F. Mária FB-tag napszava: pintyőrke. Jelentése a szövegösszefüggés szerint: összefoglaló, ismertető. Behalás.

Jó dolog a céges karácsony, ha van szarvaspöri meg süti meg pezsgő meg jó társaság meg vidám dalárda meg ilyenek. Még akkor is, ha közben dolgozni kell, meg küzdeni és túlélésre játszani, de azért a háttérben a vidám karácsonyi hangulattal egészen más a dolog. :)

Bár ez inkább Ádám blogjába illik, de azt kell mondjam, hogy a mai napban sem találtam egyetlen olyan pillanatot sem, amit jobban utáltam volna, mint a többit. :D Az ötórai ebéd volt a legkirályabb moment (Bang Bang Chicken), de erről meg ez a szám ugrott be:

Now: recovering. Forralt bor rulez! :)

Ezt még nem is írtam ide, pedig nagyon jó elmeszüleményünk Levivel. A kommunikáció alapszabályai, avagy hogyan éljük túl a nem annyira elviselhető emberek társaságát:

1. NE KÉRDEZZ! (... mert elmondja, kifejti, észrevételezi és részletezi, amit amúgy nem akarsz tudni)

2. NE GONDOLKOZZ! (... ha valami hülye eszmefuttatásában keresel rációt, csak magadnak ártasz, mert füstölni fog a fejed)

3. BÓLOGASS! (... előbb szabadulsz, ha nem vitatkozol)

Alkalmazzátok, mert tényleg működik! Karácsonyi családi banzájhoz különösen ajánlom! :D

Nem, nem erdőrészlet, hanem a három B betűs ember, akiket utálok:

1. a bunkó,

2. a buta,

3. a büdös.

Általában ebben a sorrendben, vagy épp azt, aki jelen van. A többszörös minősültség többszörösen minősül. :D

Még több girl power:

Egy kis keménykedés, a kórus egyszerűen fantasztikus (a film is tökjó volt):

Dallamos niggáskodás egy klasszikustól (=halottól):

Philippa_Gregoryt olvastam, a lányok biztos ismerik, a fiúk meg magukra vessenek, amiért nem. A hölgy történelmi regényeket ír, mégpedig nem is rosszul. Mivel a történészek néha (szinte mindig) dögunalmas tudósok, általábn képtelenek élvezhetően írni valamiről. Ezért aztán az írókra marad a feladat, hogy élővé tegyék a történelmet, ami egyiknek sikerül, másiknak nem (ki ne aludna el pl. Jókain???). Gregory úgy döntött, ő bizony élvezhetővé teszi a régi korok történéseit, méghozzá újszerű női szemszögből. Újszerűnek azért gondolom, mert nem díszletként használja a történelmet, háttérként valami "langyi" (kiem. Ádám) love storyhoz, ahogy oly sokan, oly unalmasan és oly közhelyesen, hanem tényleg történelmi háttér van, benne történelmi alakokkal, akiknek az emberi motivációit próbálja boncolgatni, amit történészek nem szoktak tenni. (Ami elég baj.) 

És mindezt női főhősök sorsán keresztül, ami szintén nem tipikus, hiszen a hímsoviniszta történészek nyilván nem foglalkoznak nőkkel, mert hát minek, azok úgyse csináltak soha semmi érdekeset. Gregory megmutatja, hogy de igen.

Mert igenis érdekes a háborúk, államcsínyek meg mérgezések mögötti emberi dráma. Szerintem. Meg a női szempont. Ami persze többnyire a jó öreg elnyomásban nyilvánul meg, ill. az az elleni lázadásban. Mert az kell. A nők élete már akkor is nagy szívás volt. (Most is az, csak másképpen. Már nem adnak el, legfeljebb a cum laude diplomám ellenére titkárnőnek néznek. Amiről le fognak szokni.)

Már több Gregory-könyvet is olvastam, most éppen A fehér királyné van soron. A Tudorok után, ill. történelmileg előttük Gregory a Plantagenetekkel foglalkozik, akik addig szaporodtak és sokasodtak mindenféle oldalágakon, mígnem túl sokan lettek, és neki nem álltak kiirtani egymást, merthogy az jó buli. A jelenség a hangzatos rózsák háborúja néven fut a történelemkönyvekben, és eredményeképpen az angol nemesség kb. teljesen kigyomlálta egymást a színről. A maradékot meg elintézte a kevés megmaradtak egyike, a később VII. Henrik néven országló, egyébként Lancaster-származék. És onnantól jöttek a Tudorok, de ezt már tudjuk.

