Utálom a családregényeket. És a Nobel-díjas írókat. E két szabályt erősítő kivétel Pearl_S._Buck amerikai írónő, aki folyton családregényeket írt, és még Nobel-díjat is kapott érte, ráadásul bestselleríró. És ennek ellenére imádom a műveit.

A karácsonyra kapott "A boldogság ára" (The Good Earth - amerikai bestseller) c. regénye ismét fantasztikus. Az írőnő misszionárius családba született, így először családjával, majd férjével élt Kínában, ahol angol irodalmat tanított, ill. regényeket írt. Elfogultság nélkül és valami különös tapintattal és érzékenységgel közelít a nyugati kultúrától gyökeresen eltérő tradicionális kínai kultúra és emberek felé. Könnyed, szépirodalmi igényességgel és egyszerűséggel ír, valóságos felüdülés olvasni a regényeit, annyira olvasmányosak, ugyanakkor tanulságosak.

A boldogság ára kivételesen egy férfi főhős köré épül, ő Vang Lung, a földműves. Borzasztó szegény, csak egy kis darab földje van, élete igen nehéz, pénzt ritkán lát. Öreg apja megszervezi neki a regény elején, hogy elvehesse a nagy Hvang-ház egyik nem szép, ám dolgos és becsületes szolgálóját, O-lant. Vang Lung tehát családot alapít, felesége mindent megcsinál, amit az asszonyoktól általában elvár a társadalom, és még sokkal többet is tesz, ő a tökéletes háziasszony és a tökéletes, kötelességtudó feleség, jóllehet, nem szép, és ez örökre nyomot hagy a férjével való kapcsolatában, lévén, hogy férje tiszteli és becsüli ugyan, de szeretni soha nem fogja egy kicsit sem.

Szépen gyarapodik a család a gyerekekkel, ahogy kell, de mivel a földművesek kiszolgáltatottak az időjárás szeszélyeinek, egyik évben akkora éhínség köszönt a falura, hogy el kell hagyniuk földjüket, és az éhezés elől a déli nagyvárosba mennek - koldulni. Döbbenetes érzékletességgel írja le az írónő azt a szegénységet, amit elképzelnem is nehéz, és csak reméltem, hogy szegény főhősöket nem hagyja ott a mélységben meghalni.

Szerencsére nem, sőt, holmi zavargás során, ami a városban kitört, a család mindenféle kincsekhez jut, amiből aztán haza tudnak térni, és megalapozni a további jó szerencséjüket. (Itt felrémlett Az arany ember, hogy az ebül szerzett aranyból vajon milyen boldogságot reméltek ezek a szerencsétlenek, de ezt hagyjuk.)

Gazdagok lettek, földeket vásároltak, és szépen gyarapodik a család tovább. Észrevétlenül telnek az évek, Vang Lung a sok pénzből szert tesz egy második feleségre (ezúttal egy szép, de haszontalan teremtésre, aki csak békétlenséget hoz a házra, első felesége meg megalázottan kószálhat a házban...), aztán egyre több baja van a felnövő gyerekekkel, azok kiházasításával, a pénzzel, a földdel, az intézőkkel és így tovább. Öreg napjaira már semmit nem szeretne, csak békében élni, és üldögélni a napon.

A könyv végül visszatér a kezdethez, amikor Vang Lung az időközben tönkrement, hatalmas Hvang családtól átveszi a palotájukat, és az ő családja lép a helyükbe a helyi hatalmasság pozíciójában. Ezt persze Vang Lung felemelkedésként látja, de szerintem inkább félnie kellett volna, hiszen a Hvang-család is hatalmas volt, aztán gyorsan tönkre is ment, és most ő ült a helyükbe, aki szintén ugyanolyan gyorsan elvesztheti a vagyonát, mint azok. Ez persze nem jut eszébe.

