Ez még tegnapról:

TÜMMÖG. TÜMMED. Stupid word, anyway...

Jelentése: hesszel, csárázik, amerikázik.

Azért nem gondolnám, hogy a nemzeti ünnepünknek arról kell szólnia, hogy reggel, amikor felkelve kimegyek, már Philipet kell nézni a rohadt tévében, hanem inkább erről:

"Nem értek hozzá, azért merek belebeszélni." - by Józsi.

Némi kárpótlás volt ez a mondat az ülésen nem jogászok részéről elhangzott hosszas jogászkodásért, amelyet befelé sírva hallgathattam végig, és ahol többek között problémaként merült fel a büntetőjog és a polgári jog elhatárolása, ami azért nagyon wttj, hogy finoman fogalmazzak. :D

Hugi, amikor majd átvesszük a hatalmat az országban, és Ádám sajtügyi miniszter lesz, Te pedig családügyi és IQ-teszthez kötötted már a gyerekvállalást, akkor oktatási reformként jogi alapismereteket fogunk bevezetni a középiskolában. Te állíthatod majd össze az alk-közig szekciót, örülsz? :)

Tavaszi eső - ezt is nagyon szeretem! Olyan jó illata van! :D Hangulatilag pedig ez illik hozzá:

Végre tavasz, fák, virágok, madarak, napsütés. Hozzá egy kis music az alábbiakban. A filmet (O Brother Where Art Thou) is nézzétek meg, állat cucc!

... és most jöhet a jegyzőkönyv!

Ezt most találtam, már tök régen hallottam, pedig tök tetszik. NB: Sehol nem tudom letölteni a hölgy albumát, piros pontért lehet segíteni. :D

Szeretnék ezenkívül egy mimózát meg egy okos titkárnőt.

... és világbékét, ha van akcióban.

Sarah Addison Allen Garden Spells avagy A titokzatos Waverley-kert c. regénye van soron. Arany pöttyös, és tényleg nem is volt rossz ez a kis aranyos déli sztori.

A középpontban Claire áll, aki a városka különceinek számító Waverley-család sarja, és ennek a szerepnek megfelelően különös munkája van: catering vállalkozása van, amely ehető virágokból főzött-sütött, ráadásul meghatározott hatással bíró ételekkel szolgál a megrendelőknek. Rózsa a szerelmeseknek, ibolya annak, aki szépet akar álmodni, cukkinivirág annak, aki megértésre vágyik - Claire-nek mindenre van valami növénye, a recepteket pedig a már elhunyt (valószínűleg szintén boszorkány) nagyitól tanulta. Egyedül arra nem talál megoldást, hogy ne legyen kirekesztett a városban, és ne akarjon örökké a kis csigaházába húzódni, mintha olyan jó lenne neki begubózva a nagy családi házba - full egyedül.

Kis világát az kavarja fel, amikor húga, Sydney a kislányával tíz év után visszatér a városba. A két nővérnek nem éppen felhőtlen a kapcsolata, inkább viharosnak mondható, mivel nagyon mások. Claire belesimul a városi hagyományba, mely szerint az ő családjuk kivetett különcök gyülekezete, és ezt nem bánja, Sydney viszont más akar lenni, és meggyőződése, hogy az élet több, mint a kisvárosban leélhető szürke élet, ahol minden család generációk óta ismétli önmagát: megvannak a megbízhatatlanok, a gazdagok, még azok is, akik mindig jól választanak férjet, meg azok is, akik mindig lúzerek maradnak. Ebben a közegben a Waverley-knek a "boszorkányság" jut.

Sydney nem sokat beszél korábbi, kalandos életéről, de azért lassan kibontakozik a háttér, hogy nem véletlenül állított haza tíz év hallgatás és távollét után - erőszakos férje elől menekül kislányával együtt, és semmi másra nem vágyik, csak a biztonságos kis porfészekre, ahol mindenki ismer mindenkit, és nem bántják úgy, mint a férje. Vagy legalábbis nem úgy. Mert persze itt meg a múlt jön elő, amikor kívülálló középiskolás volt, és meg kellett küzdenie élete első szerelméért, aki aztán jól pofára ejtette, már ahogy azt a férfiak általában teszik, és még meg is kérdezik, hogy "jaj, hát, csak nem hitted, hogy komoly volt?" - mint itt is.