Az érdekes az, hogy hogyan is lehet itt megkülönböztetni, hogy ki kivel van. A téma ismert: vannak a Yorkok (fehér rózsa) meg a Lancesterek (vörös rózsa). Ez eddig OK. De a gond az, hogy ezek ám rohadtul egy család! Mki mkinek a rokona, szóval általában az unokatesó, nagynéni, keresztapa meg egyebek voltak az "ellenség". Nagyon gááááááz. És nekiálltak legyakni egymást, merthogy mindegyiknek a trónra fájt a foga. No comment.

Amikor Shakespeare-nél olvastam ezt a cuccot, eléggé bajban voltam, mert ott is csak címekkel emlegették a népeket, aztán nehéz volt belőni, hogy a Warwick lánya a Glouster felesége, aki egyenlő III. Richárddal amúgy, de ő meg York-i Richárd, aki IV. Edward kisebbik öccse, miután a nagyobbikat felségárulás miatt megölték. Világos, ugye? De a jó öreg Willnél legalább a végén mki meghalt, úgyhogy nem nagyon volt érdemes megjegyezni, hogy ki kicsoda. :D Imádom!

Itt egy kicsit bonyolultabb volt a helyzet. A középpontban Elizabeth_Woodville áll, aki állítólag az angol történelem legszebb királynéja volt. Ezt így utólag nehéz megítélni, mindenesetre, ha bányarém lett volna, akkor a két férje biztos nem hozott volna össze neki egy tucat porontyot, legfeljebb egyet-kettőt, azt is csak részegen... :D Elizabeth Lancaster-párti családból származik, de második férje a York-házból való IV. Edward, így végül fehérnek számít.

Sűrű gyermekszülései közepette végigasszisztálja a polgárháború rá eső időszakát, ami azért nem egy sétagalopp, sokszor még neki (a királynénak!) is menekülőre kell fognia a dolgot, ami jelzi, hogy mekkora volt a közbiztonság. Állandó a korona fenyegetettsége, és ráadásul a legközelebbi családtagok részéről. Jó dolog a sok fiúörökös a királyi családban, mert bebiztosítja az öröklést, feltéve, hogy aztán az örökösök nem vesznek össze, mint itt. Ugyan, kinek hiányzott a két kisebbik fiú, amikor már megvolt Edward útján az öröklés? Csak a bajnak voltak. Először George, Clarence hercege békétlenkedik és szít összeesküvést, melyet egy hordó borba fojtással jutalmaz a király, majd Richard kezd mindenféle machinációkba, melynek eredményeképpen (már bátyja amúgy természetes halála után) megszerzi a koronát a jogos örökösök elől. (Akiket aztán állítólag el is tűntet a Towerben, ők lesznek aztán a "Tower hercegei", akikről soha nem derült ki, hogy mi is történt velük, hát, gyanítom, nem értek szép véget...)

És mindeközben Elizabethnek igyekeznie kell megvédenie saját magát, és a gyermekeit is. Meg a család többi tagját, meg a barátait, meg a vagyonát. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. Próbál minden helyzetben erős lenni, de ez nem könnyű. Nekem tetszett, hogy nem nagyon roppant össze soha, még ha olyan volt is a helyzet, hogy lenne miért pánikolva hisztiznie. De ő nem. Neki ki kell tartania, neki feladatai vannak, ő a királyné. Ez pöpec! Ilyen egy igazi erős nő.

A többi karakter nem lett valami erős, annak ellenére, hogy Gregory nagyon igyekezett, de valahogy ők nem tűnnek hús-vér szereplőknek. Ebben a könyvben valahogy több helyet és energiát vitt el a történelmi környezet felvázolása, mint a jellemek kibontása. Kár, lehetett volna többdimenziós egy-egy személyiség, úgy érdekesebb lett volna.

A regény maga egy kicsit hosszú is volt nekem. Az a bajom az ilyen életeken átívelő, nagyszabású izékkel, hogy képtelenség anélkül olvasni őket, hogy az ember belefáradna a sok év múlásába. Éppen elég élni a saját életünket, ne akarjunk még mások összes évével is bajlódni, nem? Én legalábbis így vagyok vele. Nem bántam volna, ha nem akar mindent leírni, és egyetlen ívvel végigmenni Elizabeth és környezete életén.