A családregény voltaképpen folytonos ismétlődés és körforgás, házasságok, születések, halálok, felnövő és eltűnő generációk jönnek-mennek, és valahogy minden változékonyan változatlan marad bennük. Az írónő úgy tudja az évek múlását érzékeltetni, hogy az nem durva, nem következetlen, olyan inkább, mint az évszakok váltakozása, természetes és mindennek megvan a maga helye. Odavetett félmondatokban egész sorsok vannak benne. Pl. amikor Vang kisebbik lánya panaszkodik, hogy az anyja elkötötte a lábát, és az mennyire fáj, elmondja, hogy az anyja azért tette ezt, hogy őt vele, az anyával ellentétben szeresse a férje. O-lannak ui. nincs lótuszlába, és azt hiszi szegény, hogy többek között ezért sem vívta ki a férje szeretetét. Hogy ezt a tízéves kislányától kell meghallania, ettől Vang Lung kellően elszégyelli magát.

Rengeteg tradíciót is megtudunk, amitől néha feláll az ember hátán a szőr, de a szerző úgy mesél mindenről, mint az adott helyen és időben természetes és elfogadott dolgokról. Ilyen az öregek tisztelete, akkor is, ha hülyeségeket beszélnek, szenilisek és csak kihasználják a fiatalokat maguk körül és általában is elviselhetetlenek. Ilyen Vang nagybátyja, aki egy élősködő ingyenélő, de nem lehet kidobni a házból, mert hát rokon és mit szólnának az emberek. Ilyen  a föld tisztelete, amiben Vang mindig biztos megélhetést lát, de amit fiai nem örököltek tőle. Ilyen az előre elrendezett házasságok világa, ahol a nőknek csak a kötelesség jut, meg a csendes sírdogálás zárt ajtók mögött, míg a férfiak - miután kellő számú fiút nemzettek az asszonynak - bordélyokba járkálnak és újabb és újabb feleségeket meg ágyasokat hoznak a házba, ahol aztán szó nélkül kell tűrnie az előző feleségnek a dolgot. Ilyen a kötelesség, ami úgy tűnik, mindenek felett áll, és az egész társadalmat olyannyira áthatja, ami már-már beteges, hiszen semmilyen tér nem jut az egyénnek, mindenki csak úgy lehet fontos, ha valaminek a részeként (család, kollektíva, faluközösség) tesz valamit, nem létezik olyan, hogy xy azért fontos, mert ő önmaga és senki más nem olyan, mint ő.

Az is sokatmondó, hogy Vang Lungon, O-lanon és Lótuszon (ő a második feleség, ek. ex-szajha) kívül egyik családtagnak sincsen neve, mindenkinek csak címe van (nagybácsi, idősebb fiú stb.). Ez is azt hangsúlyozza, hogy nem az egyéni sorsok számítanak, hanem a családon belül betöltött hely. A falunak sincs neve, az isteneknek sincs neve, és nincs neve a nagyvárosnak sem, a távolban dúló "háborúk" sincsenek meghatározva. A nevek hiánya valahogy időn és téren kívül helyezi a cselekményt, mintegy univerzális kontextusba, hogy bárhol, bármilyen családdal megtörténhetett volna ugyanez a történet. Meseszerű is ez a dolog, hiszen a királyfinak sincs soha neve, meg a sárkánynak sem, a történet a lényeg, nem a név. Ettől lesz mindenki számára egyetemes a mese.

Furcsa ez a sok szabály egy individualista európainak, mint én, számomra biztos elviselhetetlen lenne, de ezek az emberek így éltek. Az egyéni törekvések elnyomattak, ha nem voltál elégedett a sorsoddal, legfeljebb magadban füstölöghettél. Szomorú. Viszont az írónő mesterien mutatja be ezeket a sorsokat, és együttérzéssel tekintünk szerencsés(nek mondott) és kevésbé szerencsés hőseire, akiknek mind meg kell vívniuk a maguk kis csatáit, ha nem is a boldogságért, de legalább azért, hogy békén hagyják őket néha egy kicsit. Szép könyv.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.