Hölgyek, urak, ismét Agatha Christie-t vesszük elő, és még lesz is szó róla, ne aggódjatok. Az életrajzait egyszerűen imádom, főleg, ha ő írja őket. Na, ez most nem olyan, ezúttal egy Jared Cade nevű fickó döntött úgy, hogy oknyomozásba kezd, és most aztán lerántja a leplet mindenről, amiről csak le lehet rántani - for once and for all.

Akkora elánnal kezd bele az Agatha Christie és a hiányzó tizenegy nap c. műbe, hogy szinte megijedtem, micsoda nagy titkokat fogok én itt most megtudni. Arról az esetről van szó, amikor Agatha 1926 végén egyszercsak fogta magát és eltűnt otthonról, senkinek nem szólva, hogy hova megy és mit fog csinálni. Amivel aztán nagy felhördülést váltott ki, mivel ekkor már kezdték ismerni a nevét, volt is nagy felzúdulás, hogy akkor most aztán azonnal kerítsék elő szegényt, mert mi lesz vele. A korabeli bulvársajtó jól felfújta az esetet, mintha olyan nagyon különös lenne, hogy valaki szeretne másfél hét nyugit maga körül, és végül mki attól tartott, hogy szegény nőt meggyilkolva fogják megtalálni. Aztán megvádolták, hogy biztos csak a reklám miatt csinálta. Baromság.

Valójában csak arról volt szó, hogy miután megtudta, hogy a férje el akarja hagyni egy másik nőért, megzuhant szegény nő, mivel ettől a kis világa teljesen megrendült. Megszokta, hogy az életben még ha érik is nehézségek, azért általában átevickél rajtuk, de az, hogy egy hozzá ilyen közel álló ember, élete szerelme így elárulta, és le akar lépni, azt elég nehéz volt feldolgoznia. A témában volt egy nagy veszekedése a házaspárnak, majd a férj lelépett a nőjéhez weekendezni, Agatha pedig elviharzott otthonról. És aztán elfelejtett hazaszólni, hogy hol van...

Másfél hétig az egész ország kereste, míg ő egy ismert gyógyfürdőben bújt el, hogy egy kis nyugalma legyen, és végre ne faggassák - meglepő módon a férje szeretője nevén jelentkezett be a hotelbe: humorérzéke még itt sem hagyta el. :) Végül persze megtalálták, és akkor aztán jöttek a vádaskodások, hogy csak szenzációhajhászásból csinálta mindezt, ezért élete végéig érzékenyen reagált a téma említésére is. Szerintem ez érthető. Valószínűleg nem is az fájt neki, hogy önreklámozással vádolták alaptalanul (ehhez amúgy is túl szerény volt), hanem, hogy újra és újra felemlegetik neki azt a nehéz időszakot, amit hűtlen férjének köszönhetően átélt. Hogy ezek után senkivel nem akart erről beszélni, és még az életrajzából is kihagyta a dolgot, teljesen normális. (Megjegyzem, életrajza egyébként is inkább a szép dolgokról szól, az élet humoráról, a boldog percekről, a világháborúk meg a jegyrendszer sincs benne túldimenzionálva, mért említette volna ezt a fájdalmas dolgot? Ugyan ki is akarna élete vége felé azon merengeni, hogy hányan bántották meg élete során? Micsoda baromság lenne...)

A szerző szerint persze nem az, és próbálja úgy beállítani a dolgot, mintha valami hű, de nagy titok és hátsó szándék vezette volna Agathát, pedig nem hiszem, hogy volt ilyen. Hihetetlen aprólékossággal vette végig a nyomozás minden kis részletét, hogy hány rendőr és önkéntes, milyen módszerrel és miért kereste itt meg ott az eltűnt nőt, meg hogy mi mindent írkáltak össze a bulvárlapok az esetről, és hogy ezek a beszámolók mennyire voltak ellentmondásosak és hiányos információtartalmúak. Ez is mekkora megállapítás már, hogy a bulvárlapok hülyeségeket írnak? Nagy ész kell hozzá...  Az én ízlésemnek ez kicsit túlspirázott volt, olyan... szenzációhajhász, de mi mást is várnánk egy újságírótól, aki könyvet ír? Ráadásul a jól ismert amerikai narráció is feltűnt itt-ott, amitől meg aztán a hideg ráz: "amikor John Smith reggel felkelt, még nem sejtette, hogy este le is fog feküdni." Neeeee!

Erőltetett volt az is, ahogy azt próbálta elhitetni, hogy Agatha élete végéig foglalkozott az "eltűnésével", merthogy ugyan, mi más dolga is lehetett volna? Mondjuk élt? Írt? Újra férjhez ment? Régészkedett? Á, dehogyis, csakis az eltűnése kísértette. Hogyne.

A könyvnek az a legsikerültebb része, ahol az eltűnés utáni évtizedekről van szó - leszámítva azokat a megjegyzéseket, amiket az eltűnésről szúr be az író, szerintem teljesen fölöslegesen. Mivel Agatha nem szeretett a problémákról írni, az életrajzából pl. jól kihagyta azt is, hogy második férje, Max ugyancsak szoknyabolond volt, és folyamatosan megcsalta őt, jóllehet, ez nála már kisebb traumát okozott, hiszen a második férj már nem volt "élete szerelme", tehát jól elvoltak "hármasban" is, ha szabad így mondanom. Cade ezt a részt viszont remekül kibontja, és itt egy csomó új dolgot tudtam meg, amivel persze rombolódott a Maxről eddig kialakult képem. Vagy mondjuk úgy, hogy "realizálódott" és közelebb jött a földhöz. Az sem baj néha. Ez a rész nekem nagyon tetszett.

Az egész könyv egy kicsit felemásan tetszett. Az amcsi narrációtól, az adathalmaztól, amit az író összeszedett (kiderítette pl. hogy mennyi volt egy közrendőr fizetése akkoriban - hogy a francban jön ez ide???), meg a bombasztikus Blikk-stílustól megkímélhetett volna, mert ezek nehezen olvashatóvá tették a könyvet. Ha kevesebbet mondott volna, bölcsebb lett volna. Amúgy érdekes könyv, ha valaki el akar merülni a részletekben, de egy kicsit olyan, mintha maga sem tudta volna, hogy teljes életrajzot akar írni, vagy tényleg csak az eltűnést akarja elemezni. Ui. Agatha gyerekkoráról is ír, nagyon röviden, borzasztó hosszan az eltűnésről, és meglepő módon borzasztó hosszan az eltűnés utáni életéről is. Kérdés, hogy erre mi szükség volt, ha egyszer csak az eltűnésről akart értekezni. Mert ha tényleg csak az volt a cél, akkor esetleg az eltűnés előtti időkben kellett volna kaparászni az okok után, nem pedig azt boncolgatni, hogy utána hogy említette vagy nem említette a dolgot ennek vagy annak. Nem? Nincs egyensúlyban a könyv, de azért érdekes életrajzkísérlet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.