Kellemes olvasmány volt, de a történelem picit túl tömény volt benne, a szereplők meg nem elég élőek, ugyanakkor az ő életükről  túl sok személyes információt tudtunk meg, anélkül, hogy sikerült volna hitelessé tenni őket. Valami nem működött, valami hiányzott.

Shakespeare nyert. Természetesen.

Beszéljétek meg a vezérkarral, hogy időben engedjenek haza, és akkor majd írok Nektek olvasnivalót. Téma: rózsák háborúja, avagy ki a jobb, ha nem Shakespeare?

Tanulok én mkitől: tudtátok, hogy egy csapat őz vagy szarvas az RUDLI néven fut? Ez milyen jó szó már!

Ádámnak, azzal, hogy köszönöm! És mindenkinek, aki szereti. Meg annak, aki nem. Azzal, hogy csakazértse fogok letörni, elvégre gladiátorképzőt végeztem, nem? :)))

Kurva FB!

Ha ctrl c ctrl v alkalmazását érem el egy szimpla msn-beszélgetés során, és drogrovattá züllesztenek, az mennyire rossz? :) Éljen a wttj!

Napszava: smile s.w.at. ( = mosolykommandó). Nem olyan jó, mint a jogértelmezési szeánsz során felbukkanó mitikus lény, de azért nem rossz. Itt jelezném, hogy hétvégén fogom megírni az előterjesztéseket a tudjukkiknek, előreláthatólag leszek olyan állapotban, hogy a jábos beszélgetést továbbfűzhetjük! :D

Találtam Nektek bulizenét így estére: smells like the 90s!

Kedves közszolgák, azt kell mondjam, hogy nem is olyan borzasztó a hétközbeni ivás, bár tagadhatatlanul vicces lelkiállapotot eredményez a melóból szétstresszelt fejjel vacsi nélkül estébe feledkezős nagyon pezsgőzős és beszélgetős szárazbélyegző-avatás... :D Jó ötlet volt, köszi a meghívást!

"Ha mindenki meghülyült körülötted, akkor te hülyültél meg?"

Next time, just two of us, OK, honey? Nem akarok részeg dajdajozást, kiakadást, tuskó megjegyzéseket, vagy egy kék foltot a karomra, ha már itt tartunk. Pfff, felejtsünk! A zene viszont jó volt:

Valahogy olyan ügyes voltam, hogy amit egész héten halogattam (adventi koszorú és egyéb díszecskék), mégis készen lett már ma, úgyhogy jöhet az advent, felaranyozva várjuk. :D Közben jó kis karácsonyi hangulatba lovalltam magam, úgyhogy hallgassunk meg együtt egy carolt:

Ha szeretnétek jól szórakozni, haláli dumákon röhögni és még akciót is látni, nézzetek bele a The Good Guys c. feelgood zsarusorozatba. Egy by the book fiatal fickó és egy nyolcvanas évekből itt ragadt, bajuszos renegát. Óriási a cucc. Jó kocsik, nagy robbanások, eszméletlen beszólások és csavaros sztorik. Meg persze dögös jogászlány, de olyan hol nincs...? :D Ízelítő:

Az a baj azzal, ha vkinek könyvet keresek ajándékba, hogy óhatatlanul elcsábulok én magam is. Ez a függőség. Legutóbb Robert Goolrick Házasság céljából (A Reliable Wife) c. regényével jártam így. Mondom, milyen buta cím, bele kell lapoznom. Milyen beteg szöveg. Meg kell vennem.

Ralph Truitt, az amerikai kisváros dúsgazdag, középkorú üzletembere újsághirdetés útján keres feleséget. Húsz éve egyedül él, mióta feleségét "elvesztette" (= elkergette, de ez csak később derül ki), és azóta magányosan él. És nagyon, nagyon frusztráltan, ezt gondolom, nem is kell nagyon magyarázni. A könyv fele Ralph túlburjánzó szexuális képzeletét boncolgatja, de mit is várunk egy férfiírótól. :) Nem közönségesen, nem zavaróan, de nagyon hangsúlyosan.

