Jay Asher első regénye elég ütősre sikeredett. Nem túl vidám és lelkesítő témát választott, bár annál érdekesebbet: a tinédzserkori öngyilkosság áll a regény középpontjában, ill. egy sérülékeny kamaszlány, Hannah. Azt hiszem, kicsit tabu is a téma, merthogy egy "gyerek" ne legyen öngyilkos, hogy néz az már ki, és pláne milyen ízléstelen ilyesmiről írni. De azért a jelenség létezik, és ha már így van, akkor az a helyes, ha írnak róla, így legalább vetül a dologra egy kis figyelem. Ez talán néha már elég is. (Hasonlóan döbbenetkeltő ugyanebben a témában Jeffrey_Eugenides alapműve, az Öngyilkos szüzek, ami egyszerűen letehetlenül jó, és az is azt boncolgatja, hogy mennyire sérülékeny az emberi lélek. Olvassátok el, ha még nem tettétek meg!)

Szóval Hannah.

Hannah helyes és okos lány, a helyi gimibe jár és egyszercsak öngyilkos lesz. Látszólag minden előzmény és ok nélkül, ami persze nem igaz, mert ok mindig van, legfeljebb nem néznek elég mélyre az emberek, hogy lássák. Halála előtt néhány magnókazettára rámondta, hogy mért lett öngyilkos, és a kazetták sorra vándorolnak, lánclevél gyanánt egyik emberkétől a másikig, akiket az öngyilkossága okaként megjelöl. És minden emberről kiderül, hogy ilyen vagy olyan okból tényleg felelős a lány haláláért, mert ha nem tette volna vele ezt vagy azt, akkor továbbra is élni akart volna.

A "láncba" ott kapcsolódunk be, amikor Clay, a majdnem szerelme megkapja a kazettákat, és nagyon értetlenkedik, hogy miért, hiszen ő aztán végképp nem bántotta Hannah-t. Ki is derül, hogy ő a kakukktojás, mert csak azért került a listára a fiú, mert Hannah valahogy megpróbálta összefogni azokat a történéseket, amelyek végül elvezettek az öngyilkosságig. Ez mindenesetre megnyugtató, mivel egyébként olyan emberek is felkerültek a listára, akiknek a "tettét" talán nem lehet egyformán mérni a lista többi tagjáéval. Mind átéltünk kríziseket a suliban, csúfoltak, pletykáltak rólunk, voltak összeveszések és kibékülések a "legjobb barátokkal" meg néha kiközösítések és egyéb jóságok. Hozzátartozik a felnőtté váláshoz: ahogy öregszel, úgy keményedik az élet. Valahol meg kell tanulni ezt, nem?

Szóval itt-ott néha úgy éreztem, hogy ha Hannah azért lett öngyilkos, amit amúgy minden ember átél, akkor ennyi erővel mindenki lehetne öngyilkos. Iskolai pletyka, meg "juj, elárult a legjobb barátnőm, ma egy másik lánnyal ebédelt" meg a "fiúm azt hazudta a haverjainak, hogy több történt a randin, mint ami" meg a sajnos minden nő életében jelenlévő szexuális zaklatások is olyan dolgok, amiken átesünk valahogy. Vannak, akik továbblépnek, és megtanulnak védekezni, meg kezelni a dolgokat, de Hannah nem ilyen karakter. Ő a lejtőn való megindulásnak látja ezeket a lépéseket, mivel úgy gondolja, hogy a kis apróságok összeadódva ahhoz vezettek, hogy végül elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogy tovább éljen, mondván, nem áll mellette senki.

Aztán voltak olyan élményei, amelyeket nem kívánok senkinek, ezek persze vezethettek a "végső konklúzióhoz". Ezen a ponton inkább az volt a bajom a sztorival, hogy hiteltelen és életszerűtlen volt az, hogy egyik bajból keveredik a lány a másikba, mintha direkt csinálná. Ilyen azért normális esetben nincsen. Pl. ha tudod, hogy valaki eddig csak kihasznált, és pontosan tudod, hogy ezután is ezt fogja tenni, akkor küldd el a halálba, ha szívességet kér. Hát nem? Nem fontos áldozatnak maradni, a fenébe is. De picsogni, hogy juj, mindenki csak bánt, az nagyon megy.

Összességében a sztorik fele akárkivel megeshetett volna, a másik fele meg elég erőltetett volt abból a szempontból, hogy térben és időben túl közel estek egymáshoz olyan "rendkívüli" események, amelyek max. szétszórva vannak egy ember életében, és így fel tudjuk őket dolgozni. Nyilván szerkesztési célja volt, hiszen egy regénynek sűrűnek és koncentráltnak kell lennie, hogy ütős legyen. De egy kicsit a hihetőség határát súrolja a sűrűség, ami egy kicsit a ló túloldala. Senki nem tudja, mi zajlik a másik lelkében, öngyilkos lehet valaki egyetlen rossz élmény alapján is, ha nem bírja azt elviselni, teljesen fölöslegesen fokozta az író az extremitásig Hannah szenvedéseit. Én jobban örültem volna valami mélyebb lélekrajznak.

A könyv amúgy kettős monológ, egyrészt ott van Hannah hangja és narrációja a kazettákról, másrészt Clay gondolatai a másik szálon. A kettő néha párbeszédbe keveredik, de inkább csak elbeszélnek egymás mellett - nyilvánvaló okokból. Sajnos Hannah monológjában kevesebb az érzés, mint a cselekmény, így inkább csak azt tudjuk meg, mi történt vele, nem pedig, hogy miként érzett azzal a dologgal kapcsolatban, pedig ennek van nagyobb jelentősége. Szerintem. Claynél fordított a helyzet: ő hallgatja Hannah-t, és közben gondolatban/érzésben kommentálja a dolgokat, utólag fedezve fel a lányt, akihez egyetlen eset kivételével nem mert odamenni (mert már a kamasz férfiállat is gyáva kutya), és utólag nyüszög azon, hogy jajistenemmértnemjártamvele. Érzéseket tehát inkább Claytől kapunk, Hannah-tól nem, pedig ő lenne a fontosabb. Érdekes írói hiba.

A regényt egyébként nem lehet letenni a kettős monológok miatt, amelyek olyan erősen egymásba fonódnak, hogy egyre tovább és tovább rángattak, úgyhogy egy újabb rekordgyorsasággal kivégzett könyv van a listán. Összességében nekem nagyon tetszett, kicsit több érzelmet és kevesebb hatásvadászatot elviseltem volna. Ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy tiniközösség viselt dolgain borzongani. És ne legyetek öngyik, az élet szép, még ha ez nem is mindig látszik! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.