorsokat, és együttérzéssel tekintünk szerencsés(nek mondott) és kevésbé szerencsés hőseire, akiknek mind meg kell vívniuk a maguk kis csatáit, ha nem is a boldogságért, de legalább azért, hogy békén hagyják őket néha egy kicsit. Szép könyv.

Hölgyek, urak, ismét Agatha Christie-t vesszük elő, és még lesz is szó róla, ne aggódjatok. Az életrajzait egyszerűen imádom, főleg, ha ő írja őket. Na, ez most nem olyan, ezúttal egy Jared Cade nevű fickó döntött úgy, hogy oknyomozásba kezd, és most aztán lerántja a leplet mindenről, amiről csak le lehet rántani - for once and for all.

Akkora elánnal kezd bele az Agatha Christie és a hiányzó tizenegy nap c. műbe, hogy szinte megijedtem, micsoda nagy titkokat fogok én itt most megtudni. Arról az esetről van szó, amikor Agatha 1926 végén egyszercsak fogta magát és eltűnt otthonról, senkinek nem szólva, hogy hova megy és mit fog csinálni. Amivel aztán nagy felhördülést váltott ki, mivel ekkor már kezdték ismerni a nevét, volt is nagy felzúdulás, hogy akkor most aztán azonnal kerítsék elő szegényt, mert mi lesz vele. A korabeli bulvársajtó jól felfújta az esetet, mintha olyan nagyon különös lenne, hogy valaki szeretne másfél hét nyugit maga körül, és végül mki attól tartott, hogy szegény nőt meggyilkolva fogják megtalálni. Aztán megvádolták, hogy biztos csak a reklám miatt csinálta. Baromság.

Valójában csak arról volt szó, hogy miután megtudta, hogy a férje el akarja hagyni egy másik nőért, megzuhant szegény nő, mivel ettől a kis világa teljesen megrendült. Megszokta, hogy az életben még ha érik is nehézségek, azért általában átevickél rajtuk, de az, hogy egy hozzá ilyen közel álló ember, élete szerelme így elárulta, és le akar lépni, azt elég nehéz volt feldolgoznia. A témában volt egy nagy veszekedése a házaspárnak, majd a férj lelépett a nőjéhez weekendezni, Agatha pedig elviharzott otthonról. És aztán elfelejtett hazaszólni, hogy hol van...

Másfél hétig az egész ország kereste, míg ő egy ismert gyógyfürdőben bújt el, hogy egy kis nyugalma legyen, és végre ne faggassák - meglepő módon a férje szeretője nevén jelentkezett be a hotelbe: humorérzéke még itt sem hagyta el. :) Végül persze megtalálták, és akkor aztán jöttek a vádaskodások, hogy csak szenzációhajhászásból csinálta mindezt, ezért élete végéig érzékenyen reagált a téma említésére is. Szerintem ez érthető. Valószínűleg nem is az fájt neki, hogy önreklámozással vádolták alaptalanul (ehhez amúgy is túl szerény volt), hanem, hogy újra és újra felemlegetik neki azt a nehéz időszakot, amit hűtlen férjének köszönhetően átélt. Hogy ezek után senkivel nem akart erről beszélni, és még az életrajzából is kihagyta a dolgot, teljesen normális. (Megjegyzem, életrajza egyébként is inkább a szép dolgokról szól, az élet humoráról, a boldog percekről, a világháborúk meg a jegyrendszer sincs benne túldimenzionálva, mért említette volna ezt a fájdalmas dolgot? Ugyan ki is akarna élete vége felé azon merengeni, hogy hányan bántották meg élete során? Micsoda baromság lenne...)

A szerző szerint persze nem az, és próbálja úgy beállítani a dolgot, mintha valami hű, de nagy titok és hátsó szándék vezette volna Agathát, pedig nem hiszem, hogy volt ilyen. Hihetetlen aprólékossággal vette végig a nyomozás minden kis részletét, hogy hány rendőr és önkéntes, milyen módszerrel és miért kereste itt meg ott az eltűnt nőt, meg hogy mi mindent írkáltak össze a bulvárlapok az esetről, és hogy ezek a beszámolók mennyire voltak ellentmondásosak és hiányos információtartalmúak. Ez is mekkora megállapítás már, hogy a bulvárlapok hülyeségeket írnak? Nagy ész kell hozzá...  Az én ízlésemnek ez kicsit túlspirázott volt, olyan... szenzációhajhász, de mi mást is várnánk egy újságírótól, aki könyvet ír? Ráadásul a jól ismert amerikai narráció is feltűnt itt-ott, amitől meg aztán a hideg ráz: "amikor John Smith reggel felkelt, még nem sejtette, hogy este le is fog feküdni." Neeeee!