Szóval Ralph feleséget keres. Meg is érkezik a városkába Catherine, aki jóravaló lányként állítja be magát, és hajlandó hozzámenni a vagyonos fickóhoz. Gondolhatnánk, hogy remek kis kompromisszumot kötött két magányos ember. Az egyik társat akar, a másik pénzt, boldogan élnek, amíg meg nem halnak?

Hát, nem olyan egyszerű ez.

Catherine ui. nem az, akinek mondja magát, sötét titkai vannak. Ralph sejti, hogy a lány "nem most jött az internátusból", ha szabad így modanom, de azt persze nem, hogy valójában a lány terve az, hogy nem várja meg a vagyonszerzéssel, amíg a férfi "magától meghal", hanem aktívan tenni is fog ennek minél előbb történő bekövetkeztéért.

A sztori mélye úgy bontakozik ki, ahogy a hagymáról lefejtjük az egyes rétegeket. Egyre újabb és újabb fordulatok jönnek. Ralph pl. eleinte csak egy magányos, gazdag, klimaxos úrnak tűnik. Törődik a várossal és lakóival, mindenkiről mindent tud, esküvőkre és temetésekre jár, és szomorúan veszi tudomásul, amikor a helyi lapban arról olvas, hogy ez vagy az megőrült a hosszú, hideg télben, és lemészárolta a családját. Csak annyit mond: Előfordul az ilyesmi. Ez a mondat amúgy a regény mantrája, a legváratlanabb és éppen ezért életszerű fordulatoknál újra és újra leírja az író, ezzel hangsúlyozva, hogy igen, megtörténhet ilyen és meg is történik, bár senki nem várja. Nagyon jó.

Aztán ahogy egyre többet gondolkodik, és látunk bele a fejébe meg a szívébe, kiderül, hogy Ralph nem is olyan szimpla karakter. Kiderül, hogy gazdag örökösként végigdorbézolta és -kurvázta Európát, ahonnan egy olasz grófkisasszony feleséggel tért haza, aki aztán képtelen volt beilleszkedni a hideg visconsini kisváros egyszerű amerikai népébe. Ralph pedig elkényezteti, a csillagokat is lehozza neki az égről, gazdag villát épít neki, elhalmozza ajándékokkal, de a nőnek persze mindez nem pótolja a szülőhazáját, meg a hozzá közelálló lelkületű embereket. És összeszűri a levet az olasz zongoratanárral... Akitől egy fia is születik, akit Ralph magánál tart, de mind az asszonyt, mind a tanárt elkergeti a háztól. Viszont a "fiát", Antoniót nem szereti, nem bírja elviselni a közelségét, kemény lelki és testi terrorban vetíti ki a gyerekre az anya ellen érzett gyűlöletét.  A fiú végül meg is szökik tőle. Itt Ralph nem pozitív hős, inkább csak ember. Nem sajnáljuk, nem szeretjük, nem bocsátunk meg neki.

Ez a lelkileg nem éppen virágoskert fickó akar Catherine-nel új életet kezdeni, csakhogy aztán kiderül, hogy Catherine az időközben felnőtté cseperedett, teljesen elzüllött, és lelkileg torz Antonio szeretője, akivel kiötlötték a "nagy tervet" az öreg láb alól eltételére. Antonio bosszúja egyben a jövőjük záloga is lenne, mivel Catherine megörökölné a férfi vagyonát. Brilliáns terv, a nő el is kezdi megvalósítani...

És a fordulat?

A fordulat a női szív.

Ami hajlamos akkor megszólalni, amikor nem kéne. Catherine - teljesen eltérve a tervtől - beleszeret a férjébe. És az is őbelé. Teljes káosz. Antonio őrjöng és megzsarolja a nőt, hogy tartsa magát a tervhez, különben kiteregeti a férje előtt a mocskos múltját. Ja, merthogy a lánynak az is van, persze. És amilyen kis balga volt, Antoniónak mindent el is mondott.

A regény legbetegebb része, amikor Antóniótól való félelmében elkezdi arzénnal mérgezni a férjét, akivel szeretik egymást, akivel esetleg meg is beszélhetné a dolgot, a férfi is tudja, hogy mérgezi és mégsem tesz semmit, a nő folytatja a mérgezést, közben meg ápolja az általa mérgezett férfit és sír érte, és ez az egész egy ilyen megbűvölt őrületben folytatódik, egyikük sem képes megszakítani a dolgot. Egy jó darabig, amíg a férfi már majdnem belehal.