Sydney mindenesetre többet látott már az életből és az emberekből annál, hogy visszavágyjon egy olyan pasihoz, aki jól megalázta, majd elvette a lányt, akit nem szeretett, de akivel kapcsolatban elvárták tőle, hogy őt vegye el, mert az egy match made in heaven. Or in town...

Sydney tehát felkavarja a kedélyeket, de a konfliktusok (egykori szerelme felesége csinálja a balhé, veszekszik a testvérével, üldözi a férje, nem jut vendégekhez a fodrászatban stb.) végül jól sülnek el: a férj eltűnik, a volt pasi felesége felfogja, hogy ami volt, elmúlt, a városka meg azt, hogy Sydney visszatért és nem megy sehova, a testvérek kibékülnek, a végén pedig még az amúgy jól összeillő új szomszédot (a szétszórt festőt) is sikerül összehoznia Claire-rel, aki pedig a világért be nem engedne senkit a szívébe,nemhogy az életébe.  

És persze mindeközben sok-sok sütés-főzés van. Meg persze egy titokzatos almafa a kertben, ami almákat dobál az arra járók felé. Az almafa különleges: nem elég, hogy saját akarata van és tud mozogni, alá tett székeket fellökni meg ilyenek, hanem varázsalmákat terem, amelyet elfogyasztva megtudja az ember élete legmeghatározóbb eseményét. Az almákat tehát veszélyes megenni, ezért a Waverley-k inkább elássák őket, de ettől még minden helybeli a tiltott almák után ácsingózik, mintha olyan jó lenne életed legrosszabb vagy legjobb élményét előre tudni, hogy aztán soha többé ne szabadulj meg a tudattól. Hülyék az emberek.

Vagy ott van a ház, amelyik együttérez a lakókkal: ha hangosan nevetnek, csilingelnek az ablakok, ha valaki fél vagy ideges, ajtók csapódnak be maguktól meg hasonlók. Állat. :D

A Waverley-k is hasonlóan bűbájosak: Claire ugye mindenkinek "megfőzi a magáét", Sydney előre látja, hogy kinek milyen frizura állna jól a személyiségéhez, kislánya pedig mindenről tudja, hogy hol a helye, legyen szó tárgyakról, vagy emberekről. De a legjobb mégis az öregasszony, Evanelle, aki amikor éppen nem a helyi főiskola parkjában figyeli a kocogó főiskolás fiúk hátsóját (tiszta Miss Patty! cool), akkor ész nélkül hasznos apróságokat ad az embereknek, amikről csak később derül ki, hogy szükségük lesz rá a későbbiekben. Ezen adakozási mániája kényszeres és ösztönös, de roppant aranyos és mindig van értelme, ami csak utóbb derül ki.

Egyszóval olyan aranyos az egész regény. Kicsit bűbájos, kicsit vidéki romantikás, kicsit valóságos, kicsit nem. Nekem tetszett, egy ültő helyemben felfaltam. :) Könnyed, olvasmányos, gördülékeny, és valóságos akkor is, ha van benne egy csipet mágia.

Napszava by me:

szuszmusz = SZMSZ.

Mai wod by Vezér:

"Azért nehéz a női beosztottakkal, mert ezeknek lelkük van, meg minden..."

Priceless! :D

... mert olyan jó is az, amikor bemész arra, hogy dolgozni kell, határidők vannak, menetrendszerűen jön az FB-ülés meg megy a szütty-mütty, és valami stupid kolléga még meg is magyarázza, hogy mennyire szar vagy, úgy, ahogy vagy.

Igen, szeretem az ilyet! :D

Pályázatot írok ki, a jogász himnusz stílusában íródó népies műdalra, ahol a medikus helyett "btk-s" szerepel a szövegben.

Az alkotásokat "KÖZÖNSÉGES MARHA!!!!" jeligére várom a szerkesztőség címére.

Ezt pedig sok szeretettel:

Like this:

And this:

When I grow up I will be...

THE CRAZY CAT LADY!

My nice and desirable future...