Erőltetett volt az is, ahogy azt próbálta elhitetni, hogy Agatha élete végéig foglalkozott az "eltűnésével", merthogy ugyan, mi más dolga is lehetett volna? Mondjuk élt? Írt? Újra férjhez ment? Régészkedett? Á, dehogyis, csakis az eltűnése kísértette. Hogyne.

A könyvnek az a legsikerültebb része, ahol az eltűnés utáni évtizedekről van szó - leszámítva azokat a megjegyzéseket, amiket az eltűnésről szúr be az író, szerintem teljesen fölöslegesen. Mivel Agatha nem szeretett a problémákról írni, az életrajzából pl. jól kihagyta azt is, hogy második férje, Max ugyancsak szoknyabolond volt, és folyamatosan megcsalta őt, jóllehet, ez nála már kisebb traumát okozott, hiszen a második férj már nem volt "élete szerelme", tehát jól elvoltak "hármasban" is, ha szabad így mondanom. Cade ezt a részt viszont remekül kibontja, és itt egy csomó új dolgot tudtam meg, amivel persze rombolódott a Maxről eddig kialakult képem. Vagy mondjuk úgy, hogy "realizálódott" és közelebb jött a földhöz. Az sem baj néha. Ez a rész nekem nagyon tetszett.

Az egész könyv egy kicsit felemásan tetszett. Az amcsi narrációtól, az adathalmaztól, amit az író összeszedett (kiderítette pl. hogy mennyi volt egy közrendőr fizetése akkoriban - hogy a francban jön ez ide???), meg a bombasztikus Blikk-stílustól megkímélhetett volna, mert ezek nehezen olvashatóvá tették a könyvet. Ha kevesebbet mondott volna, bölcsebb lett volna. Amúgy érdekes könyv, ha valaki el akar merülni a részletekben, de egy kicsit olyan, mintha maga sem tudta volna, hogy teljes életrajzot akar írni, vagy tényleg csak az eltűnést akarja elemezni. Ui. Agatha gyerekkoráról is ír, nagyon röviden, borzasztó hosszan az eltűnésről, és meglepő módon borzasztó hosszan az eltűnés utáni életéről is. Kérdés, hogy erre mi szükség volt, ha egyszer csak az eltűnésről akart értekezni. Mert ha tényleg csak az volt a cél, akkor esetleg az eltűnés előtti időkben kellett volna kaparászni az okok után, nem pedig azt boncolgatni, hogy utána hogy említette vagy nem említette a dolgot ennek vagy annak. Nem? Nincs egyensúlyban a könyv, de azért érdekes életrajzkísérlet.

Yannick Murphy regényének (Signed, Mata Hari) olvasása közben azon tűnődtem elsőnek, hogy vajon hány bőrt lehet még lehúzni szegény Mata Hariról, másrészt pedig, hogy vajon mikor fogják megunni a noname írócskák a párhuzamos szerkesztési technikát, ami már annyira elcsépelt, mint a bézs kosztüm.  Mindkét kérdés költői, mert nincs válasz, vagy a válasz vmi nagyobb szám lehet, amit jobb nem is tudnom, hátha hőböröghetek még ezeken egyszer-kétszer. :)

Nos, itt egy újabb Mata Hariról szóló cucc. Amikor ilyen híres  hőst választ egy író, akkor felmerül a gyanú, hogy ezt a fantáziája hiánya miatt teszi, mivel magától nem tud kitalálni önálló karaktereket. Igen, itt is ez történt sajnos. Azt hiszi az amúgy gyerekkönyveket írogató hölgyemény (ez amúgy nem egy francia férfinév???), hogy ha vesz egy híres és titokzatos nőalakot a történelemből, hozzákotyvaszt vmi háttértörténetet nehéz gyermekkorról meg rossz házasságról, akkor garantált a siker. Pedig nem. Ha a fantáziád szegényes, a stílusod meg sekélyes, biztos, hogy nem biztos a siker. A könyv nyelvezete nehézkes, bár a stílusa inkább balladisztikus akar lenni, amihez könnyedség kell, de hát az nincs. A sok kis dirib-darab, amiből össze akar állni, inkább egy elrontott süteménytésztára hasonlít, ami sehogy nem akar homogén lenni. Valahogy nem működik ez a regény. Még akkor sem, ha vannak benne jó részek.