Na, akkor a nő úgy dönt, hogy ez mégis hülyeség, és abbahagyja, ezzel viszont elkerülhetetlenül magára vonja Antonio bosszúját. Aki most fogja magát, és mégis odaköltözik hozzájuk, ahogy "apja" már korábban is akarta. De persze csak azért, hogy pokollá tegye az életüket. Ami sikerül is neki, merthogy olyan boldogtalan, frusztrált és nem is tudja, hogy mit akar az élettől, hogy már érezzük, hogy ebből nem sülhet ki semmi jó.

A végén persze jól megbűnhődik. Meg is érdemelte a rohadék. Egyre csak sírt a szajha anyja után, mindenkinek az életét megmérgezte maga körül, soha egy percig nem dolgozott, és nem volt tisztességes ember, mindenért csak Ralph-ot tudta hibáztatni, ahelyett, hogy kezdett volna valamit az életével. Szánalmas...

Végül kiderül, hogy Ralph amúgy végig tudott Catherine múltjáról, de túllépett rajta ("magánügy, nincs jelentősége"), ami nekem borzasztóan tetszett. Sok rosszat lehet mondani a férfiakról, de tagadhatatlan, hogy általában nagylelkűek. Mondjuk az, hogy Catherine-nek nem kellett volna aggódnia és elkerülhető lett volna a mérgezés, elég mindfuck jellegű, de ettől lett nagyon kis csavaros a történet vége.

Nekem nagyon tetszett a sok titok, és a sok reveláció, és úgy fonódnak egybe a gondolatok, érzések, életek, hogy végül egy jólszervezett egésszé válnak, ahol már nincs Ralph-szál és Catherine-szál, hanem csak egységes történet. Az elbeszélés gördülékeny, a stílus csiszolt és irodalmi, van borzongás, humor, ármánykodás, társadalomkritika, érdekes hús-vér karakterek, egyszóval ez egy jó könyv. Beszippantott. (Olvasási sebesség: 60 oldal/óra!) Ötös!

A mai szó, amit egy drogériában hallottam a nagyon szőke eladótól:

TUSI = tusfürdő hp-ül.

B+! Ez fájt...

Mindig is mondtam. Ami úgy kezdődik, hogy "New York Times bestseller listáján" szereplő ez meg az, azt szépen ott kell hagyni a polcon. Ahogy nem veszünk Schobert Norbi vagy Havas Henrik könyvet sem. Már mi, intellektuális sznobok. És néha még mi is belefutunk ilyen hibákba...

Ariana Franklin kiötlötte, hogy ő írni fog, és így is tett, csakhogy:  "it's not writing... it's typing." Fogta magát, és kitalált egy XII. századi zsidó lányt, akit megtett afféle orvosnak, egészen konkrétan boncolásokkal foglalkozik a szentem. És persze mellérakott egy XX-XXI. századi modernista körítést, hogy az jó lesz. A lány tanult, felvilágosult, független gondolkodású meg persze feminista. A XII. században... hihető. Én feminista vagyok, de csak V. Woolf szellemében (Saját szoba: kötelező!), és az ilyen álfeminista baromságok egyszerűen idegesítenek. Mikor tanulják már meg az ostoba regényírók, hogy a mai világunkat jellemző szellemiséget egyszerűen nem lehet visszavetíteni a korábbi évszázadokra, mert az hiteltelen?

Szóval Franklin megalkotta hősét, és rögtön regényfolyamot is írt belőle, Mistress of the Art of Death címmel, ami szintén ilyen jó gótos túllihegett izé, főleg ahhoz képest, hogy a sztori maga milyen sovány.

Először a regényciklus egy későbbi részével, a The Death Maze-zel találkoztam, ezt angolul olvastam, és azt hittem, hogy csak azért megy nehezen, mert fáradt vagyok, vagy ilyesmi. De nem. Azért haladtam lassan a szöveggel, mert egyszerűen hullaunalmas volt, darabos és rosszul összerakott, a szereplők jellegtelenek, a sztori ugrált, és nem volt se füle, se farka. Jellemző, hogy nem olyan régen olvastam, de már azt sem tudom, ki volt a gyilkos.