A lányos újság Natalie Portman interjúja vezetett el a Aronovsky Black_Swan c. művészi thrillerének letöltéséig, és délutánomba való beiktatásáig, ami azt jelenti, hogy nem vigyázni kell, milyen újságot veszel a kezedbe.

A film középpontjában egy Hattyúk tava (by  the magnificent Csajkovszkij) bemutató áll, főhősünk Nina, aki a kiöregedett és kiégett primadonna helyébe lépve megkapja a főszerepet. Mint az állítólag gyakori, a társulatok szeretik úgy előadni a darabot, hogy az ártatlan és jó Fehér Hattyút ugyanaz táncolja, mint a gonosz Feketét. A rendező tehát kiadja a kislányos és ártatlan Ninának, hogy keresse meg a lénye sötétebb oldalát, hogy a Fekete Hattyút is megfelelően tudja megformálni.

És Nina nekiáll megkeresni a sötét oldalát, merthogy nagyon kell neki a szerep és ki akar ugrani...

Nina perfekcionista, nem is kicsit, anyjával él, aki szintén balett-táncos volt, és a lánya életét minden szinten kontrollálni akarja, egyszerre óvja és nyomja el a lányt, aki ezért többször kiborul és van néhány durva veszekedés is köztük.

Egy kicsit elveszettnek tűnik a lány, mintha nem hagyták volna felnőni, és mintha semmi más nem létezne az életében, csak a balett, ami óhatatlanul is ahhoz vezet, hogy beszűkült gondolkodása miatt hajlamos arra, hogy befelé forduljon, és néha még üldözési mániája is van.

Halálra gyakorolja magát, és közben folyton azzal stresszeli saját magát, hogy a többi táncosnő el akarja tőle venni a szerepet, vagy a rendező figyelmét, vagy éppen gonosz terveket szőjenek arra, hogy megsebesítsék őt, és kipöcköljék a szerepből. A gonosz szándékokat kivetíti Lilyre, az egyik új táncosra, lépten-nyomon őt látja, és mintha folyton egymásba botlanának, és mintha Lily valóban gonosz lenne... pedig valójában csak Nina hallucinálja őt.

Nina lassan kezdi elveszíteni a realitásérzékét, ahogy közeledik a bemutató, egyre többet veszekszik az anyjával, egyre kevesebbet eszik, folyton hánytatja magát, vagy véresre karmolja a hátát, vagy egyéb sérüléseket okoz saját magának. Az őrület a premieren hág a tetőfokára, amikor Nina már verekedést hallucinál Lilyvel, akiről azt hiszi, hogy el akarja venni tőle a szerepét, és végül még meg is öli a lányt... a képzeletében, de nagyon is valóságosnak tűnően.

Utóbb kiderül, hogy saját magát sebesítette csak meg, és végül vérben forgó szemmel, sérülten, de tökéletesen táncolja el mind a Fehér, mind a Fekete Hattyút.

A film végén azt suttogja, hogy tökéletes volt a játéka, a közönség őrjöng, ő meg ott fekszik a saját vérében, a fényben...

Ennyire beteg filmet már régen láttam. Az egész egy őrjöngés a valóság és a hallucinációk határán, képek és emberek villannak be, nem tudni, miről derül ki két perc múlva, hogy ja, nem is úgy volt, őrület. Azt mindig is sejtettem, hogy a balettművészek nem lehetnek normálisak (elvégre ki akarna egész életében éhezni, és lábujjhegyen ugrálni, tapadós ruciban???), de ez a film felülmúlta az eddigi elképzeléseimet. Mert jó dolog a művészet, meg a kitartás és az önfeláldozás, hogy elérjék a céljaikat, ez szép dolog, de hogy mekkora nyomás van emberileg azokon, akik erre teszik fel az életüket, az egy másik kérdés. Meg az is, hogy érdemes-e egy tökéletes előadásért tönkretenni magad... Tőlem távol áll ez a mazochizmus, de ők tudják: ha ez jó nekik, csinálják! :) A sztori jó, a színészek óriásiak, a rendezés pöpec (kamerakezelés 10/10), a zene nagyszerű - mi kell még? Nézzétek meg!