Jóllehet, a Murphy által megformált Mata Hari minden hibája ellenére szerethető karakter, de ettől még nem kerültünk közelebb a legendájához, hiszen semmit nem tesz hozzá az amúgy sem túl sok információhoz, amivel rendelkezünk a hölgyről.

Akit a regényben látunk, egy a szegénységből a rossz házasságba menekült árva története, akit erőszakos, iszákos és tapló férje Indonéziában visz, merthogy ott akar szerencsét próbálni. Hogy mi az ördögöt csinál a férj, az nem derül ki, hiszen a "tengerésztiszt" nem túl sokatmondó abban az esetben, ha aztán egész végig Jáván csücsül a család apraja-nagyja. Ja, a férj meg inkább bordélyokban múlatja az időt, merthogy dolgozni azt minek. A feleséget azonban elbűvöli az egzotikus kultúra, a szárong, a különös ételek, a mesék, a táncok, teljesen belemerül. Két gyermeket szül a férjének, akik közül az egyik még Európába visszatérésük előtt meghal, merthogy a cselédlány megmérgezi. A férj meglepő módon remek apa, bár a gyerekeket mindenáron el akarja távolítani az asszonytól, akit soha nem szeretett, így inkább ebben is az van benne, hogy feleségének akar fájdalmat okozni, nem pedig a gyerekeket jól nevelni.

Végül visszatérnek Európába, de itt a férj végleg el akarja intézni Mata Harit, és ő egyik napról a másikra az utcára dobva találja magát, hogy boldoguljon, ahogy tud, ráadásul a kislányát sem láthatja soha többé. Jön a hercehurca a drága ügyvédekkel, akik nem restelik kihasználni a kiszolgáltatott asszonyt, akinek gyorsan ki kell találnia, hogy miből is fog megélni, amikor se családja, se vagyona, se szakmája.

Végül kiötli, hogy egzotikus keleti táncokat fog előadni mindenféle mulatókban, hm... meglehetősen hiányos öltözékben, vagy anélkül. Sikere van, de a gazdag hódolóktól még nem kapja vissza a lányát, a bánatát pedig csak cselédlánya vállán sírhatja el, rajta kívül ugyanis nincs senkije.

Amilyen kis szerencsétlen, egyik rossz kalandból a másikba siklik, végül pedig az I. világháborúban sikeresen belekeveredik a kémkedés és ellenkémkedés csapdájába. A második szál egy börtöncellában játszódik, ahol Mata Hari az őt látogató nővérnek meséli el az életét, és azt, hogy mennyire szeretné még egyszer látni a lányát. Szomorú és üres ez a szál, tele betegséggel, kétségbeeséssel, de mégsem olyan igazival, mert valahogy az írónak nem sikerül elkapnia a lényeget, amit a másik szálon mintha néha megtalálna. Nyilvánvaló, hogy ezt a börtönös szálat az egyetlen kivégzéses fejezetért írta bele, ami elég hatásvadász, és ezért engem taszít, még akkor is, ha maga a kivégzés egyébként tényleg egész jó.

Talán a főhőst jobban meg tudjuk közelíteni azokból a kis szilánkfejezetekből, amikből kiderülnek az élet nehéz pillanatai, az elvesztett szülők, a nemlétező otthon, az eltemetett kisgyerek, a nehéz házasság egy valódi vadállat férjjel és a többi nehézség, amin keresztülment. Ezekből bontakozik ki egy boldogtalan nő képe, akinek hiába volt annyi szeretője, talán nem szerette igazából senki. Még ő sem saját magát, annyira legalábbis nem, hogy megpróbálja megmenteni magát. Szomorú ez a könyv.