Ja, merthogy nyomozós a cucc. Sorozatgyilkosos. (Naná, hogy a kis szöszitől kaptam, de tudtuk eddig is, hogy vérszomjas...) A CSI-láz betörése a történelmi regényekbe szintén a középkori feminizmushoz hasolníthatóan éleszerű...

Ezúttal egy magyar darabja került a kezembe, de ez se volt sokkal jobb. Itt jöttem rá, hogy ez a némber tényleg nem tud írni. (És mégis keres vele! Elképesztő! Én is bestselleríró akarok lenni, anyu!) Az, hogy egymás mellé írunk szavakat, még nem jelent szövegalkotást, pláne nem regényírást, könyörgöm! A történet esetlen, a karakterekben nincs semmi tűz, laposak, mint a deszka, a nyelvezet bárdolatlan, az elbeszélői stílus meg következetlen, és össze-vissza ugrál. Ebből aztán nem sülhet ki semmi jó, és tényleg nem!

A sztori Cambridge-ben játszódik, ahol gyerekek tűnnek el egyre-másra, és borzalmasan megkínzott kis holttesteik később a folyó mentén kerülnek elő. Kitör a pánik, jó kis boszorkányüldözős középkori szokás szerint egyből a zsidókat okolják, ami kb. a könyv egyetlen hiteles mozzanata, hiszen ilyen tényleg volt.

Hősnőnk, az igen hosszú nevű Vesuvia Adelia Ortiz... stb. Aguilar a király parancsára munkához lát, és társaival együtt megpróbálja kideríteni, hogy ki a gyilkos. Kísérői egy arab eunuch, egy zsidó nyomozó, meg a király egyik adószedője, akivel később persze egymásba is gabalyodnak. (Ez a fickó az egyetlen kicsit is használható karakter, bár bődületesen lányosan gondolkodik néha, ami szintén a romantikus lelkű regényírónők általános hibája szokott lenni. Ugyan melyik hím szokott elgondolkodni azon, hogy megbántott egy nőt, vagy hasolnók. Bah!) Ja, meg van egy büdös kutya is, amelyet persze később jól megölnek, bár legalább gyorsan meghal a szerencsétlen, nem úgy, mint a labirintusos regényben a szegény, megfőzött macska. R.I.P.

A regény persze iszonyat hosszan kanyarog, mint a Tisza az Alföldön, és úgy tűnik, nem jutunk el sehova, de azért találkozunk gyanús keresztes lovaggal, gyanús zsidóval, nem gyanús apácákkal, egy rakás helybélivel, akiknek orvos kell, meg persze papokkal, és a király embereivel is. Nyomozás közben kevés nyomot találunk, és inkább csak a véletlenen múlik, hogy a végén persze szó szerint belebotlik hősnőnk a gyilkosokba, merthogy többen is vannak, és most lelövöm a poént: egy pszichopata keresztes és egy pszichopata apáca szado-mazo-pedo borzalmaiban tocsogunk, ami nagyon fincsi lehet annak, aki szereti a vért meg a sikolyokat, én nem csípem ezeket a részeket. De legalább a végén jól meghaltak a gonoszok is. :)

És persze kedvenc klisém: a mostani nyomozós regényekben törvényszerű, hogy a főhős maga eredjen pszichopata sorozatgyilkosok után, és vesszen el azok titkos pincéjében/barlangjában/házában/szigetén, ahol esélye sincs rá, hogy valaki megmenti, merthogy persze a gyilkos általában elfogja, kikötözi és jól elkezdi kínozni, az a hülye akkor meg már persze buzgón imádkozik, hogy juj, valaki mentse meg. NEM KELLETT VOLNA EGYEDÜL UTÁNAMENNI, VAZZE! :) Úgy bírnám, ha egyszer egy ilyen hősködő hőst valamelyik író ki merne nyírni, már csak ilyen "csakazértis" alapon. Nagyon megérdemelné már az irodalom ezt az igazságszolgáltatást. Eszetekbe jutott már, hogy Poirot-val, Columbóval soha nem történt ilyen? Mért? Mert ésszel éltek...? :) A mostani cuccokban ez nem divat, itt hősködni kell, aztán várni, hogy majd csoda történik. Bár elmaradna néha a happy end. (Cinikus disznó vagyok, tudom.)