Kis ízelítő:

És akkor egy kis ízelítő... with Sebastian Bach - just 4 U, Ádám:

Amikor már mki azt mondogatja, hogy nézzem újra a Ponyvaregényt, én meg ellenállok, mert ANNYIRA most mégsem vagyok szarul, akkor azért elgondolkodom, hogy vajon mennyire lehet elborult fejem mostanában. :) Úgy tűnik, eléggé, de hogy feljöjjek egy kicsit a gödörből, és legalább kitekintsek a szélén, még ha kimászni nem is sikerül, hát, álljon itt nekem és mkinek, aki szereti, vagy szüksége van, néhány vidító nóta:

Nyár, lányok, Amerika:

 Higgy önmagadban:

 Törj össze valamit:

 Ez ilyen let's rock (mellesleg: fuck, hogy nem lehet normális klipet találni hozzá):

Ugrálós, partizós:

 Szintén:

Befelé fordulós:

Ismerd meg önmagad - mondták a régi görögök, és mint sok mindenben, ebben is volt valami igazságuk. Sokszor kezdődik az igazság a kiindulópontnál, és mi lehetne jobb kiinduló pont, mint önmagunk? Vagy az egyetlen értelmes kiindulópont, ha úgy vesszük.

Mrs. Christie-t olvastam megint, és láttam, hogy ez jó. Talán nem meglepetés, hogy kikapcsolódásként írt olykor egy-egy nem krimi műfajú könyvet is, mintegy kísérletezgetve, hogy ő ilyet is tud. Ezeket Mary Westmacott álnéven publikálta, leválasztva a krimivonalról, megmutatva egy másik énjét is.

A Távol telt tőled tavaszom (Absent in the Spring) c. regényét olvastam most hétvégén, ami nem túl hosszú, de annál érdekesebb.

Az alaphelyzet szerint Joan, a középkorú, jólfésült középosztálybeli angol hölgy a kellemetlen időjárási körülmények között néhány napra egy sivatagi fogadóban reked Bagdadból hazafelé tartva. Nincs társasága, nincs olvasnivalója, körös-körül semmi nincs, csak a sivatag, így jobb híján gondolkodással tölti az idejét.

Először azt hiszi, hogy ez jó lesz neki, végre elmélkedhet, pihenhet, nem kell törődnie háztartással, barátokkal, férjjel, estélyekkel, csak magára kell gondolnia.

Igen ám, csakhogy! Ahogy múlik az idő, és gondolkodik, úgy jönnek elő időről-időre, sőt, egyre gyakrabban mindenféle kellemetlen gondolatok. Olyanok, amelyek megrepesztik a látszólag tökéletes és boldog életének mázát.

Ahogy lassan kibontakoznak a gondolatokból a családja, a gyerekei, a barátai, a szomszédok, és Joan egész élete, úgy kapunk egyre pontosabb és szívbemarkolóbb képet a "tökéletes angol úrinőről", aki minden, csak nem tökéletes.

Megtudjuk, hogy puszta önzésből és kényelemszeretetből lebeszélte a férjét a gazdálkodó életről, mert jobban hangzik a jól menő ügyvéd feleségeként élni, három gyerekét életük minden területén uralni akarja, nem hagyja őket lélegezni, meg akarja válogatni a barátaikat (nem akarok beleszólni, hogy kivel barátkozol, kislányom, de még tapasztalatlan és fiatal vagy, én jobban tudom, mi a jó neked, ezekkel és ezekkel barátkozz), beleszól a szerelmeikbe (nem értem, miért nem akarsz férjhez menni, megint szerveztem neked teniszpartnereket, hogy találkozhass fiatalemberekkel, de nem értékeled az erőfeszítéseimet), korlátlanul basáskodik minden és mindenki felett, egyszóval egy elviselhetetlen nőszemély. És a legrosszabb az, hogy közben úgy látja magát, mint a tökéletes feleséget és anyát, úgy, ahogy a "nagy könyvben meg van írva". Nem az érdekli, hogy boldog legyen a családja, hanem, hogy mit gondolnak az emberek, nem az, hogy szeressék a gyerekei, hanem, hogy jó anyának tartsa a közvélemény.

Kibontakoznak a családtagok háttérdrámái is: a boldogtalan férj, aki persze nem mondja, hogy nincsenek rendben a dolgok, a gyerekek, aki felnőve gyorsan elhagyják az elviselhetetlen szülői házat, a szomszédok, akik titkon megvetik Joant, mert egy szívtelen nőnek tartják.