A lényeg: jobb lett volna, ha valaki más írja meg ezt a regényt. Valaki, aki nem csak a New York Times szerint író, hanem tényleg az.

Már ha van egyáltalán ilyesmi. Én valahogy így lőném be Domnica Radulescu román származású írónő A trieszti gyors c. regényét. Jobban belegondolva, még soha nem olvastam román írótól semmit, ami talán fura, elvégre szomszédok, de valahogy így alakult. A szerzőről nem sokat sikerült kideríteni azon felül, ami már a fülszövegen is rajta volt (amit jó szokásomhoz híven, csak utólag olvastam el), szóval a nagy semmi. Egy women's studiest oktató egyetemi tanár nekiáll regényt írni. Hm, akár jól is elsülhet, gondolta. És igaza lett.

Vannak szerelmek, akiket soha nem felejtünk el. Így jár Mona is, aki képtelen valaha is elfelejteni tiniszerelmét, Mihait. Pedig a Caucescu-rezsim idején felnövő lánynak van enélkül is épp elég baja. Értelmiségi családból származik, de azért a felmenők között van mindenféle népség, szép, színes családi kép bontakozik ki a regény elejének fejezeteiből, tele nagyszerű női karakterekkel, mintha a család férfitagjai nem is lettek volna annyira érdekesek vagy említésre méltók. Mona családját a nagyszerű asszonyok tartják össze, akik remek diólekvárt főznek, képesek éveket várni a börtönbe/háborúba hurcolt férjükre, vagy akár kézzel kikaparni a földből a gyökereket, hogy éhen ne haljanak a gyerekeik a háború alatt. Mona remek örökséget kap tehát tőlük, és később kénytelen ő maga is nagy túlélővé válni, mint ősanyái, mivel élete finoman szólva is hányatott lesz.

E/1. és E/3. között váltakozva meséli Mona és az írónő a történelmet, amit történetnek álcáznak, de valahogy mégis mindig kibukkan a diktatúra leírása, és végig ott kattogott tőle a fejemben a vers: "hol zsarnokság van, ott zsarnokság van." Mert tényleg ott van mindenütt: ahogy sorba kell állni a jegyre adott élelmiszerért, ahogy suttogni kell és hátranézni, amikor balesetnek álcázva ölnek meg fiatal lányokat, mert nem a "megfelelő" embert szeretik, és ahol a barna ruhás "szekusok" mindenütt ott vannak, követnek és kikérdeznek, vagy éppen megtámadnak egy sötét sikátorban, ha épp olyan kedvük van.

Mona mindezt természetesként éli meg, hiszen ebben nőtt fel, ezért valami beteges könnyedséggel meséli az életét, hogy apja három napja nem jött haza, de aztán összeverve mégis hazaevickélt, merthogy megverték a Securitate emberei. Döbbenet. Mona apja titkos ellenzéki, ezért néha elhurcolják, vagy elveszti az állását, de nem adja fel az eszméit. Emiatt a felesége folyton veszekszik vele, mivel nem csak saját magát, hanem az egész családot veszélyezteti az idealizmusa, azonban az öreget nem lehet meggyőzni, vakon hisz a szabadságban. Kérdés, hogy mennyire érdemes harcolni, amikor semmi értelme, csak rosszabb helyzetbe sodorja magát és a hozzá közel állókat. Vak idealizmus.

Mona bölcsész, nyelveket tanul meg irodalmat, egy olyan országban, ahol már az is gyanús, ha valaki angolul beszél. De hát neki azt tanította az apja, hogy ez rendben van, mert a műveltség jó. Persze ráállnak, követik őt is, meg a "gyanús" barátait, és életét igencsak megkeserítik a rendszer emberei. Nem törődik semmivel, csak próbál normálisan élni, szeretni Mihait, tanulni, később dolgozni akar, és szépen élni.

Mihai a tipikus titokzatos fickó, akiért odavan minden nő. Keveset beszél, borús pillantású, de szép szemű, kellően rejtélyes pasi. Minden nő álma. Úgy tűnik, ő is szereti a lányt, de olyan nehezen megközelíthető, hogy Monában még az is felrémlik, hogy esetleg ő is "szekus", de még ez a lehetőség sem érdekli, inkább nem beszél politikáról a fiúval, csak szerethesse nyugodtan. Ez is igen jellemző momentum, de milyen rohadt az a társadalom, ahol már a szerelmedben sem bízhatsz... (Végül persze, de csak évtizedek múltán, kiderül, hogy Mihai nemhogy nem volt szekus, hanem csak azért titokzatoskodott annyit, mert ő is ellenálló volt, és nem akarta Monát bajba sodorni. Romantikus, mi? A vörös pimpernel... ah!)

Végül aztán a "zsarnokság van" odáig fajul, hogy a család úgy dönt, Monának disszidálnia kell, mert soha nem lesz normális élete Romániában. Fel kell szállnia a trieszti gyorsra. Ez Olaszországba viszi az utasokat, de onnan aztán már könnyebb a szabadságba menni, ezért ez valójában egy szabadságvonat. Mona persze végül nem ezzel megy, mert úgy alakul, hogy majdnem lebukik Jugoszláviában, és végül egy olasz pasast lestopolva jut el a napfényes Itáliába, de végülis csak a siker számít, nem?

Itt nem telepedhet le, viszont megszervezik neki a hatóságok, hogy kijusson Amerikába, aminek hallatán még ő is nyel egy nagyot, elvégre az óceán az mégiscak óceán, és elég távol viszi az otthontól, ill. a szerelemtől.

De mivel vannak az életben olyan pillanatok, amikor csak ugrani kell, és nincs mese, Mona is ugrik. Amerikában mindenféle kalandok érik, megpróbálják megtéríteni a biblia-övezetben, innen gyorsan elmenekül, munkát keres Chicagóban, talál is, minden jól megy, még férjhez is megy egy amcsi pasashoz, akitől gyermekei születnek, a nagy amerikai álom beteljesülni látszik.

Látszik.

Imádom azokat a könyeket, ahol a habos-babos esküvő utáni részt is elmesélik. Itt pl. kiderül, hogy Tom nem az ideális férj, egy idő után már nem törődik Monával, ill. a gyerekekkel, de amikor az asszony fogja magát és lelép, akkor bezzeg el akarja perelni tőle a gyerekeket, meg tönkre akarja tenni az életét. Ki érti a férfiakat? Vagy a bosszúszomjas embereket? A végén mindketten egy rakás pénzt elköltenek az ügyvédekre, meg a bírósági hisztire, pedig meg is egyezhettek volna. Hülyék. Mona végül győz. Megint.

A kalandok és az évek során azonban mindig Mihaira gondol, folyton vissza-visszatérnek hozzá a gondolatai, az érzései, egyszerűen nem tud tőle szabadulni. Úgy látszik, valakinek egy óceán sem elég nagy távolság. :) Van benne valami szívszorítóan szép, ahogy mindig hozzá beszél gondolatban, mintha ott lenne mellette, mintha tudná, hogy ők egyszer és mindenkorra összetartoznak. Furcsa bizonyosság ez olyasvalakitől, aki egyesegyedül nekivágott a világnak és vissza sem nézett.

Ahogy telnek az évek, Romániában is változnak a dolgok, megdöntik a rezsimet, lehet utazni újra, bár a zavaros időkben továbbra is zavarosak maradnak a viszonyok ember és ember között. Amikor Mihainak halálhírét keltik, Mona egyszerűen összeroppan, és fel sem tudja fogni a dolgot, pedig akkorra már évtizedek óta Amerikában él, és még csak nem is hallott a férfiról semmit, és maga is csak a saját problémáival volt elfoglalva.

De nem lenne olyan szép ez a mese, ha nem lenne jó a vége. Amikor már a rezsim megdöntése után Mona hazalátogat a rokonokhoz, megtudja, hogy Mihai él, és húsz év után újra találkoznak a szerelmesek. Akik tényleg mindvégig egymáshoz tartoztak. Vannak szerelmek, akiket soha nem felejtesz el.

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, annak is, aki csak sóhajtozni akar, annak is, aki tanulni, meg annak, aki csak unatkozik egy kicsit, és szeretne szórakozni. Igazi szépirodalom ez a könyv, ami az írónőnek még csak az első könyve. Remélem, nem szándékozik abbahagyni az írást. Élvezetes, okos, megható és érzékeny könyv. Olyan... női.