Nagyon nem javaslom Ariana Franklin olvasását. Inkább nézek vmi mást, amit ajánlhatok Nektek, jó? Addig is tessék a cím szerint eljárni! :D

"Bonifikálás után a kacorral bejelölte az erdész a rönköt, aztán végighúzta rajta a stihlt."

A vevő nem kötözködött többet. :)

Z: Milyen volt a napod?

Á: Nem igazán tudok kiragadni egy olyan momentumot, amit jobban utáltam mint a többit...

Nagyon ott van! :D És mennyire leírja a napom! WOD!

Bűnöztem szombaton: már a Tescóba sem tudok úgy elmenni, hogy ne vegyek vmi olvasnivalót, kész tönkremenés! Azt hiszem, hamarosan be kéne íratkozni a Kaptárba, már csak nadrágszíjpolitikából is. :) Készülj, Hugi, megyünk a könyvtemplomba!

Szóval elmentem bevásárolni, és ráakadtam Agatha Christie egyik újabb önéletrajzi írására. Az igen idétlen "Így éltünk Mezopotámiában" cím alatt fut, aminek szokás szerint semmi köze az eredetihez (Come,_Tell_Me_How_You_Live), de a "remek" magyar félrefordításokat kezdjük megszokni.

Tudjátok, hogy imádom, ahogy Agatha a maga jólnevelt, de mégis életteli humorával csapong, úgyhogy ez a könyv is telitalálat a részéről. Semmiségek gyűjteménye, mindennapi apróságokat rak egymás mellé, de olyan szórakoztató stílusban és olyan egységesen, hogy sehol nem látszik sem darabosnak, sem sztori nélkülinek a történet - pedig nincs is történet!

Ahogy a cím is utal rá, társalgások alkalmával gyakran kérdezték meg tőle, hogy "hogyan is élnek", na, nem Mezopotámiában, hanem Szíriában, ahol második, régész férjével, Max Mallowannel járt ásatásokra. Ez alighanem izgalmasnak tűnő téma volt a társaságban, de persze a legtöbben csak álérdeklődéssel kérdezgették, hogy mi és merre, mert nyilván senkit nem érdekeltek a négyezer évvel korábbi agyaedények festési technikái - ezt mondjuk meg is értem. :) Szóval az ilyen kérdésekre válaszul a mi Agathánk kitalálta, hogy megírja  a "csevegési választ", azaz ír egy könnyed könyvet a témáról.

És nagyszerűen sikerült is neki.

Kezdve a csomagolási nehézségekkel, amikor is télen próbálja beszerezni a forró égövre való ruhatárat Londonban, ami nem kis megütközést kelt az áruházi eladókban, de aztán:

"És - mit látnak szemeim! Íme, a Világbirodalom Építőjének Asszonya számára tervezett kollekció! Santung! Egyszerű szabású santungkosztümök - itt nincs semmi leányos cicoma, itt lepleztetnek a löttyedt bájak és elférnek az érett idomok." - Agatha, amint nyílt öniróniával közelít saját magához, korához, testsúlyához, szépségének hiányához, és ez nagyon tetszik nekem, mert nem akar más lenni, mint ami, és ettől szerethető! Nagyon nagy!

A kötet végig nagyon humoros és eredeti, nincs benne semmi mesterkéltség, hogy itt most komoly régészkedésről lesz szó - egy fenét! Arról van szó, hogy hogyan éltek a régészek egy 1930-as évekbeli, közel-keleti ásatáson. És nem egyszerűen, annyi szent.

Már a csomagolás is rémálom, aztán az utazás, a megfelelő helyszín felkutatása, a rengeteg kiadás butaságokra, a munkások és egyéb alkalmazottak megtalálása, a helyi vezetés megvesztegetése, hogy eltűrjék a jelenlétüket, az együttműködés az európai (többnyire francia) hatóságokkal, küzdelem a hiánycikkekért és szolgáltatásokért stb. A pénzes utalványok postán történő beváltása pl. több órás várakozásba, a postai igazgatóval való csevegésbe, némi kávémérgezésbe és nem kevés illetékbélyegbe kerül, feltéve, hogy egyáltalán van készpénz a hivatalban, és még ki is fizetik az embernek. Hát, más világ...