Amikor Joan a sivatagban gondolkodva kénytelen szembesülni önmagával, egy kicsit összeroppan. Magába száll, és elhatározza, hogy megváltozik.

És tényleg akarja is, csakhogy... amint hazaér a csinos kis lakásába, és minden olyan normálisnak és angolnak tűnik, egyből meggondolja magát, hogy hát, mégsem kér bocsánatot a férjétől, amiért rákényszerítette az ügyvédkedésre, nem fog a gyerekeihez közeledni, amikor amúgy nem tud róluk semmit, és egyáltalán, úgy fog élni, mint addig.

És a férje, aki egy pillanatra, amikor viszontlátta a feleségét, azt hitte, hogy valami megváltozott benne, a végén mégis azt gondolja, hogy "szegény, kicsi Joan egyedül van és örökre egyedül is fog maradni", mert senki, de senki a világon nem szereti, és ő sem szeret senkit.

Micsoda befejezés, óriási! Nincs menekvés, egyesek úgy képesek élni és halni, hogy semmiért nem képesek megváltozni és kicsit jobbá válni. Mennyire szomorú az ember élete, nem?

Borzasztóan tetszett ez a könyv, mert egyetemes, örökérvényű dolgokról szól, sokat lehet belőle tanulni. Olvassátok el! Az már csak egy nyugtalanító adalék, hogy Joan több vonatkozásban is emlékeztet emberekre a környezetemből... anyu, félek! :S

Mert néha ilyen is kell. Semmi csüffögés, semmi tesztoszterontól túltengő bika a címszerepben, semmi sovinizmus, csak néhány összetartó nő. Sírnak, nevetnek, szenvednek és továbblépnek, közben pedig támogatják egymást. Szeretem, ha egy film emberi dolgokról és értékekről szól. A Caramel ilyen. Egyszerűen szép.

Hilary_Mantel írt egy jó könyvet Thomas Cromwellről, VIII. Henrik mindeneséről. Akiről eddig úgy tudtuk, hogy egy gonosz, minden hájjal megkent, nem túl szimpatikus fickó. A szerző úgy döntött, megpróbál a mítosz mögé nézni, hogy tényleg olyan könyörtelen volt-e, mint az a köztudatban él, vagy sem.

A Farkasbőrben c. regény címe mind angolul (Wolf Hall - a Seymourok családi fészke), mind magyarul borzasztó rossz, mivel semmi köze a cselekményhez. vagy a szereplőkhöz. Utálom az ilyen címeket. 

A sztori Cromwell körül forog, de közben persze megjelennek a kor ismert és kevésbé ismert alakjai is, királyok, hercegek, udvarhölgyek, cselszövők, eretnekek és mindenféle népség. Cromwell pedig ül a hálója közepén, mint egy pók? Nem éppen. Én inkább úgy látom, hogy ül egy magas polcon, ahova a saját erejéből küzdötte fel magát, és dolgozik, ahogy a rendes emberek szoktak. Éjt nappallá téve és szorgalmasan. Ezért pedig meglepően sokan gyűlölik.

Szegény sorból származik, nincs rangja, csak esze, hogy kihúzza magát a társadalmi pöcegödörből. Önerőből, puszta kitartással. Nagyon tetszik. Nem úgy a társadalmi elitnek, akik megvetik azt, aki nem grófi koronával kihímzett csipkepólyában kezdte az életét. A nemesek nagyon nem bírják, folyton fújnak ellene, de ő magasról tesz rá, és inkább ő irányítja az országban a dolgokat, semmint Henrik, aki valljuk be, jobban szeret a vadászattal meg legújabb felesége becserkészésével foglalkozni, mint a kormányzati problémákkal.

Persze valakinek a melót is el kell végeznie, és hát ezért vannak az olyan emberek, mint Cromwell. Aki fáradhatatlan és ügyes és mindent elintéz.

És csak egy-két ember sejti, hogy mi van mögötte és milyen ember ő a munka mögött. Emberi. Családja van, barátai, szerette a feleségét, akit elveszített egy járványban, szereti a saját és a fogadott gyermekeit, segít a szegényeken meg mindenkin, aki rászorul, szívességeket osztogat és adósokat tart számon, mindenre emlékszik és mindig kéznél van, ha a királynak szüksége van rá.

Szimpatikus nekem ez a kép. Talán a valósághoz is több köze, mint a vérszívó miniszter imázsának.

Másik, ami tetszett: a hülye, töketlen, idealizálgató, jogbölcseleti munkákkal az utókort megnyomorító, a családjával semmit nem törődő, ostoba tahó Morust jól lefikázza a regény, amiért egy jól megérdemelt kalapemelés jár neki. A könyvben idézik az Utópiát és egyéb borzalmakat (fogolykínzásokat és egyéb finomságokat) by Sir Thomas, amelyek finoman szólva nem tesznek jót az imázsának, de hát nem is kell őt pátyolgatni, mert aki annyi baromságot írt össze életében, hogy aztán JÁB-tananyag (38. tétel: a neoanalitikiai irányzat képviselői: Hart, Raz és Dworkin!) legyen belőle, az megérdemli, hogy kicsit megköpködjék a virtuális sírját. :)

A könyv stílusa egyébként roppant olvasmányos, követi a történelemkönyveket, csak éppen a hátsó ajtón át közlekedik, hogy megismerhessük a színpadon lévők emberibb oldalát, ami a törikönyvekből általában kimarad. Levelek, pletykák, feljegyzések és egyéb dokumentáció és kutatási anyag alapján bontakoznak ki a háttérből a hús-vér szereplők, és ez nagyon tetszett nekem. Néha sajnos az író kikacsintott az olvasóra, de nem jó módon, pl. "Ejtsd Risley-ként" hivatkozni egy Wriothesley nevű szereplőre szerintem halálosan gyerekes egy történelmi regényben. Engem ez eléggé zavart, főleg, hogy a könyv amúgy jól felépített és hiteles. Az efféle szövegbeli egyenetlenség nem tesz jót a sztorinak, legalábbis szerintem. Egyébként tetszett. Várom a folytatást.

Túléltem. Regenerálódom. A kávés kávélikőr nyert, nagy tételben. Meg némi csüffögős sci-fi, hogy kiéljem az agresszióm. Rám fér... :D Köszönöm, hogy szurkoltatok.

Ave Maria, morituri te salutant... :D Think of me tomorrow! Thanx!

Kedves Nézőink!

Mai adásunkban valótlanul állítottuk, hogy szerkesztőnk kétoldali életundorban szenved, ezért Szalai Annamária helyreigazítást rendelt el az objektív tájékoztatás érdekében:

Szerkesztőnk életundora egyoldali, és bárki, akik mást állít, mocskos, hazug disznó.

A jókedvért felelős kollégák gyors közbeavatkozásának köszönhetően szerkesztőnk már jobban van, és újult erővel veti bele magát feladataiba. Az aggódó jókívánságokat ezúton is köszöni a szerkesztőség.

Jóakaróimnak:

Ez inkább wttj-s, de már itt marad, mert Ádám max. akkor tolerálja a morculást, ha utána Marilyn Manson vagy Belga klip jön, azt meg talán mégsem kéne. :) Nyüszögök: 

1. még mindig beteg vagyok,

2. hétfő van,

3. dógozni kell, mint az állat,

4. hiába dógozom, mint az állat, nem tudok haladni, különböző hátráltató tényezők miatt,

5. FB volt/van/lesz, mint Lenin,

úgyhogy most azt hiszem, a következő video írja le az életérzésemet:

Aki ismer, tudja, mennyire kell szarul lennem, hogy Tarantino vidítson fel. :D Szép álmokat, gyerekek!

Egy kis vidámítás a kis szöszinek! Tedd helyre a gonosz főnököt! :D

Már elmélkedtem azon, hogy a férfi és a női írók néha nagyon látványosan másképpen írnak. Általában így is van. Most találtam egy kivételt. Anna Blundy írt egy férfias könyvet. Az oligarcha felesége c. regény stílusa annyira csikorgó és kemény, hogy többször megnéztem a címlapot, hogy ezt tényleg egy nő írta-e, és tényleg. Érdekes.

A sztori három szereplő körül bonyolódik. Pavel a kommunizmus ügyeskedő figurája, aki később a rendszerváltás során és után addig ügyeskedik, amíg dúsgazdag oligarcha lesz. Azaz maffiózó, üzletember, ki minek nevezi. Annyi biztos, hogy erős és könyörtelen, eléri, amit akar, nem kérdez, hanem elvesz. És mellé néha előadja az "én csak egy szomorú kék szemű orosz fiú vagyok" dumát. Pfff.

Pavel mellett feltűnik két nő is, az egyik Kátya, a vidéki kislányból rövid úton törtető moszkvai kurva, a másik pedig Mo, az angol jókislány, akinek oroszmániája kamaszkoráig nyúlik vissza, és később sem csökken.

Hármuk sorsa időről időre összefonódik, majd eltávolodik egymástól, azóta a véletlen találkozás óta, ami még a Szovjetunió egyik lepukkant bárjában történik meg. Azóta vonzzák és taszítják egymást, néhány évenként pedig keresztezik egymás útjait. Ezek során újabb és újabb jellemvonásaikat villantja fel az író, és a végén már egészen összezavarodtam, hogy akkor most lehet-e egyáltalán rokonszenvezni valamelyikükkel vagy sem. A végén inkább a "sem" felé hajlottam.

Pavel egy agresszív fickó. Céltudatos. Tudja, hogy gazdag akar lenni és hatalmas, nem is fél megtenni érte mindent, hogy el is érje. El is éri, de közben minden emberi kapcsolatát elveszti. Ez úgy tűnik, nem zavarja, bár kétlem, hogy van olyan ember, akit ez ne irritálna. Hogy csak a pénzedért és hatalmadért állnak szóba veled. Vagy azért, mert félnek tőled. Brrrr. Neeeeeee.

Néha úgy tűnik, ki akar törni ebből. Jótékonykodik, vagy éppen Móval kezd járni, akiben egy rendes kislányt lát, aki talán meg tudja váltani. Vagy nem. Mert épp, amikor a lány már teljesen belebolondul, szó nélkül otthagyja egy londoni szállodában, pedig látszólag minden rendben.

És hazamegy, és elveszi feleségül Kátyát, akit se nem szeret, se nem tisztel, és csak egy szép kiegészítőnek tartja maga mellett. Meg botránykőnek, elvégre a lány egy gyönyörű prosti. Úgy kezeli a lányt, mint egy tárgyat, ami elég undorító, bár kétségtelen, hogy Kátya is tehet róla, mivel egy törtető, pénzéhes némber.

Valahogy egyetlen szerethető hőse sincs a könyvnek, ami engem módfelett zavart. Folyamatosan tobzódik a könyv az erőszakban, a valószínűtlen találkozásokban, az elfogadhatatlan háttéralkukban és a hülyeségben. Hogy itt-ott boldogtalan, szegény, megalázott emberkék bukkannak fel, az már szinte a normális élet megnyilvánulása a sok borzalom között. Mintha csak arra ment volna rá az író, hogy újabb és újabb megpróbáltatásokat találjon ki a főhősöknek, nem pedig arra, hogy megismertesse velünk a jellemüket.

A könyv tehát igazi kalandregény, semmi jellemábrázolás vagy lelki szöszölés, csak egyre újabb valószínűtlen és erőszakos fordulat. Hol megkínozzák és kinyírják a szeretőt, hol félig agyonverik a feleséget, hol megölik a főhőst, de aztán feltámad, szóval van itt minden, mint a búcsúban.

A vége se nem jó, se nem megnyugtató, ill. leginkább az érthetetlen a jó szó, de azért nem volt ez egy rossz könyv. Jó a mesélés, érdekes a sztori, de valahogy üresek a szereplők. Kár érte.

- Milyen volt?

- Rossz.

- Bővebben?

- Nagyon rossz.

- Bántottak?

- Egy ablaktalan szobában kínoztak hét és fél órán keresztül. Csoportosan. Szerinted?

- ...

Megvolt a finom ebéd, a kávé, Hugi, a séta a városban, a szerelmes párok, meg a babakocsisok és a totyogósok, sunshine meg azzurro, csak a cuki pincérfiú maradt ki a kávézóból. Hiánypótlást kell eszközölni! :)))