A legérdekesebbek mégis azok a részek, ahol a különböző típusú emberek eltérő reakcióiról ír egy-egy szituációban. Pl. többféle nációhoz tartoznak a háziszolgák, és ez nem kevés bonyodalmat okoz, mert azok utálják egymást. Próbáljuk elhinni, hogy Mallowanék "bezzegeurópaiak", akiknek felvilágosult emberek lévén nincsenek előítéleteik, de ebben azért nem lennék teljesen biztos. Etnikai konfliktusról nem szól a könyv, bár biztos volt ilyen is. Nekem pl. lett volna bajom azzal az arab inassal, aki képtelen volt nem kilötykölni a teát vagy letörölni a port, mert akkor minek van ott, ugye...

Mint megtudjuk, az életnek arrafelé nincs sok értéke, az arab nők csöndesek, a kurd nők meg csinosak és harciasak, férjeik pedig papucsok. Valamennyi náció roppant szorgalmas (semmi kajával dolgoznak egész nap, aztán még hazagyalogolnak a tíz km-re lévő falujukba), és roppant élelmes (nem riadnak vissza egy kis hamisítástól vagy a szomszéd brigád leleteinek ellopásától sem), fejszámolónak pedig egyenesen kiválóak, ui. mki tudja, hogy mennyi baksis jár neki, még akkor is, ha az okos régészek el is rontják a számadást.

Azért a sivatagban megszervezni egy háztartást nem egyszerű, de Agatha csodás könnyedséggel ír ezekről a nehézségekről is, jóllehet, tudjuk, hogy ez csak álca. Amikor pl. viccesen arról értekezik, hogy annyi bolha meg egér volt a szálláson, hogy nem bírt aludni, mert egész éjjel mászkáltak rajta, az lehet, hogy viccesnek hangzik, de kíváncsi vagyok, hány ember vigyorogna rajta a valóságban... én biztos nem. Szóval örültem, amikor kiderült, hogy Agatha egyik embere felbérelte egy "szakképzett macskát", aki öt nap alatt megszabadította a tábort az egerektől. Ezt nevezem én szakmai elhivatottságnak! Éljen a macsek!

Az ételek körül is állandó a huzavona, mert a szakács, akit felfogadnak, többnyire nem tud főzni (a sofőr nem tud vezetni, az inas teríteni és felszolgálni stb. - általában pont ahhoz nem értenek, amiért felveszik őket! óriási!), így néha még Agatha is beáll a sütő mögé, pedig őt aztán soha nem tanították meg főzni. Eredmény:

"Az eredmény változó. A citrompuding nagy diadal - a piskóta annyira ehetetlen, hogy lopva elföldeljük, a vaníliafelfújt - csodák csodája! - sikerül, azonban a csirke Maryland-módra annyira szívós, hogy bele sem lehet harapni."

Maga a munka inkább Max asztala, de persze az asszonynak is kijut belőle, ha már ott van, úgyhogy katalogizálhat, rajzolhat, fényképezhet és persze küzdhet a háziszolgákkal, már amennyire csekély arabtudásától telik. Amikor végül vége egy-egy évadnak, mindig arra gondol, hogy milyen jó lesz végre hazamenni a londoni civilizációba, ahol a "villanykapcsoló uralja a világot", a  csapból melegvíz folyik és nem eszik meg az élősködők álmában.

De valahogy mégis az a kicsengése a dolognak, hogy mennyire jó lehet az élet a világ végén is a maga egyszerű igénytelenségével és békéjével. Pl. egy helyi öreggel találkozván kiderül: az öreg mit sem tud a Nagy Háborúról ("idáig nem ért el..."). Ez elég megrendítő lehet egy olyan embernek, aki mindkét világháborút átélte a maga minden nehézségével. A vége persze az, hogy ide vissza kell térnie:

"Mert szeretem azt a szelíd, termékeny földet és egyszerű embereit, akik tudnak nevetni, és élvezik az életet: akik tunyák és vidámak, akikben van méltóság, jó modor, jócskán humorérzék, és akiknek nem iszonytató a halál.

Insallah, egyszer megint elmegyek oda; és amit szeretek, nem fog elpusztulni erről a földről..."

Nem úgy írom, ahogy a Sanyi mondta, de azért ideveszem, mert nagyon aranyos: a mai napon megtanult új szavak közé tartozik az ÁGGÖCS kifejezés. Jelentése: a fa törzse v. vastagabb ágak anyagába harántosan benőtt ágak, melyek a szerfa szilárdságát és értékét nagyban csökkentik. 

Kis esti olaszozás: